Barna Imre műfordító: egyszer elolvasom – utána ezerszer olvasom el
Barna Imrének köszönhetően olvashatjuk magyarul Umberto Eco könyveit, Bob Dylan szövegeit, Rainer Maria Rilke prózáját is fordította, akárcsak Giorgio Pressburgert, s szintén nevéhez fűződik Salinger Rozsban a fogó – magyarul először Zabhegyező címmel megjelent – regényének újrafordítása. A József Attila-díjas műfordító pénteken este a nagyváradi Törzsasztal vendége volt.
A megjelenteket Szűcs László, a Várad kulturális folyóirat főszerkesztője köszöntötte, aki a lap legújabb számát – benne például Cselényi Béla , Demény Péter, és Márton Evelin írásaival – ajánlotta. Mint elhangzott, a Törzsasztalnál november 10-én Krusovszky Dénessel, 24-én pedig Parti Nagy Lajossal találkozhatnak, 25-én pedig Benedek Szabolcs tér vissza Nagyváradra.
Mint a beszélgetés elején kiderült, Barna Imrének nemcsak nagymamája került Nagyváradról Budapestre, hanem Kőrössi P. Józsefhez is régi barátság fűzi. Barna Imre egy barátjával járt Nagyváradon, ahol éppen Kőrössit kérdezték meg egy péntek este arról, hol is tartják az Ady-köröket. Később kéziratokat is vitt át a határon, de volt rá példa, hogy a határról visszafordították emiatt – a barátság pedig Budapesten is folytatódott.
„A társadalmi élet lakásokban zajlott” – idézte fel Barna Imre korabeli ellenzéki kötődéseiről szólva. Az 1960-as években, és a ’68-as események után életre kelt egy ellenkúltúra, „divatt lett fiatalnak lenni”, másészt a rendszer,amiben éltek „infantilizálta” őket, idézte fel a műfordító. Elkezdett a hétfő esti, magánlakásokban tartott „szabadegyetemkre járni”, ahol például Kiss János, Tamás Gáspár Miklós, Iványi Gábor vagy Vajda Mihály tartott előadásokat, majd megjelentek az ’56-osok is, Mécs Imre, Göncz Árpád vagy Eörsi István, akikkel kölcsönösen támogatták egymást.
Barna Imre már az Európa Kiadónál dolgozott, mikor – a kiadóból hatan – aláírták a Charta ’77 mellett, de szerzője volt a Kornis Mihály kezdeményezésére indított szamizdatnak, a Naplónak is. A Naplót három szálon futott, három példányban írták, majd a szálak időnként találkoztak, és akkor fűzték össze a kéziratokat, idézte fel Barna Imre, aki azt is elmondta: volt rá példa, hogy a gépelt kéziratokat jó része azért maradt meg, mert éppen nála voltak, nála pedig éppen nem tartottak házkutatást...
Olaszul a gimnáziumban tanult meg, angolul „házilag”, németül is jól beszélt, mert egy lipcsei fiúval „cseregyermekek” voltak. Lator Lászlóhoz vitt be műfordításokat, és bár az egyetemen nem tanult tőle, Lator-tanítványnak tartja magát, mert rengeteget tanult tőle a szakmáról.
Kétféle rossz műfordító van
„A műfordító dolga, hogy azt fordítsa le, ami ott van” – idézte Latort Barna Imre, aki szerint kétféle rossz műfordító van: az egyik látja, de nem érti, mi van az eredeti szövegben, a másik pedig többet lát bele. Őt például jelentették fel amiatt, mert a csilingelve csobogó csermely” helyett „tiszta víz” lett a végleges szövegben. Weöres Sándor mondta magáról, hogy ő nem műfordító, csak „stilizátor”, idézte fel Barna Imre, mikor nyersfordítások szerepéről és szükségességéről esett szó. Bár kapott ő is francia nyersfordítást középkori vietnami versről, azt vallja, hogy a szöveg akkor van lefordítva, ha a benne szereplő információ le van fordítva.
Umberto Ecotól tanulta – Eco egyébként tartotta a kapcsolatot fordítóival – a „mit nyerek, mit vesztek” elvét, azt, hogy szöveget kell fordítani nem egyes szavakat. „Egyszer elolvasom, utána ezerszer olvasom el” –mondta saját magáról, és azt is elárulta: egyik legnehezebb munkája épp Ecóhoz kötődik, aki Baudolino című regényének első fejezetét kitalált nyelven írta, fordítóinak pedig az tanácsolta: keressék meg anyanyelvük első nyelvemlékét, és annál 90 évvel régebbi szöveget képzeljenek el. Barna Imre ebből a bizonyos első fejezetből fel is olvasott, de Stop time című saját írásából is hangzottak el részletek.
Bár Umberto Ecóval, akárcsak Presburgerrel tartotta a kapcsolatot, Bob Dylannél ez fel sem merült, Dylan, ha válaszolna is egyes kérdésekre, akkor is félrevezető válaszokat adna, neki „életműve fő része a bujkálás. Dylant egyébként először épp Allen Ginsberg javasolta Nobel-díjra, árulta el Barna Imre.
Ami Salingert illeti, ő az első, aki az utca nyelvét, a szlenget irodalommá emelte, az első fordításban pedig például ezt nem adják vissza hitelesen. A magyar változatban flipperezés helyett rexeznek a szereplők, egyszerűen azért, mert a flippert a fordítás idején Magyarországon még nem ismerték – és vannak más tévedések is Zabhegyező címmel megjelent könyvben, ezért érezte, hogy újra kell fordítani a könyvet. Barna Imre szerint egyébként „ötven év után a prózafordítás elévül”.