banner_phBMMWg3_970x250_Mol_HU.jpg
banner_6stHcYKY_300x250_Mol_HU.jpg

Közeleg Sylvia Plachy sepsiszentgyörgyi fotókiállításának megnyitója

Sepsiszentgyörgyön, a Kép évének egyik legjelentősebb rendezvénye Sylvia Plachy világhírű fotográfus kiállítása lesz, amelynek megnyitójára 2016. február 20-án kerül sor az Erdélyi Művészeti Központban.

Sylvia Plachy kiállítása két részből áll: a Mikor lesz holnap tárlat anyagát a budapesti Mai Manó Házban kiállított fotók képezik, míg a Remény és álmodozás, Erdély című kiállítás világpremier, amelynek keretén belül Sylvia Plachy kizárólag erre az alkalomra előhívott és kiválogatott erdélyi fotói kerülnek kiállításra. A tárlat megnyitója egyben a Kép évének hivatalos megnyitója is, amely színvonalát emelni fogja Sylvia Plachy jelenléte is.

Sylvia Plachy 13 évesen menekült meg az 56-os forradalom borzalmaitól, amikor otthonától, közösségétől úgy búcsúzott, hogy talán utoljára van Magyarországon. Mintegy hatvan évvel később a díjnyertes fotós rendszeresen jár Kelet-Európába, hogy kapcsolatban legyen múltjával, élővé tegye emlékeit. Sylvia Plachy érzékenysége, világlátása és látomásai által létrejövő fotóit a világ minden pontján értékelik, viszont Magyarország és Erdély méginkább kapcsolódni tud ezekhez a képekhez, hiszen felidézi emlékeinket, személyessé teszi a múltat.

Sylvia Plachy legtöbb fotója zavarbaejtő és olyan helyzetbe kényszeríti a nézőt, hogy szembenézzen félelmeivel. Mivel a tabutémák vizuálisan megjelennek előttünk, könnyebb szembesülni velük, továbbgondolni azokat. Anyám, Apu sírjánál (1980) talán az egyik legfájdalmasabb képe, mégis van benne valami vigasztaló, mert hangsúlyozza az emberi kötődés erejét, azt, hogy az igazán lényeges pillanatok örökké élnek. Sylvia Plachy életére és ehhez szorosan kapcsolódó karrierjére egyaránt a hiányérzetek felmutatása a jellemző. A hiányhoz pedig fájdalom és szomorúság társul. Saját gyászának megörökítése is azt mutatja, hogy Sylvia Plachy egy fotót nem néz és lát, hanem érez. A Temetés után (1980) az a fotó, ami édesanyját ábrázolja, ahogy a cigarettafüstben az asztalnál ül: „iszonyú nehéz ezekről a dolgokról beszélni. Ezért is vagyok fotográfus, hogy ne kelljen ezekről beszélnem.”

Nagypapa és nagymama (1979) című fotója a fotós otthonához való ragaszkodásának pillanatát ragadja meg. Az idős házaspár tekintete, ahogy unokájukat nézik, a mosolygás mindannyiunk gyerekkorát felidézi. A sóvárgásaink, a gyermeki lényünk elengedni nem tudása, egy harmonikus világ utáni vágyaink mind olyan érzések, amelyeket soha nem tudunk kielégíteni, csak helyettesíteni. A fotó vizuális ereje azonban nem csak hangulatot közvetít, felidézhet hangokat, egy illatot vagy érintést. „Nem álltam készen arra, hogy elmenjek” - vallja Sylvia, és ez az életérzés szinte minden fotójáról visszaköszön. „Senkinek sem mondhattam, hogy el fogunk menni, ugyanis ha bárki rájött volna, talán elkapnak. Azt hiszem, ezért is lettem fotós. Mert nem tudtam igazán elbúcsúzni barátaimtól, és ezért megpróbáltam mindent az emlékezetemben megoldani.”

Sylvia Plachy 1990 januárában és ez utáni erdélyi és romániai ittlétekor készült fotóit Remény és álmodozás, Erdély címmel egy külön teremben láthatjuk majd 2016. február 20-tól az Erdélyi Művészeti Központban. A megnyitó a művész jelenlétével fog lezajlani, aki február 21-én tárlatvezetésére várja az érdeklődőket.

 

Kimaradt?