A fehér király és a Máglya írója, Dragomán György volt csütörtök este a Kolozsvári Állami Magyar Színház vendége. A marosvásárhelyi származású íróval Visky András beszélgetett a Szamos-parti stúdióteremben. Kolozsvárra az Erdélyi Nemzetközi Könyvfesztivál szervezőinek meghívására érkezett, a Máglya román fordítását („Rugul”) pénteken délután 5-től mutatják be a Főtéren. Dragomán Kalucsni című drámájának ősbemutatója pedig áprilisban lesz a kolozsvári magyar színházban, a darabot Szász János rendezi.

Szeret vonatozni (jobban, mint dolgozni), 13 évesen írta első novelláját, egyszerű, indulatos, sőt agresszív embernek tartja magát. Soha nem parancsolt senkinek és neki se parancsolt senki. Mindezt Dragomán György árulta el önmagáról, megnyerő közvetlenséggel, a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiójának piros fotelében ülve.

Családjával 1988-ban vándorolt ki Magyarországra, az otthontól való elszakadás, a honvágy fájdalma állandóan visszatér írásaiban. „Én még akkor is kétségbeestem, amikor a szüleim a Tudor negyedből a Kornisára akartak költözni” – elevenítette fel gyermekkorát az író.

A kommunista diktatúrában élő kisemberek életét és a rendszerváltást felidéző írásainak jellegzetessége a sajátos nézőpont: A fehér királyt egy kiskamasz fiú, a Máglyát egy 13 éves lány szemszögéből írta meg. Szövegeiben nincs nosztalgia, sőt: ború és szorongás lengi be őket. „Mintha mindig apokalipszis lett volna – mondta erről a szerző. – Mindig sötéten láttam a világot, valahogy úgy, hogy két háború között vagyunk. És a háború nemcsak kifele zajlik, hanem befele is.”

A szerző úgy érzi: míg A fehér király a beszéd könyve, a Máglya inkább a hallgatásé. Hogyan irtja ki a trauma a megszólalás lehetőségét már a gyökereiben: erről szól a 13 éves Emma szemszögéből megírt regény.

Mit tehet a regényíró a történelmi valóság rekonstrukciója érdekében? – tette fel e kérdést Visky András. „A történelmet rossz regényírók írják” – jött a válasz. Nincsen történelem: csak az van, amit valaki elmesél. Minderre akkor jött rá, amikor a Ceaușescu-rezsim alatt a Mircea cel Bătrân („Öreg Mircea”) havasalföldi fejedelem nevét Mircea cel Mare („Nagy Mircea”)-ra változtatták, ugyanis a kondukátor szemében sértőnek tűnt az „öreg” jelző.

Amikor elmentek Vásárhelyről Magyarországra, az volt az érzése, hogy örökre mennek el, neki pedig magával kell vinnie minden részletet, minden emléket szülővárosából, hogy újra felépíthesse azt. De nem tudta felépíteni. „Ekkor jöttem rá, hogy én nem tudom a valóságot elmesélni. Lehet, hogy nincs is valóság.” – mondta Dragomán.

Az író nagy szeretettel mesélt szüleiről, akik szabadnak nevelték, de úgy, hogy közben nem kímélték a terhektől, amelyeket ők maguk is cipeltek. Tíz éves volt, amikor apja megtanította, hogyan kell viselkedni és mit kell mondani, ha beviszik a Szekuritátéra. Édesapja A fehér király megjelenése után hunyt el, utána az író hét évig gyászolta. „A Máglya a gyász könyve is” – vallotta be a kolozsvári stúdióban nagy számban összegyűlt közönségnek.

A regény román fordítását („Rugul”) ma, pénteken délután 5-től mutatják be Kolozsvár Főterén, az Erdélyi Nemzetközi Könyvfesztivál keretében.