banner_xRg6ZFl6_Koldok_970x250.gif
banner_PIz6eiCM_Koldok_300x250.gif

Jane Austen, rózsaszín máz nélkül

Jane Austen szelleméhez méltóan szórakoztató, tartalmas és jó hangulatú könyvbemutatón vehetett részt az, akinek sikerült befurakodnia a kolozsvári Koffer könyvesbolt-kávéházba csütörtök este. A kincses város legotthonosabb könyvesboltja máris szűknek bizonyul, legalábbis a nagy érdeklősésre számot tartó könyvbemutatók alkalmával.

A Koinónia kiadó jóvoltából napvilágot látott Jane Austen levelei című kötetet Vallasek Júlia fordította le és szerkesztette, őt az angol nyelv és irodalom egy másik szakértője, Vincze Hanna Orsolya faggatta a kora 19-ik századi angol szöveg magyarra fordításának rejtelmeiről.  

 

A csütörtöki könyvbemutató dátuma egyébként nem véletlenül esett január 29-ére: 202 évvel ezelőtt pontosan ezen a napon jelent meg a Büszkeség és balítélet. „Megérkezett Londonból az én drága gyermekem” – írta 1813. január 29-én Jane nővérének, Cassandrának. (Az ő „drága gyermekei” a könyvei voltak, hisz neki nem volt saját családja. Soha nem ment férjhez, nem is tartotta jó ötletnek a házasságot, a kötetből az is kiderül, hogy miért.)

 

 

Az írónő, akiből kettő van

Jane Austenből legalább kettő van, mondta Vincze Hanna Orsolya: a népszerű, érzékeny, a fiatal lányok lelkét és ábrándvilágát értő, „gentle Jane” – és egy másik, akinek sokkal kisebb a rajongói köre, viszont számos jelentős író tartozik közéjük: az a Jane Austen, aki finoman fogalmazva is metsző gúnnyal ír a társadalmi külsőségekről, a konvenciók merevségéről, a kellemetlen emberi tulajdonságokról. Ezeket a leveleket a második Jane Austen írja, „az, aki csontig vág, és még egy kis sót is szór a sebbe” – fogalmazott Vallasek Júlia.

A levelek nagyrésze nővérének, Cassandra Austennek szól, akivel Jane nagyon szoros testvéri kapcsolatban élt, ha éppen nem laktak egy fedél alatt, akkor folyamatosan leveleztek, félszavakból, apró kis utalásokból is értették egymást. Két, szimbiózisban élő jóbarátnő mai telefonbeszélgetéseinek vagy még inkább csettelésének gyűjteményéhez lehetne hasonlítani ezeket a szövegeket. Közben megismerjük belőle Jane-t, a testvért, nőrokont, aki élete 42 évének túlnyomó hányadát azoknak a feladatoknak szentelte, amelyeket kora és társadalma megkövetelt tőle: monogramokat hímzett fiútestvérei ingeibe, ruhákat alakított át, ellátta a háziasszonyi feladatokat, gyermekágyban fekvő sógornői körül segédkezett. „Az írás lehetetlennek tűnik, ha az ember feje báránysülttel és rebarbara-adagokkal van tele” – írta egyik levelében.

Vacsorák, pletykák, textíliák

Cassandra különben Jane halála után elégette a levelek egy részét, amit a Jane Austen-kutatók megbocsáthatatlannak tartanak, pedig gyanítható, hogy olyan, rokonokra vagy közeli ismerősökre vonatkozó részletek miatt tette, amelyeket a leánytestvérek végképp nem szántak a nyilvánosságnak. A megmaradt levelek így is éppen elég pikáns humorú részletet tartalmaznak, a lányok ugyanis nagy élvezettel szedték elemeikre egy-egy bál vagy látogatás minden egyes résztvevőjének mimikáját, viselkedését, ruházatát, a feltálalt menüt, egyszóval mindent.

A levelezésnek persze akkoriban (18. század végén, 19. század elején vagyunk) egészen más volt a funkciója, mint manapság. A terjedelmes és minden részletre kitérő leírások nemcsak azért voltak fontosak, mert rendszeres szórakozást jelentettek a családnak (sőt, sokszor a szomszéd családoknak is), hanem udvariasságból: akkoriban ugyanis nem a feladó, hanem a címzett fizette a postaköltséget. Akinek nem volt mindegy, hogy a két pennyért egy elsfuserált oldalt vagy hét-nyolc, sűrűn teleírt, információktól hemzsegő lapot vesz át a postástól...

„Jane Austen tehát részletes beszámolókat ír minden apróságról, ami körülötte történik, a flanel vagy a hús áráról, az aznapi vacsora minőségéről, abszurd-játékos jellemzést készít az ismerősökről, önmagáról, érzéseiről viszont többnyire mélyen hallgat. A levelekben található sok apró, sikerült portrévázlat mintha arra szolgálna, hogy elleplezze a levélíró arcát.”  - írja Vallasek Júlia a kötet előszavában.

Jane Austen regényei mind arról szólnak, hogy a nyugodt élet és családi békesség érdekében egy fiatal lánynak sürgősen férjhez kell menni. Ha azonban jobban megfigyeljük, a regényeiben bemutatott házasságok közül egyetlen egy boldog. A lány a „más asztalára nevelt csirke” Jane szemében, és mivel sok nőrokona szülésben vagy gyermekágyi lázban halt meg, az írónőnek nem volt valami jó magánvéleménye a házasságról, habár regényei végén azt sejteti, hogy hősnőinek majd boldogságot hoz a frigy. Mindazt a rózsaszín mázt azonban, amivel a Jane Austen-regényvilág be van vonva, kíméletlenül lemossák Jane Austen levelei. 

Kimaradt?