Százhatvan éve, 1854-ben jelent meg Ipolyi Arnold Magyar Mythologia című szintézise, amelynek célja az ősmagyar hitvilág rekonstruálása volt.

Ha nem is válthatta valóra egészen a hozzá fűzött romantikus reményeket, viszont kirobbantotta az egyik legnagyobb irodalmú vitát, a néprajztudomány történetében, az mindenképp elmondható róla, hogy nagyon gazdag gyűjteménye a régi magyar hitrendszer-mozaikoknak. Az Ipolyi által felvetett kérdés – keleti vagy nyugati alapozottságú a magyar mitológia – kutatások hosszú sorát indította el egészen a 20. század közepéig ívelően. Róheim Géza, Diószegi Vilmos és Pócs Éva jelentős súllyal bíró kutatásokat végeztek ezen a területen.

A korabeli Európán a népek nemzeti öntudatra ébredésével, valamint a kelta Osszián, a német Niebelung-énekek, az óizlandi germán Edda, a finn Kalevala őseposzok felfedezésével egy időben végigsöpört az az elgondolás, mi szerint minden népnek volt ősi eposza és saját mitológiája, legfeljebb a történelem során elveszett, szorgalmas kutatással az ősi írásokban és a szájhagyományban élő töredékekben azonban fellelhető. Hogy mennyire fontosnak ítélte a tudós és irodalmi közvélemény az ősvallás-rekonstrukciót, mi sem bizonyítja jobban, hogy a Kisfaludy Társaság mitológiapályázatára szokatlanul nagy számban (hét) jelentkeztek. Ez a felhívás sarkallta Ipolyit is könyve megírására.

Mit lehet a régi bel- s külföldi krónikákból s egyéb emlékekből, valamint a hagyományokból, némely fenmaradt babonás erkölcsökből, s végre a nyelvben találtató nyomokból, a pogány magyarok vallási hitéről és szertartásairól bizonyosat vagy hihetőt kivonni? Mi vala hitök a világ eredetéről és leendő végéről, a lélekről, különösen a lélek szabadságáról, s a halálon túli állapotjáról? Voltak-e elődeinknek több isteneik, vagy egyéb felsőbb lényeik, név szerint mikori s mely eredetű és jelentésű fogalmak az Úr, Őr, Ördöng, Ármány, Manó, Óriás, Boszorkány, Fene, Garaboncás, Lidérc stb. s mily viszonyban gondoltattak ezek a legfőbb lénynyel? Honnan származhatott maiglan a néphitben fenlévő „magyarok istene” kitétel? - sorjáztak az eligazító kérdések ennél háromszor terjedelmesebben, olyan részletességgel, hogy felszentelés előtt álló római katolikus kispap, Ipolyi, meg is riad tőle, nem mer pályázni.

A magyar ősvallás kérdésköre viszont már korábban is foglalkoztatta, az 1846-os pályázati kiírás pedig újabb lendületet ad. Nyolcévi megfeszített munka után (az országos szájhagyomány, a régészeti és az írott dokumentumok, a külföldi párhuzamok felkutatása), 1854-ben megjelenhet végre a Magyar Mythologia. A 18 fejezetből álló mű átlátható rendszerezésben közelíti meg a témaköröket: istenek, szellemek, ördög, boszorkányok, tündérek, varázslat, szertartások, szent helyek, lélek, teremtés, halál utáni lét, természeti elemek stb. Megtudhatjuk például, hogy manó szavunk a manicheizmusra (link a Wikire) vezethető vissza, amely eretnekséggel a pogány magyarokat is vádolták Szent Gellért idején; vagy hogy milyen pogány vallási tudatról, rítusokról tanúskodnak Tűzhalom (pogány áldozati hely), Tündérvár (mondák szerint tündérek lakják), Balánbánya (balán-bálán-bálvány) helyneveink – számos etimológiai fejtegetés azonban később vakvágánynak bizonyult.

Ipolyi igen sokféle forrásból merített, hatalmas, sokszínű anyagot elemezve ragadott tollat. Áttekintette krónikai történetirodalmunkat, okleveleket, nyelvemlékeket, sajátlag gyűjtött és kéziratokban olvasott regéket, mondákat, meséket, közmondásokat, tájszólásokat, jellegzetes kifejezéseket, felhasználta a magyar (Bonfini, Otrokócsi Foris Ferenc, Kállay Ferenc stb.) és külföldi „mitológiai irodalmat”, etimológiai ismereteit, s figyelembe vette nem csak a magyarság, hanem a magyarsággal érintkező nemzetiségek szóbeli közléseit, szokásait, néphagyományát, és ami még újszerűnek bizonyult: a tárgyi emlékeket is. Ez a sokrétű munka, gazdag forrásgyűjtemény adja időtálló, megkérdőjelezhetetlen értékét a kiadványnak, ha az különben több szinten is támadható.(Ma már nyulvánvaló: tévedése volt az, hogy a magyar mitológiát olvasmányai hatására a klasszikus mitológiák szerkezete szerint alkotta meg. Bár tudott a nyelvrokonságról, nem részesítette előnyben a finnugor forrásokat.)

Rögtön a megjelenése utáni évben számos kritika is érte, a legsúlyosabb bírálat Csengery Antal részéről, aki Ipolyi könyvét akadémiai székfoglalója kritikai tárgyául választotta, és több tanulmányban kíméletlenül rótta fel hiányosságait, tévedéseit. Az egykori vita újraértékelői több ponton igazat adtak Csengerynek, aki először is elhamarkodottnak ítélte a megírást, másodszor hibásnak nevezte az ősmonoteizmus-elképzelést, harmadszor a forráskritika gyarlóságát vetette a szerző szemére. Vitájuk talán túlzás nélkül az egyik legélénkebbnek mondható a magyar néprajz történetében.

Nem mellékes az sem, hogy a művet megjelenésekor már más világ vette körül, mint 1846-os fogantatásakor, és bár a honfoglalás ezeredik évfordulóján egy pillanatra fellobban a „tiszta magyar mythologia”, a „nemzet őskátéja” iránti igény (ekkor adják ki Kandra Kabos Magyar Mythologiáját, amelyet viszont már szóra is alig méltat a kritika), fokozatosan háttérbe szorult Ipolyi Arnold, a későbbi nagyváradi püspök hatszáz oldalt kitevő szintézise, amelynek értéke azonban nem csökkent, sőt megkerülhetetlenné vált a kutatók számára, de érdekes olvasmányként ajánlható minden olvasónak.