„Kevés színháznak volt akkor svungja évadkezdéskor, mint a miénknek" – jelentette ki a maszol.ro-nak adott interjúban a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója, Gáspárik Attila, akit a társulat lendületéről, a közönség hűségéről, a szűnni nem akaró problémákról és megvalósítandó terveiről kérdeztünk.

Hogyan indult az újabb évad?

Egészen nyugodt hangulatban. A színház az egy furcsa világ, mert akkor érzi magát jól az ember, ha van munkája. A színészek olyanok, mint a lovak: csak az a ló vet le magáról, amelyik áll egy helyben, csak az a ló ideges. Amikor a ló húz, akkor nincs ideje ficánkolni. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház munkával kezdett, mind a magyar, mind a román tagozaton: szeptemberben lekavartunk négy bemutatót. Azt hiszem, kevés színháznak van ekkora svungja, ezért úgy érzem, hogy a színészek jól indultak. Persze azért a problémák megmaradtak, mert jó pár éve nincs fizetésemelés, nincs prémium, tizenharmadik fizetés, s végül is az emberek az életükért loholnak, a megélhetésükért – és hogy ezt meddig lehet még jókedvűen csinálni, azt én nem tudom.

A közönség érdeklődése szintén ilyen lendületes?

A közönség, amit sikerült tavaly megnövelnünk, úgy néz ki, továbbra is jön a színházba. Figyelembe kell venni, hogy az anyagi jólét nem köszöntött be a közönségnél sem, sőt szegényebben élünk, mint a tavaly, de ennek ellenére nem csappant meg a jegyvásárlók sora.
A bérleteink is szépen fogynak. Van ifjúsági, pedagógus bérlet, nyugdíjas bérlet, van mecénás bérlet. Nagyon érdekes a mecénás bérletünk: annyiba kerül, ahány éves a társulat, szorozva tízzel. Ez a magyar tagozaton azt jelenti, hogy 680 lejbe kerül egy bérlet, a román tagozaton 500 lej.
Az egyetemisták azt kérték tőlünk, hogy este 9-től játsszunk, nekik akkor van idejük jönni. Az elején féltünk ettől az időponttól, de nagyon-nagyon megszerettük: teljesen más a közönség, valahogy ilyenkor az idegrendszerünk is nyitottabb, jobban reagál, fergeteges előadásaink vannak ezekben az órákban. Próbálunk nagyon rugalmasak lenni a közönséggel.

Ezért vezették be a „szabad bérletet" is?

A szabad bérletet tavaly már használtuk a román tagozatnál, ettől az évadtól elérhető a magyar tagozatnál is. Bármikor fel lehet használni, nincs olyan, hogy az én bérletem szerdára szól, meg tudom nézni online, hogy van-e még hely, és elmehetek más napon is. Emellett egy bérlettel többen is beülhetnek. Mi nagyon szeretjük a bérletet, mert az már egy komoly szerződés a néző és a színház között. Az minket már kötelez valamire: az ember előre befekteti a pénzét a színházba, előre kivált négy, hat vagy nyolc jegyet, amit nekem majd le kell dolgoznom. Nagyon tisztelem azt, aki bérletet vesz.
A rugalmasság jegyében tettük lehetővé az online jegyvásárlást, hogy ne kelljen a kasszáig elmenni, és kiválaszthassa mindenki, hová szeretne ülni. A honlapon fel lehet iratkozni az elektronikus leveleinkre: hétfőtől küldjük a színházi híreket, eseményeket e-mailben.
Mi azt szeretnénk, hogy a színházba járás kultusz legyen Marosvásárhelyen. A marosvásárhelyiességnek, a polgárságnak az egyik védjegye legyen az, hogy színházba jár. Nem csak az előadásainkat akarjuk eladni, hanem nagyon szeretnénk hozzáadni ezt az életérzést is, ami a színházba járáshoz tartozik.

Kik alkotják a törzsközönséget?

Elsősorban marosvásárhelyiekből áll a törzsközönségünk, de az idén megpróbálunk többen menni vidékre. Voltunk már Brassóban, készülünk menni Nagyváradra, Gyergyószentmiklósra, környező falvakba kivinni az értékeinket. Ugyanakkor megpróbálkoztunk azzal is (szerény eredményekkel, de már működik), hogy román nézőket hozzunk a magyar előadásokra, magyar nézőket a román előadásokra – feliratozzuk mind a két színházban az előadásainkat.
Októberben kerül sor az első turisztikai céggel letárgyalt előadásunkra: Magyarországról jönnek turisták, akik a színházra is nagyon kíváncsiak. Ebben én nagy lehetőséget látok. Az ember felül Budapesten egy repülőre, 55 perc alatt Marosvásárhelyen van, ül három napot, lát három vagy négy előadást, megmártózik egy másik kultúrában, közben megnézi a várost, ehet jókat, aludhat jókat. Szeretnénk a színházat turisztikai látványosságként is bevezetni, egy olyan közönséget kialakítani, aki megtanulja azt, hogy relatív olcsón és relatív gyorsan el lehet érni egy színházi előadást, legyen az akár egy másik országban is. De ugyanígy Brassóból is várunk vendégeket buszos kirándulással, akik idejönnek a színházba.

Nem lesz hiány vendégközönségben. Vendégtársulatok szintén várhatók?

Természetesen. Jó kapcsolatunk van a Kolozsvári Magyar Operával, minden évben a bérletünkön belül egy operaelőadással lepnek meg minket. Ugyanakkor idén a sepsiszentgyörgyi színházzal kötött bérletcserét a magyar társulat. Ők a Tesztoszteron című előadást hozzák, mi pedig a Bányavirág címűt visszük.
November elejére várjuk a kisinyevi társulatot, aztán egy írországi társulatot is. Tavaly már voltak lengyelek, franciák, olaszok, akik nálunk szerepeltek. Nagyon szeretnénk, hogy Marosvásárhely egy színházi centrummá váljon.

A most érkezett művészeti igazgató milyen változásokat hoz?

Egy új koncepció jön, új vérmérséklet, új energiatartalék. Kövesdi István öt éven keresztül szolgálta ezt a társulatot. Öt év hosszú idő, azalatt az emberben sok minden változik, ezért azt hiszem, az embernek is, az intézménynek is cserékre van szüksége. Kövesdi Istvánnal most is nagyon jó kapcsolatot ápolunk, itt rendez nálunk. Az új művészeti igazgató, Keresztes Attila pedig kihívásnak tekinti ezt a feladatot, és megpróbálja magát elfogadtatni – neki az eddigi babérjai otthon maradnak, most új babérokat kell szereznie, új kihívásoknak kell megfelelnie, s ez olyan bizsergetően jó érzés mindannyiunknak.

Érkeztek más munkatársak is?

Igen, mind a román, mind a magyar tagozathoz csatlakoztak új színészek. A magyar tagozathoz hárman szerződtek: Varga Andrea, Galló Ernő, Lőrincz Ágnes – fiatal, tehetséges színészek, mindhárman Szatmárnémetiből érkeztek. Ők állandó tagjaink. És vannak vendégszínészeink is, akik nálunk játszanak, mint Barabás Tivadar vagy Szakács László Sepsiszentgyörgyről. Szeretnénk nyitottak lenni, mert ez szintén jót tesz a társulatnak. Megérzik a színészek, hogy nincsen bebetonozott helyük, és meg kell küzdeni a szerepekért, és a helyért a színpadon, illetve az új színészeknek sokat jelent az új impulzus a szakmai karrierjükben.

Egyetemei oktatóként mi a véleménye a jövendő színészgenerációról?

Mindenkit úgy kell elfogadni, amilyen. Nem jó összehasonlítania a régi generációt az újjal, mert az élet változik, az impulzusok változnak. Számomra mindenik évfolyam nagyon kedves. Meg kell próbálni az ő fejükkel gondolkozni, és az alapján irányítani őket. Tudomásul kell venni, hogy a világ változik, és rugalmasnak kell maradnunk. Abban a pillanatban, amikor nem tudunk rugalmasak lenni, akkor meg fel kell hagynunk a pedagógiai munkásságunkkal. Én 23 éve tanítok az egyetemen. Biztosan eljön nálam is az a pillanat, amikor azt mondom, hogy már nem megy – és akkor jönnek a többiek.
Nekem nagyon nagy öröm volt 2011 januárjában (feljegyeztem a dátumot), amikor először történt meg életemben, hogy egy vizsgakiértékelőn én voltam a legidősebb tanár, pedig mikor kezdtem, én voltam a legfiatalabb. Most már egy olyan generáció tanít, akik huszonévesek, harmincévesek, és rengeteg energia és megszállottság van bennünk. Az a lényeg, hogy amit kaptunk az elődeinktől, azt tovább tudjuk adni, s lassan én úgy érzem, hogy tovább adtam.
De még egyszer: én nagyon bízom az új generációkban, akik jönnek. Ez egy más világ, nem lehet összehasonlítani a miénkkel.

Amellett, hogy a színházban dolgozik vezérigazgatóként és színészként is, vállal filmszereplést is, tanít az egyetemen, műsort vezet az Erdély Televíziónál – hogyan kapcsolódik össze mindez?

Minden egyfajta szereplés. Most úgy érzem, az életemnek egy olyan periódusában vagyok, amikor nagyon sok az energiám. Reggel igazgatunk, délben tanítunk, délután igazgatunk, este tanítunk. Nagyon alapos munkabeosztással kell élnem. Mindig előre két-három héttel meg van tervezve a program, és azt próbálom betartani, mert ha nem, összedől minden, és akkor mindenki szenved tőle. De fel lehet állítani egy egészséges ritmust.
A színészi munkát eléggé hanyagoltam az utóbbi időben, nagyon keveset játszom. Egy filmszerepet elvállaltam, de hosszabb próbafolyamatokban nem tudok részt venni. Ez a film Marosvásárhelyen játszódik, Kincses Elemérnek a Soha című regényéből András Ferenc rendez filmet, februárban kezdődik a forgatás.
A műsorvezetést csak azért vállaltam el, mert egyfajta színészi munka ez is, így legalább edzem a kommunikációs képességeimet, meg amúgy 90-től folyamatosan a tévé vagy rádió vagy mind a kettő ott van az életemben. Ez is egy olyan szerelem. {loadposition OTP}

Ha mégiscsak lenne több ideje, mire fordítaná?

Nagyon sok munkám van elhanyagolva. Két könyvet kéne befejeznem. Elég jó állapotban vannak – ha lenne két hetem egyre, akkor már mehetne is a kiadóba. Az egyik az erdélyi színészképzésnek a történetével foglalkozik, egy regényes, dokumentumos, beszélgetős kedves kis könyv – már nagyon szeretem. A másik pedig a pedagógiai írásaimat tartalmazná egy kötetben, a színésznevelésről.
Fényképezéssel is szeretnék foglalkozni. Színháztörténeti kutatásaimat sem fejeztem be. Van vagy két-három eljátszandó dolog is az életemben, amit nem szeretnék, ha kimaradna. Szeretnék hangoskönyvet készíteni – azok is elő vannak készítve, csak egyszerűen fizikai idő kéne. Karácsony Benőt tartom az egyik legjobb polgári íróak, és úgy érzem, hogy méltatlanul mellőzött az irodalmi köztudatból. Szeretném az első hangoskönyveket az ő műveiből elkészíteni. De még Benedek Elektől is lehetne nagyon sok jó hangoskönyvet kiadni: nagyon jó közéleti írásai voltak. Utaznom is kéne. Az utóbbi időben elkezdtem triatlonozni: úszás, biciklizés, szaladás. Naponta kéne edzenem. Összejön félóra-óra, de több kellene. A társas kapcsolatokra, barátokra pedig alig van időm. És van egy családom is.