A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a Magyar Dráma Napján köszöntötte Székely M. Éva színművészt 70-ik születésnapján. A Hahota Színtársulat szeptember utolsó vasárnapján ünnepelte a nyugdíjas, de még mindig aktív művésznőt.

- Milyen érzés volt fogadni az ünnepi köszöntőket?

- A lehető legjobb volt, nyilván, hogy mindenkinek nagyon jól esik, ha köszöntik, számon tartják, ha megemlékeznek rá. Általában, aki nyilvánosság előtt éli az életét, annak ez egy visszajelzés is, hogy érdemes volt csinálni azt, amit eddig csinált. És talán egy kicsit biztató a jövőre nézve is, ha ekkora a szeretet és a megbecsülés - hátha lehet egy cseppet folytatni.

- Ön nyugdíjas, de aktív. Játszik a Hahota Színtársulatnál és Marosvásárhelyi Rádiónál is dolgozik.

- Másképp nem is tudnék élni. Azt hiszem, huszonnégy óra alatt épülnék le, ha nem volna feladatom, vagy ha csak annyi volna, hogy otthon a házimunkát elvégezzem és az unokákkal foglalkozzak. Mert olyan az életem, hogy abba mindig minden belefért. Így alakult, nem tudtam takaréklángra tenni magam soha. Én életemben nem tudtam unatkozni soha, nem ismerem azt, hogy mit jelent az unalom. Emlékszem: iskolás koromban mindig igyekeztem haza gyorsan megcsinálni a leckét, hogy aztán legyen időm olvasni. Most is rengeteget olvasok, szeretek tájékozódni, szeretem tudni, mi van körülöttem, mi történik a nagyvilágban.

- Minden nap bejár a Marosvásárhelyi Rádióhoz, ahol a zenés üzeneteket közvetíti. Ez nem fárasztó?

- Nem, szoktam viccelődni, hogy már ideje lenne nyugdíjba menni, de azt hiszem, akkor nagyon hiányozna.

- Hogyan történt a pályaválasztás?

- Erre a kérdésre mindenki elmondja, hogy már a gyerekkorban kezdődött. De ez valóban így volt nálam is. A zeneiskolába jártam, ami a Kultúrpalotában működött akkor, ahol a színház is. Nyolc évet zeneiskolába jártam, ott volt a zene, a színház, amikor egybeesett az óra vége az előadás kezdetével, belógtunk, a kakasülőn ültünk. Imádtam a színházat, szerettem az irodalmat, nagyon szerettem a verset, szerettem szavalni. A gyerekek is mindig játszanak, színházat játszanak. Amikor kórházba kerültem, ott is bábszínházat játszottam egy gyufásskatulyával és egy zsebkendővel és szórakoztattam a kórtermet.

- Jött a gimnázium, az érettségi...

- A Bolyai Farkas Líceumban mi voltunk az első koedukációs osztály, tehát a fiúgimnáziumba bekerült huszonvalahány leány a négy osztályba, ami 1956-ban indult. Ott az első évben alakult egy kis szimfonikus zenekar, ahol én voltam a zongorista. Humán osztályba jártam, szavaltam, táncoltam, konferáltam, énekeltem.

- Tehát minden elő volt készítve a színészi pályához.

- Így alakult, így ment minden. Aztán jött egy tehetségkutató felmérés a bábszínház részéről, az akkori igazgató, szépemlékű Antal Pál eljött, kiválasztott, mondta, hogy neked fiam itt volna a helyed, én mondtam, ám legyen.

- Miért nem egyből a színművészeti főiskolára jelentkezett?

- Mert soha nem voltam én nagyon szép kislány, voltak nekem azért gátlásaim. Imádtam a színésznőket, mindegyiket úgy képzeltem el, hogy a világ csodája. Valahogy azt hittem, hogy a paraván mögé megbújva könnyebb. És ez adódott akkor. A szüleim már nagyon idősek voltak, édesanyám 46 éves korában szült engem, édesapám már 50 éves volt. Nagy testvéreim voltak, 10, 15 évvel idősebbek és mindengyiknek elrendeződött a sorsa, én voltam a kicsi. Anyám 65 éves volt, amikor érettségiztem és az apám 70, nyilván, hogy megnyugodtak, hogy a kicsi is révbe jutott. Mert bekerültem egy nagyon jó közösségbe, ahol nagyon jól éreztem magam. És óriási szerencsém volt, mert nagytudású, nagyműveltségű ember volt Antal Pál. Szeretett foglalkozni a fiatalokkal. Nem csak odahívott, hanem tanított tovább. Amikor aztán új igazgató került a bábszínház élére, a későbbi férjem, akkor ők ketten azt mondták, hogy márpedig innen sipirc tovább, tovább kell lépni. És sikerült. Ennyi.

- A fősikola után Temesvárra került, de közben már volt egy kétéves kislánya.

- Temesváron olyan gyönyörű szerepeket kaptam. Az ottani társulatba szervesen beillettem. De a szüleim nagyon idősek voltak, ahogy a férjem szülei is. Ráadásul két csóró ember két kisgyerekkel a nagyvilágban ezzel a mesterséggel, minden támasz nélkül - egyszerűen kilátástalan volt számomra. Hazajöttem inkább.

- Milyen volt a marosvásárhelyi társulat, amikor hazajött?

- Itt már kialakult egy közösség, megvolt mindenkinek a jól megérdemelt helye. Nehéz volt belépni. Velem nagyon sokat dolgozott Hunyadi András rendező, kaptam igazán szép szerepeket is, amire nagyon szívesen emlékszem, de én az epizódszerepeket is elvállaltam. Az elvem az volt, azt, amit kaptam, el kell fogadni, a legjobban megcsinálni és annak én tudtam örülni, békében voltam magammal. Ugyanakkor a családomat is tudtam rendezni.

- A Hahota Színtársulattal mikor került kapcsolatba?

- Miután nyugdíjba mentem, ők megkerestek. Egyszerre mentünk hárman: Csergőffy László, Szabó Mária és én. Remélem, hogy új erőt pumpáltunk ebbe a társulatba, a gyerekek ránk figyeltek, mi rájuk és kölcsönösen együtt tudtunk valami jót létrehozni. És azóta tart ez és nem csak én mondom, de a külső szemlélőnek is az a véleménye, hogy szép utat tettünk meg együtt a társulattal, felfele.

- Sokan ismerik a színházból, a Hahota előadásaiból, a rádióból. Ez hogyan nyilvánul meg?

- Nagyon sokszor sok helyen nyíltszíni tapsot kapok, amikor kimegyek a színpadra. Mondanom sem kell, hogy rendkívül jó érzés. Most is, amikor volt a köszöntőm, én csak ott álltam és úgy meg voltam hatódva, hogy a rosszullét környékezett, mert annyi szeretet és annyi pozitív energia sugárzott felém, szűnni nem akaró taps. És jöttek és jöttek és az öltözőm tele volt virággal, már olyan volt, mint egy erdő. Én nem is hittem volna, most szembesültem azzal, hogy hál'Istennek érdemes volt.

- Az utcán felismerik, megszólítják?

- Sokan rámköszönnek és mondják, hogy nem teszik ismerni, de mi ismerjük. Templomba járok, ott mindenki tudja, hogy ki vagyok, mi vagyok. Piacra járok, ott is mindenki ismer. Vagy a kívánságmuzsika révén, vagy azért mert színházba jártak az idősek. A fiatalok pedig inkább a Hahotából.

{loadposition metamorf}