„Valami nem azért közhely, mert valaki már beszélt róla, hiszen mindenről volt már szó a művészetben, hanem a megközelítés módja az, ami vagy közhelyes, vagy újszerű. Nem gondolom, hogy létezne bármi is, amihez ne lehetne humorral hozzányúlni” – nyilatkozta a maszol.ro-nak adott interjúban Dolák Saly Róbert, a L’art pour l’art Társulat tagja.

Hogyan születnek meg a L’art pour l’art Társulat poénjai, spontán módon vagy céltudatos, megtervezett munka eredményeként? 

Is-is. Ha már csak egy hónap van a bemutatóig, és még nincs megírva a finálé-dal, hiányoznak jelenetek, vetítések, akkor nem lehet a múzsára várni. Ilyenkor le kell ülni, és muszáj keményen dolgozni. Én azt szeretem, amikor nem szorít a határidő, és az ember kedvtelésből írja le azt a pár dolgot, ami aznap eszébe jutott.

Soha nem viszik be a műsoraikba az aktuálpolitikát. Ez koncepció vagy egyszerűen így működnek, gondolkodnak?

Ami engem illet, én mindig elzárkóztam a politikai jellegű közszerepléstől, és ez tudatos döntés volt. De szerintem a társulat tagjai is hasonlóan gondolkodnak erről. Mivel a társadalom kettévágását bal, és jobb oldalra én mindig önkényes dolognak tartottam, a politikai vitákat pedig időpocsékolásnak, ahol semmi jelentősége sincs a rációnak, rájöttem, hogy nekem nincs dolgom ezen a területen. Ezzel szemben, amit emberinek tartok, és hatalmamban áll előre mozdítani, azt segítem. Például ilyen az is, amit hivatásszerűen csinálok, vagyis fellépek, írok, szórakoztatom a közönséget. Kreatív munkát így azon a területen végzek, amihez úgy érzem, értek, és amihez közöm van. Különben is, ha kicsit is az én elképzeléseim szerint változott volna a világ, akkor most egészen másként nézne ki, tehát valószínűleg én valamit rosszul gondolok. 

Dolák-Saly Róbert 1995 április 22-én született Győrött. Biológia-rajz szakon végzett, néhány évig tanárként dolgozott. Énekes-gitárosként az Omega 1976-os és 1977-es országos turnéján egyszemélyes előzenekar volt. Nem ér a nevem, káposzta a fejem című, Peremartoni Krisztinával közösen készített lemezét 1988-ban az év legjobb gyermeklemezének választották. 1991-ben megjelent, Láthatatlan ég című progresszív rock lemeze megkapta az év legjobb felvételének járó eMeRTon díjat. 1986 óta a L’art pour l’art Társulat tagja. Legismertebb figurái Pandacsöki Boborján, Anti Bácsi, Leopold, a diafilm narrátor és Naftalin Ernő. Három könyve jelent meg (Madáretető, Boborján, Agyatlantisz, avagy az ember tragédia). 

Hogyan élte meg, amikor megtámadták a társulatot, nemzetgyalázással vádolva meg egyes jelenetek miatt?

Ez a kérdés meglepett, mert szerencsére egy kezemen meg tudom számolni, hány esetben fordult elő hasonló. Aki így viszonyul hozzánk, annak én nem tudok segíteni, például humorérzéket adni neki. Nem beszélve arról, hogy nem lehet megfelelni az egész emberiségnek. Ha valaki butaságokat ragaszt a dolgaink értelmezéséhez, azzal vitatkozni sem érdemes. Hála istennek, a közönségünk érti, amit csinálunk.

Vannak tabu témák, amelyekből nem lehet viccet csinálni?

Szerintem nincsenek, ellenben nagyon fontos az, hogy egy adott témához hogyan közelítünk. Nem a téma a fontos, hanem a stílus, vagyis a mód, ahogy beszélünk róla. Valami nem azért közhely, mert valaki már beszélt róla, hiszen mindenről volt már szó a művészetben, hanem a megközelítés módja az, ami vagy közhelyes, vagy újszerű. Nem gondolom, hogy létezne bármi is, amihez ne lehetne humorral hozzányúlni. Ha valaki azt gondolja, hogy vannak tabu témák, ott kezdődnek az elvek. Ettől én irtózóm, mert ez azt jelenti, hogy valaki kerítéseket von a gondolatai köré, és egy új helyzetre jobb híján becsontosodott elvekkel, dogmákkal válaszol gondolkodás helyett.

A legkényesebb dolgokról is lehet humorral beszélni. Van például néhány poénunk, amiben „csúnya szó” van, de az adott környezetben szellemes. Ez néhány embernél kiverte a biztosítékot. Ugyanakkor láttam olyan felvételt a tévében, amelyben nem volt ugyan egyetlen csúnya szó sem, mégis a megoldás módja közönségessé tette a jelenetet. Gondolom, ez ugyanazt az embert nem zavarná. Természetesen nem képzelem, hogy mi egy olyan trónuson ülünk, ahonnan minden esetben meg tudjuk határozni, hogy mi az, ami ízléses, mi a helyénvaló, de azt mondhatom, hogy nagyon igyekszünk figyelni ilyesmikre.

Pályafutásának kezdeti szakaszában hangsúlyosan jelen volt a zene, ami később háttérbe szorult. Ez egy tudatos döntés eredménye vagy egyszerűen így alakultak a dolgok?

Így alakult. Az én szívemben mindig is fontos helyen volt a zene, és számos más hazai zenészhez, zenekarhoz hasonlóan, az én pályámon is volt egy momentum, amikor majdnem kicsit világhírű lettem. Amikor 1995-ben a PolyGram kiadónál megjelent az Őskor című lemezem, Budapestre látogatott a cég londoni elnöke, Rick Dobbis. Ő később a Sonyhoz került, és olyan világsztárokkal dolgozott, mint Mariah Carey. A budapesti leányvállalatnál persze nagy felhajtás volt, hogy jó benyomást tegyenek a főnökre. Többek között sorozatban felrakták neki az adott évben Magyarországon kiadott CD-ket. Ő átlagosan húsz másodpercenként intett, hogy jöhet a következő. Amikor az én lemezemre került a sor, a CD-ket cserélgető ember fél perc múlva már nyúlt, hogy kivegye a lejátszóból, ám Dobbis szólt, hogy várjon. Meghallgatott öt dalt, ami nagyon nagy szó volt, és zsebrevágta a lemezt, majd azt mondta: „Ezt az embert én kiviszem magammal”. Végül semmi sem lett belőle, mert rövid időn belül megvált a Polygramtól, ám számomra ez fontos visszajelzés volt arról, hogy nem jártam rossz úton. A zene háttérbe szorulásában főszerepet játszott az, hogy engem a L’art pour l’art Társulat közönsége nagyon elkényeztetett, ugyanis mindig sok pozitív visszajelzést kaptunk. De van a dolognak egy másik vetülete is, ugyanis én egy olyan fajta előadást akartam létrehozni, ami nagyon pénzigényes. Ez a pszichedelikus, látványelemekben és hangeffektekben gazdag teatro-rock műfaj, amit kint többek között a Pink Floyd, vagy a Genesis csinált. A 80-as években, amikor még itthon nem volt divat, ezt nagyon egyszerű eszközökkel próbáltam létrehozni: maszek UV-lámpákkal, sztroboszkópokkal, diavetítővel, szuper 8-as filmvetítőkkel változatos képi világot teremtve a színpadon, ahol a pénzt az ötletek helyettesítik. Egy darabig ez működött is ilyen amatőr módszerekkel, de egy idő után már nem lehetett tovább lépni. Persze ezzel nem azt akarom sugallni, hogy a zenei pályafutásomat a látvány megteremtésének a hiánya akadályozta elsősorban. De a megfelelő hangszerpark és technikai háttér nélkül megoldhatatlan volt az elképzelésem. És, hogy ne beszéljek mellé, ehhez már csak a hazai körülmények kellettek, hogy elmenjen a kedvem az egésztől, na de ebbe most ne is menjünk bele.

Okoz-e hiányérzetet, hogy a pályáján ennyire háttérbe szorult a zene?

Persze, de ez még nem teljesen lezárt fejezet az életemben, bár tudom, hogy eléggé kicsúsztam az időből, és az anyagi háttér ma sem állna rendelkezésemre. Ugyanakkor a kreativitás terén olyan nagy szabadságot adott a L’art pour l’art, és annyi új felfedezést tehettem, hogy túl nagy hiányérzetem nincs. Ha ma választanom kellene, semmiképpen nem adnám oda a l’art pour l’art-os dolgaimat, beleértve a könyveimet, amelyek nem íródtak volna meg, egy erős zenei karrierért, és ezt tiszta szívemből mondom.

Műsor közben, ha észreveszi, hogy valaki videofelvételt készít, azonnal rászól, hogy hagyja abba. Miért, hiszen az interneten valószínűleg már úgyis fenn van a társulat minden száma? 

Azért, mert egy színpadi fellépés nem televíziós műsor. A több ezer ember, aki az interneten lát egy ilyen kalózfelvételt, ugyanolyan igénnyel nézi, mintha televíziós műsor lenne, ugyanakkor csak azt észleli, hogy rossz a hang, amatőr a képfelvétel, a háttér, a környezet lepusztult. Ez olyan, mintha egy futót elindítanánk egy sáros tóparton, és azt kívánnánk tőle, hogy rekordot döntsön. Arról nem is beszélve, hogy teljesen másképp játszunk, másként kommunikálunk, amikor tudjuk, hogy képfelvétel készül rólunk. Egyfajta igényességről van tehát szó, nem akarom, hogy olyan felvételek kerüljenek fel a Youtube-ra, amelyek nem oda valók.

A zenésztársadalom rengeteget panaszkodik amiatt, hogy a fájlmegosztó portálok, az illegális fel-, illetve letöltések miatt tetemes bevételektől esnek el. A L’art pour l’art Társulat is megszenvedi ezt a helyzetet?

Igen is, meg nem is. Mondjuk CD-nk azért nincs 15 éve, mert nem éri meg kiadni. Sok zenénk, jelenetünk van fent a Youtube-on, de egyéb elfoglaltságaink miatt még nem foglalkoztunk azzal, hogy hogyan forintosítsuk a nézettségünket jogdíj szempontból. Közben az internetnek hálásak is lehetünk, mivel a társulat fennállásának huszonnyolc éve alatt a televíziók hosszú ideig nem kényeztettek bennünket jó ajánlatokkal. Így, amikor nem készíthettünk felvételt, az internet tette elérhetővé a régebbi dolgainkat, ami számunkra elégtételt jelentett, mivel ez a lehetőség felülírta az akkori televíziós szakemberek egyéni akaratát. Ezek a pozícióba beültetett emberek évtizedeken át úgy packáztak a zenekarokkal, művészcsoportokkal, ahogy akartak, függetlenül attól, hogy magas színvonalú produkciókról volt-e szó. Az internet szétzilálta ezt a korlátlan hatalmat, aminek én nagyon örülök, mert lám-lám, egy csomó olyan zenekar és előadó produkál hihetetlenül nagy nézettséget, akiket az illetékesek különben észre se vennének. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy szerencsénk volt, mert nemrég az MTV1 jóvoltából felvehettük a Banán, pumpa, kurbli sorozatot, amely kilenc darab 52 perces epizódból áll. Ez nagyon fontos volt a Társulat életében, mert közel tíz évnyi anyagot konzervált az utókor számára.

Egyszer azt nyilatkozta, hogy pályafutása kezdetén nagyon lámpalázas volt. Sikerült ezt teljesen leküzdeni?

Nagyrészt igen, mert annyi féle-fajta fellépésen vagyok már túl, a földön fetrengő, heavy-metál koncert jellegűektől kezdve a roppant elegáns, frakkos hallgatóság szórakoztatásáig, hogy már sok meglepetés nem érhet. A L’art pour l’art megélt már olyat is, hogy egy szabadtéri előadás közben elment a hang, majd kis idő múlva a fény is. Ekkor a társulat megkérte a közönséget, hogy jöjjön át egy szomszédos területre, ahol mindenféle erősítés, és fénytechnika nélkül előadtuk műsorunkat… De az új előadások azért még mindig stresszt okoznak. A biztonságot az előadóművésznek egyrészt a rutin adja, másrészt pedig az, hogy ismeri a műsorszámai reakciórendszerét. Ha eljátszom egy dalt vagy előadok egy jelenetet, tudom, hogy melyek azok a pontok amelyekre bizton számíthatok, amikre biztos vevő a közönség. Ha egy teljesen új műsorral mutatkozol be, ezek a fogódzók nincsenek.

Megtörténik-e, hogy a való életben valamelyik színpadi figurával azonosítják, például nem Dolák-Saly Róbertként, hanem Boborjánként szólítják meg?

Persze. Szerencsére ahány figurám van, annyi megszólítás létezik. Így a skatulya elég tág. Annak nem örülnék, ha csak egyetlen szereppel azonosítanának, de a társulatban annyi féle figura, dal, jelenet kötődik hozzám, hogy van miből válogatni. Egyébként nem csodálkozom, ha valamelyik figurám nevén szólítanak, hiszen a különös hangzású nevemet kockázatos az utcán utánam kiabálni. Ennek ellenére ez is sokszor előfordul, hála a közönség jó memóriájának.