Két éve jelent meg James Joyce Ulysses című regényének új magyar fordítása az Európa Könyvkiadó gondozásában. A huszadik századi irodalomtörténet egyik legkiemelkedőbb, legfontosabb művét ezúttal egy munkacsoport – a Magyar James Joyce Műhely – tagjai ültették át magyar nyelvre. Gula Marianna, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán és Szolláth Dávid közel tíz éven keresztül dolgoztak az új fordításon. Munkájuk folyamatáról és az új magyar szöveg megszületésének szükségességéről az egyik fordító, Kappanyos András tartott előadást Kolozsváron, a Györkös Mányi Albert Emlékházban csütörtökön.

Nem könnyű egy irodalmi műhöz úgy hozzányúlni, hogy már mindenki által ismert komoly háttértörténete van – mondta a meghívott. Mint ismeretes, az Ulysses először 1918 és 1920 között folytatásban látott napvilágot, és rögtön pornográfiával vádolták, betiltották, így a teljes kötetet egy párizsi könyvesbolt adta ki mindössze 1000 példányban 1922-ben. Ennek az első kiadásnak egy-egy példánya ma csillagászati értékkel bír, jelentőségében a Gutenberg-Biblia vagy az első Shakespeare-fólió huszadik századi megfelelője.

Az Ulyssest először Gáspár Endre fordította le 1947-ben, ez szintén 1000 példányban látott napvilágot és ezt is azonnal betiltották. A mű végül a magyar nyelvterületen Szentkuthy Miklós 1974-ben megjelent fordításában vált ismertté. A történet egyetlen nap, egészen pontosan 1904. június 16-án játszódik le Dublinban, de rendkívül bonyolult, számtalan utalással valós eseményekre, amelyeket  Szentkuthy nem vett figyelembe, mint ahogy több ízben figyelmen kívül hagyott olyan részleteket is, amelyekre fejezetekkel később tért vissza a szerző, és amelyek a mű szerkezete szempontjából fontosak.

Ráadásul Szentkuthy még botrányosabbra hangolta az amúgy is botránykönyv hírében álló Ulyssest, sokszor indokolatlanul kereste a blaszfémiára a lehetőséget ott is, ahol erre semmi szándék nem vehető észre az eredeti műben – mondta a fordító, aki szerint elődjének ezzel az volt a célja, hogy ráerősítsen a könyv rosszhírűségére. „Amit nem értett Szentkuthy, azt trágár halandzsával pótolta. Van, ahol ez vicces, de attól még helytelen” – vélekedett Kappanyos András.

Mindez külön pikantériát kap, ha figyelembe vesszük, hogy Joyce is és Szentkuthy is erős katolikus neveltetést kapott, majd mindketten szakítottak a vallással. Tegyük hozzá: a vallással igen, de a katolikus műveltséggel nem, ezért is mondta állítólag magáról Joyce, hogy a vallással szakított, de attól még jezsuita maradt.

Még több indokot szolgáltattak az újrafordításra a Szentkuthy által ejtett strukturális hibák. James Joyce regényében ugyanis nincsenek véletlenek, minden mindennel összefügg; Szentkuthy viszont ezt nem vette észre minden esetben.

Szentkuthy számára a szépség (vagy legalábbis nyelvi érdekesség, eredetiség) számtalan esetben fontosabbnak látszik, mint a szöveg értelmének hozzávetőleges követése. Ahol laposnak, szürkének találja az eredetit, ott feldíszíti. A "ponderous saxon" (nehézfejű szász) megfelelője nála nem kevesebb, mint "Ponderosa Tudor rózsa", ami persze a maga módján vicces, de az olvasóhoz nem hozza közelebb a szöveg értelmét, hanem inkább távolítja tőle. A nem értett fordulatokból, nem azonosított utalásokból többnyire színes (és jellemzően obszcenitásba hajló) nonszensz lesz nála. Ez sokszor szórakoztató, néha már-már zseniális, de a könyv nyelvi, logikai és kulturális struktúráját megroppantja, szétzilálja. Stilisztikai virtuozitása valóban Joyce-éhoz mérhető, de nem társul hozzá Joyce struktúraérzéke, szerkesztői fegyelme, amit adott esetben egy szigorú szerkesztőnek kellett volna pótolnia. Még jobban látszik ez a bomlasztó hatás ott, ahol Szentkuthy túláradó kreativitása egyazon ragadványnévre két vagy több fordítást is kitalál (például Skin-the-goat a hetedik fejezetben "Kecskenyúzó", a tizenhatodikban "Gáláns Gida"), és az olvasó elveszíti a szereplő azonosításának lehetőségét. Ez a fajta fordítói önkényesség ma már elfogadhatatlan, többek között azért, mert az Ulysses potenciális olvasói közül ma összehasonlíthatatlanul többen tudnak angolul, mint 1974-ben. (részlet Kappanyos Andrásnak az új fordításhoz írt  Utószavából)

Az Erdélyben először járó irodalmár intimebb részleteket is elárult a csoportos fordítás közel tíz éven át tartó folyamatáról: például, hogy csodálatos közösséggé formálta őket az együtt-dolgozás, külön nyelvük alakult ki olyan szavakból, amelyeket a munka folyamán kitaláltak, majd elvetettek. Facebook-oldalukon sokáig napi kapcsolatban álltak az olvasókkal, és persze a legfőbb Joyce-szakértőnek számító Fritz Senn-el is, aki a zürichi James Joyce Alapítvány vezetője és a legtöbb kortárs Joyce-kutató mentora. Kappanyos azt is bevallotta: hiányzik neki a közös munka, ami éveken át felszítva tartotta a fordító négyek agyát  és amelyből a közös vacsorák során elképesztő – és az utókor számára sajnos elveszett – sziporkák születtek.

„Ha egyetlen könyvet kéne választanom, amit magammal vihetek egy lakatlan szigetre, az Ulysses volna az. Mert nem csak regény, hanem enciklopédia: a modern, urbánus embernek és viszonyainak enciklopédiája” – mondta a fordító. „Egy nem jelentős városnak egy nem jelentős napján, nem jelentős emberekkel történik, mégis benne van minden, ami az emberi életre és emberi viszonyokra jellemző: születés, halál, nász, befogadás. A leghumánusabb és egyben legviccesebb könyv, amit ismerek.”