Székely-Szabó Zoltán, a színész-taxisofőr

Több évtized után lépett újból színpadra Székely-Szabó Zoltán, a Sepsiszentgyörgyről Bécsbe, onnan pedig Marosvásárhelyre hazatérő színész. A Török Viola rendezte Tamási Áron Vitéz lélek című darabjában szerepet vállaló színésszel visszatéréséről, valamint bécsi művelődésszervezéséről beszélgettünk.

Mióta is nem volt színpadon?

A 2010-11-es évadban nyolc hónapot Kézdivásárhelyen voltam, kevés előadásban ugyan, de mégis csak színpadon. De az elmenetelem óta eltelt 28 év alatt huszonhetet nem színészkedtem.

Azt mondta, egy kicsit félve vágott bele ebbe a szerepbe. Miért?

Egy kicsit nagyon félve, de jól érzem magam a színpadon. A legnagyobb félelmem az volt, hogy a szöveget nem tudom megtanulni. Nagyon nehéz volt, pedig a Tamási nyelvét ismerem, nem egy Tamási-darabban játszottam korábban, meg hát természetesen olvastam bőven Tamásit. De éppen az volt az egyik nehézség benne, hogy a Tamási-szöveget nagyon pontosan kell mondani. Nem lehet csak a tartalmát, mert akkor elvész hamva, bája, mindene. Ettől nagyon féltem, de valahogy sikerült besulykolnom a fejembe.

Érezte azt, hogy 28 év alatt nem játszott? Kiesés volt ez a színész számára?

Mindig azzal biztattak, ne törődjek a nagy kieséssel, mert a színház, a színjátszás, a színészi munka olyan, mint a kerékpározás, az ember nem tudja elfelejteni. Ez nem igaz. Sőt, őszintén bevallom, én találtam ki azt, hogy bottal járjak a szerepemben, (szerencsére talál a figurához), már csak azért, hogy eleve foglaljam le az egyik kezemet. Tehát vannak ilyen félelmek, nem létezik, hogy ne volnának. Most nyilván ne beszéljünk az óriási sztárokról, mert azt is hiába mondták, hogy Páger Antal tizenkét év után tért vissza a magyarországi színpadra és lám ugyanazon a szinten folytatta, de mindenki elfeledte, hogy ő Argentínában 12 év alatt játszott. Tehát azért színpadon volt. Na, de ne beszéljünk zsenikről.

Milyen volt színpadon állni a nézőtérrel szemben?

Ott állni a tapsoló nézőtérrel szemben felkavaró. De benne van az az önámítás is, hogy ha én nem estem volna ki egyáltalán ebből a művészetből, akkor lehet, hogy már eddig elzüllöttem volna. Nem alkoholról beszélek, hanem arról, hogy a színpadon ennyi idő után megtelik az ember rutinnal. Ami néha hasznos is lehet, de a rutinos beidegződések nem. Az ember például könnyen rááll a vígjátéki sikerre. És én elég vígjáték-szerepet játszottam már Sepsiszentgyörgyön, benne voltam a szilveszteri kabarékban, amelyekben muszáj volt ízléstelenkedni és idétlenkedni, mert az anyag, a szöveg, az kegyetlenül rossz volt. Nem lehetett abban a rendszerben jó szöveget felvállalni. Az ilyesmi veszélyes, mert elviszi az embert. Most nem féltem, hogy nagyon elmegyek a ripacskodás felé, lehet, hogy pár év múlva el tudnék, de most nem, úgy hogy ettől kevésbé féltem. Korombeli színészektől tudom, hogy kegyetlenül nehezen tanulják a szöveget. Van olyan idős színész, aki megáll és aztán semmi nem jut eszébe, a súgót nem hallja, megakad. Emlékszem Király Jóska bácsira, aki pont annyi idős volt, mint most én, mikor Szentgyörgyre kerültem és mennyit nevettünk rajta, mennyit leskelődtünk, hallgatóztunk, hogy milyen ragyogó bakikat mond. Egyszer például Nagyváradon egy Tamási-darabot játszottunk, elkezdte az előadást nagy monológgal, megakadt és semmi, egy idő után, amikor érezte, hogy itt már semmi sem segít, előrement, széttárta a karját és az mondta a közönségnek, idáig eljutottunk. Azzal továbbcsinálta, és eszébe jutott a szöveg, de húsz oldallal későbbről, úgy hogy én ki is maradtam abból az előadásból. Azt akartam mondani ezzel, hogy milyen rosszmájúan élveztük akkor, hogy milyen szenilis az öreg. Ez most eszembe jutott, hogy ugyanannyi idős vagyok és ki is estem a játékból, akkor milyen lehetek én. Gúnyolódtak is a kollegáim velem, Kárp Györgyre és Tatai Sándorra gondolok, akiknek köszönetet kell mondanom, mert nagyon segítettek.

Hogyan jött össze a találkozás a rendezővel s a darabbal?

Amikor 2010-ben Mikházán a kertben mulattunk, akkor Török Viola félrehívott és megkérdezte, nem vállalnék-e szerepet egy Tamási-darabban. Elvállaltam. Aztán most megint felhívott. Telefonált és én másnap indultam is.

Most Bécsből jött haza, ahol taxisofőrként dolgozik.

Azt a közel egy évet leszámítva, amit Kézdivásárhelyen töltöttem, 18 évet ültem taxiban éjjel-nappal. Egy kicsit bicegek is, ami biztos látszik a színpadon is, mert ha olyan az időjárás, akkor baj van a bal térdemmel, amit a tengelykapcsoló, magyarul a „kuplung” eléggé kikészített. 65 éves vagyok: fizikailag is, szellemileg is megerőltetés ez a munka. A színpadi mozgástól, a színpadi munkától testem-lelkem elszokott. Ha beülök az autóba, vagy a taxiba, vezetek, kevésbé fáradok, mint más korombeli.

Nem is próbált mást csinálni?

Nem, mert nem értek semmi máshoz. A nyelvi akadályok miatt esélyem sem volt színészként dolgozni német területen, de színpadi munkásnak sem akartam jelentkezni, mert egyszerűen nem tudtam volna bemenni egy színház hátsó kapuján. Bécsben az első években még színházi előadásokra sem tudtam elmenni, a nézőtérre sem. Amikor átjárhattam Magyarországra a legelején, még ott sem tudtam, annyira fájt. És 23 évig szinte menetrendszerűen színházzal álmodtam.

Magyarországi színház sem jött számításba?

Az, hogy én Magyarországon valamelyik színházban statiszta szerepet vállaljak, mert természetesen nem a Hamlettel várnak, nagyon megalázó lett volna és maradt volna az anyagi nyomor. Így legalább nem nyomorogtam.

Erdélybe nem akart volna visszajönni?

De hova jöjjek haza? A feleségem tíz éve meghalt, rokonaim nincsenek, csak barátaim vannak, nagyon sok és nagyon jó barátom, de családom nincs. Ez az egyik. A másik az, hogy mit kezdenék megint egy idegen városban, még akkor is, ha erdélyi az a város? Az én városom - ha van városom -, akkor az Marosvásárhely, mert mégis csak itt éltem tíz évet, a környéken születtem és összesen öt faluban laktam itt. Az egész Maros-mente a szülőföldem, igaz ugyan, hogy a rücsi kórházban születtem, mert édesanyámat oda vitték szekérrel, de semmi közöm nincs hozzá. Laktam Ölyvesen, Székesen, Székelykálban, Jobbágytelkén és Szentgericén. Aztán Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron, Bécsben, Kézdivásárhelyen. Kézdikőváron voltam tanár. Ez a 25-ik lakásom, ahol lakom. Ez nem úgy értendő, hogy van 25 eladó lakásom! Valahogy mindig úgy toltam magam előtt ezt a hazatérést. De azt hiszem, most jutott eszembe a fő ok: nem szoktam soha sehova bekérezkedni, bekönyörögni magam. Legalábbis tudtommal. Mindig megvárom, hogy hívjanak, vagy szóljanak, vagy megpendítsék a témát. Volt olyan pillanatom, amikor Nemes Levente egy szavára jöttem volna: amikor igazgató volt Sepsiszentgyörgyön és felújítottuk az Emigránsokat. Akkor ha egy mondatot mond nekem, valószínűleg nem tudok ellenállni. De hogy én kérjem meg? Erre nem tudtam rávenni magam. Most is Viola hívott.

Tavalyelőtt a soproni színház igazgató hívott, ragyogó szerepszöveget adott, de nem mertem elvállalni a szöveg miatt, pedig nem volt nehezebb a Tamási szövegénél. De megint közrejátszott a félelmem, hogy idegen környezetbe kéne mennem, idegen emberek társaságába, akikkel soha nem voltam egy színpadon, főiskolán, nem játszottunk együtt. Szóval volt egy ilyen ostoba gátlás bennem és nem tudtam, mi lesz, hogy lesz, erre kiderült, hogy színházalapító előadásról van szó, az Egerek és emberek című darabról. Igaz, hogy Sopronban régóta van színház, de az olyan befogadó színház volt tulajdonképpen, az igazi stabil,  a társulattal rendelkező színház a tavalyelőtt, 2012. augusztus 25-én alakult meg. És én ott voltam, tehát alapító tag vagyok. Kitalálta nekem a rendező, hogy mégis legyek ott és hogy szólaljak meg. Végül egy mondatot mondtam - románul. Ebből értette a közönség, hogy a karakterem nem süketnéma vagy bolond, csak az a nagy tragédiája, hogy nem tud szót érteni a többiekkel, akik ezért folyton megalázzák. Nagyon élveztem, mert feladatom a szöveg nélküli játék volt: viszonyulás mindenhez, ami a színpadon történik, úgy, hogy a szerepem szerint nem értem, mit beszélnek a többiek. Izgalmas kihívás volt számomra.

Említette korábban, hogy a Bekecs Néptáncegyüttes nemsokára megy Bécsbe, és ha sikerül, akkor a Vitéz lélek című előadást is kiviszi. Ez mitől függ? 

A Bekecs május 24-én fog fellépni Bécsben. A tavaly április 27-én lépett fel a Maros Művészegyüttes, hihetetlen siker volt. Most csak az a gond, hogy az a színházépület éppen felújítás alatt áll, és sajnos a Bekecsnek nem tudok megfelelő körülményeket biztosítani. Meg kell elégedniük egy nagy teremmel, ahol nincs színpad.

Hányan néznek meg egy ilyen előadást?

Az eddigi legnagyobb nézőszám 321 volt, a legkevesebb 150 körül. Persze kompromisszumokra van szükség, vígjátékot kell vinni, zenés vígjátékot lehetőleg. Ezt 1992 óta csinálom a szabadidőmben, illetve a taxiban. Az utóbbi 12-13 évben az Európa Klub a hátterem, csak úgy hívok meg bárkit, ha meg is tudjuk tisztességesen fizetni. Úgy nevezem magam, hogy tax-színész. Eleve úgy indultunk, hogy nem játsszuk el azt az ócska trükköt, hogy erdélyi színésznek keveset fizetünk, „mert neki ez is számít”. Rendesen megfizetjük. És most nincs meg ez a terem és nem találunk megfelelő termet. Ha felújítják, akkor mehet tovább.

Tehát a taxizás közben szervező munkát is végez?

Szerencsém a taxizásban, hogy napi 6-7 órát tudok olvasni, esetleg írni és színházat szervezni. Mert a taxiból tudok telefonálni és éjjel-nappal tudnak nálam jegyet rendelni. Más munkahellyel ezt nem tudtam volna megoldani. Elmondom, hogy engem nagyon szeret a közönség, mert látják, hogy éjjel-nappal szervezek és lehetőséget adok nekik, hogy magyar előadást lássanak. Most már túlsúlyban vannak az erdélyiek, akik közül sokan emlékeznek a színészekre, mondják, hogy ezt is látták, azt is, annak idején bérletük volt.

Mi lesz ezután? Visszamegy Bécsbe taxizni, esetleg újabb szerep vár önre?

Erre még nem illik válaszolnom, mert semmi sem biztos. A darab miatt kell maradnom. Szó van más lehetőségről is, de amíg nem biztos, addig nem akarok beszélni róla.

 

Kimaradt?