Carmencita Brojboiu: a játékban mindig megértjük egymást
Románia tengerparti nagyvárosából érkezett Erdélybe, törökök, tatárok közül magyarok és szászok közé. Carmencita Brojboiu már nyolcadik éve a Kolozsvári Állami Magyar Színház díszlet- és jelmeztervezője. A színház piros előcsarnokában, süppedős kanapékon ülve teáztunk, közben halkan beszélgettünk, mert az Opera próbált. Carmencita Brojboiu, vagy ahogy barátai és kollégái nevezik, Cita, már Kolozsváron van itthon. Nagyon keveset ért magyarul, a társulattal mégis egy nyelvet beszél: a játék nyelvét.
Konstancán képzőművészeti középiskolát végeztél, utána díszítőművészetből doktoráltál. A kettő között viszont az egyetemet geológia és geofizika szakon végezted el, Iași-ban. Mi vezetett erre az, érdeklődésedtől homlokegyenest különböző területre?
Amikor elvégeztem a képzőművészeti gimnáziumot Konstancán, abban a korban voltam, amikor az ember úgy érzi, minden álma egy szempillantás alatt teljesül. Nyolc év volt a hátam mögött a díszlettervezői szakon, iskolaelső voltam, a tanárok kedvence, reménysége. Az egyetemen azonban csak Bukarestben volt díszlettervezői szak, és abban az évben mindössze három helyet hirdettek meg. Akkoriban előre lehetett tudni, kiké lesz az a három hely. Én mégis felvételiztem, és kiestem. Nagyon elkeseredtem. Önmagam büntetésére, dühömben választottam ezt a durva, számomra idegen szakot, a geológiát. A képzőművészettel azonban nem tudtam szakítani: megint elkezdtem rajzolni, az egyetemi évek alatt is kiállításaim voltak.
Azóta tudtad hasznosítani a művészi pályádban a geológiai ismereteidet?
Először is fordítva hasznosítottam: az egyetemen és az utána következő hároméves geológusi gyakornokságom alatt nagyon jól fogott a rajztudásom. Ezen a szakterületen ugyanis rengeteget kell rajzolni. Az egyetem után Tulcea megyében, a somova-i geológiai és geofizikai kutatóintézetben dolgoztam. Durva volt, a terepmunka során valóban a társadalom minden rétegével érintkezik az ember. A képzőművészeti iskolában kényeztetett, óvott lánynak meg kellett tanulni kemény, kétkezi munkásokkal szót érteni. Ez nagyon hasznomra van most is, mert a színházban is a legkülönfélébb emberekkel kell megértetnem magam, hogy úgy készüljön el az a díszlet vagy az a jelmez, ahogy én megálmodtam. És nekem nem elég, hogy én szeretem: azt akarom elérni, hogy mindenki, aki velem együtt dolgozik, szeresse, amit csinál.
Tulcea megyei geofizikai intézet kutatójából a kolozsvári magyar színház díszlettervezője…ennél messzibbről már nem is jöhettél volna, sem térben, sem szakterület tekintetében. Hogy történt?
A rajzolást soha nem hagytam abba, sokat állítottam ki. Egy kiállításom Bukarestben nyílt a Székek sorozatból, amelyet Franz Kafka művei inspiráltak. A tárlatot a Cseh Kulturális Intézet szervezte, sok művészt, kritikust vonzott, és akkor meg is jelent egy cikk, melynek írója szerint az én rajzaim színházra, díszlettervekre emlékeztetnek. Ez volt az első impulzus, amitől bátorságot kaptam. Első rendezőm Mona Chirilă volt, ő akkor a konstancai bábszínháznál dolgozott. 1999-ben, amikor megrendezte a Kolozsvári Állami Magyar Színháznál az első előadását (Gogol: Háztűznéző – szerk. megj.), engem kért fel, hogy legyek a produkció jelmeztervezője. Az volt az első találkozásom Kolozsvárral, a magyar társulattal, és akkor „itt maradt a szívem”, ahogy mondani szokás.
Milyen volt az első közös munka Tompa Gábor rendezővel, a kolozsvári színház igazgatójával?
Gáborral nem Kolozsváron dolgoztam először, hanem Szebenben, ott rendezte a Svábbogarakat Witkiewicztől. Csodálatos találkozás volt, fantasztikus volt vele dolgozni, és talán ő is így érezte, mert utána felkért, hogy itt Kolozsváron a Jacques vagy a behódolás című Ionesco-darabhoz készítsem én a jelmezeket és maszkokat.
És a társulattal milyen volt a találkozás?
Az elején féltem, mert a hírnevük már eljutott hozzám. Például a Senkálszky Endréé, akinek volt bátorsága 100 évet tölteni ezen a világon. Amikor a Tanítványok díszletére megkaptam a színháztól a Vlad Mugur díjat, amit mindig egy meghívott művésznek ad át a társulat, nekem az hatalmas elismerés volt. Akkor éreztem már, hogy itt szeretnek, fontos vagyok nekik, és ez kimondhatatlanul sokat jelentett számomra. Mégis húzódzkodtam attól, hogy állandó alkalmazott legyek, mert úgy gondoltam, egy művésznek jobb, ha független.
Végül csak hagytad magad meggyőzni…
Igen, és már kilenc éve a Kolozsvári Állami Magyar Színház alkalmazottja vagyok. De nem alkalmazottnak érzem magam, hanem csapattagnak. A projektek sokszínűsége, a számos vendégrendező, akikkel együtt dolgozhatom, a társulat – mindez inspirál, lelkileg gazdagít. Most már itt érzem magam itthon.
Mégis, nem volt nehéz egy magyar társulathoz szegődni, konstancai románként, úgy, hogy egy hangot sem tudtál magyarul?
Nem, egyáltalán nem. Első perctől a „színpad nyelvét” beszélték velem és én is velük, ami közös, fölötte áll a nemzetiségi hovatartozásnak. Amikor egy csapat minden energiájával, képzelőerejének és kreativitásának minden rezdülésével ugyanarra a műre összpontosít, elkezdi érteni egymást, és a nyelvi különbözőségek már nem számítanak.
Erről különben mindig a gyermeki lélek jut eszembe, amit a saját kislányom esete nagyon jól szemléltet. Konstancán nagyon sok nemzetiség él, törökök, tatárok, örmények, macedónok, görögök, bolgárok, és magyarok is néhányan. A szomszédunkban, amikor a lányom még kicsi volt, egy török család lakott, akikhez egyik nyáron eljöttek a rokonaik Isztambulból látogatóba. Nyilván egy hangot sem tudtak románul. De az ő isztambuli török kislányuk és az én konstancai román kislányom órákon keresztül kitűnően játszott együtt, hangosan nevettek, mai napig nem tudom, hogyan kommunikáltak. Ez történik velünk is a színházban. A játékban megértjük egymást.
Hogy történik a rendezővel való együttműködés? Mekkora alkotói szabadságod van?
Mindenképpen előbb elolvasom vagy újraolvasom a szöveget és belehelyezem a korba. Utána kezdődnek a beszélgetések a rendezővel. Egyes rendezők matematikai pontossággal tudják, mit akarnak látni a színpadon, de szerencsére ez nagyon ritka. Igyekszem az ilyen találkozásokat elkerülni, mert számomra fontos, hogy az előadás csapatmunka eredménye legyen, ahol mindenkinek megvan a maga része, mindenki beleadja a kreativitása, személyisége egy kis darabját. Alkotó akarok lenni, nem kivitelező. Persze, nagyon alkalmazkodó leszek abban a pillanatban, ha a rendező valami olyan elképzeléssel áll elő, ami rabul ejt.
Gondolom, így voltál Andrei Șerbannal, akinek a trilógiájához (Ványa bácsi, Suttogások és sikolyok, Hedda Gabler) te alkottad meg a díszleteket. Ráadásul a Ványa bácsi díszletét Szentpéterváron is újraalkottad, és Moszkvában Arany Maszk díjat kaptál érte. Milyen érzés Csehov-darabon dolgozni Csehov szülőhazájában?
A szentpétervári megbízás életem egyik legnagyobb kalandja volt. Az Alexandrinszkij (régi Puskin) színháznak már az épülete is lenyűgöz: múzeum-színház, az UNESCO világörökség része, a benne zajló tevékenység azonban modern, nagyon mai, nagyon élő. A színház falai között dolgozni azzal a tudattal, hogy itt rendezett Meyerhold…Sőt, a Ványa bácsit alakító színész Meyerhold lányának volt a tanítványa! Amikor a szereplőválogatást tartotta Andrei Șerban, ott ültem mellette a színház előterében, egy beszélgetősarokban. Egyszercsak odajön a művészeti igazgató, és megkérdi: tudjuk-e, hogy Csehov ugyanezen a kanapén ült, amikor először olvasták fel a Sirályt? Hogy Dosztojevszkij itt járt-kelt, ezeken a lépcsőkön? A színház legfelső emeletén múzeum van, ahol Meyerhold több mint háromszáz kosztümjét állították ki, meg külön „makettárium”, ahol egy művész semmi egyébbel nem foglalkozik, csak a tervek alapján elkészíti minden előadás színpadi makettjét. A Ványa bácsi bemutatója után, amikor Andrei-jel és a színészekkel meghajoltunk, Andrei odasúgta nekem: tudod, Cita, ugyanezen a színpadon hajolt meg maga Csehov is… Nem tudom elmondani, mit éreztem akkor.
Szentpéterváron kívül dolgoztál Londonban, Prágában, Athénben is. Elég jó rálátásod alakulhatott ki arról, hogyan viszonyulnak a különböző népek a színházhoz.
Nem népektől függ, inkább közönségektől. A közönségek viszont mindenhol élményt jelentenek számomra. Például Szentpéterváron Lev Dodin színházának közönsége, amely egy nyitott, empatikus közösség, végtelen szeretet és támogatás áramlik részükről a társulat felé. Vagy az Egyesült Királyságban a Bristol Old Vic, amelynek közönsége egész Anglia történelmét tiszteli a színházában, és mindazt, amit a színházművészet hozzáadott ehhez a történelemhez. Görögországban rendkívüli élmény volt megismerni az ókori Epidaurosz ma is működő szabadtéri színházának közönségét.
Az Oreszteiát adták elő a hatalmas, nyolcezer férőhelyes amfiteátrumban. Az előadás este 8-kor kezdődött, délután 3-kor már bedugult a forgalom az autópályán, a rádiók folyamatosan jelezték, hogy az előadás miatt hatalmas autófolyam gyűlt fel Epidaurosz felé, csak lépésben lehet közlekedni. Végül kiszálltunk az autókból és az erdőn keresztül közelítettük meg az ókori színházat. Az előadás éjfél utánig tartott, fölöttünk ragyogott a csillagos ég, és én úgy éreztem, ez a közönség szívből hiszi, amit őseik is: hogy az embernek létszükséglete a színház, az egészsége megőrzéséhez tartozik hozzá. Ilyen közönséget kívánok a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak is.
Szóval hiába „temetik” a színházat, nem hal az meg …
Nem hal meg! - habár nem én vagyok hivatott erről értekezni, de úgy látom, hogy nem hal meg. Sőt. Nagyon élő az a nyelv, amelyen szól a közönségéhez.
A Suttogások vörös szobája, a III Richárd díszletének vérfagyasztó hidegsége, Hedda Gabler zöld szőnyege - mindig azt mondják nekem, hogy te nagyon sokat tudsz a színekről.
Inkább érzem, mint tudom, hogy éppen melyik szín legyen a domináns. A zöld például olyan, hogy segít egy dologra fókuszálni, a Heddánál erre volt szükségem. A III Richárd díszletének ötlete pedig egy múzeumban villant be, ahol akváriumokban lebegtek mindenféle élőlények formalinban tartósított, malformált embriói. Valami hihetetlen kegyetlenséget érzek abban, ahogy ezek a múzeumok kiállítják a meg nem született életeket.
Könnyebb, ha egy előadásnak te készíted a díszletét és a jelmezeit is?
Igen, mert egy egységes képet látok magam előtt, mint egy festményt. Ha más készíti a díszletet vagy a kosztümöket, az egy emberrel több, akivel együtt kell „rezonálni” az alkotói folyamatban.
Nemrég Magyarországra is meghívtak dolgozni, Kecskeméten terveztél díszletet és jelmezt a Most mindenki együtt! előadáshoz. Az ottani sajtó mint nemzetközi hírnevű művészt dicsért téged. Milyen volt életedben először Magyarországon dolgozni?
Látod, ezért jó, hogy nem beszélem a nyelvet, mert én nem is tudtam, mit ír rólam a sajtó! (nevet) A felkérés az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben szervezett kiállításom megnyitása után érkezett, és nagyon jólesett. Érdekes módon életem első határon túli vendégszereplése Kecskeméten volt! A konstancai bábszínházzal adtuk elő a Kecskemama és a három gida történetét (1992). Most is kellemes volt ott lenni, nyugodt munkalégkör, kedves társulat vett körül.
Beszélgettünk már a kegyelmi állapot és a színházi csoda megtapasztalásáról. Elmesélnél egy példát?
Pilsenben voltunk, Csehországban, a Suttogások és sikolyokkal vendégszerepeltünk. Két előadás volt aznap, s kettő között pedig tévés interjúk a játéktérben, ami egy nagyon zárt stúdiótér. Ahogy megkezdtük az interjút, a székem alól előröppent egy gyönyörű, legalább tíz centiméter széles, piros-fekete-fehér pillangó. Senki nem értette, hogy került oda. Egy kört írt le körülöttem, és megtelepedett a piros falon.
Annyira izgatott lettem, hogy az interjú után bementem a színészek öltözőfülkéibe, és mindenkinek elmeséltem. Jellemző, hogy minden színész másképp értelmezte. De a történet még ennél is érdekesebben folytatódik: a második előadás kezdése után megint feltűnt a pillangó, és rászállt a Zsolt (Bogdán Zsolt, Ingmar Bergman szerepében – szerk. megj.) térdére, aki rögtön „beépítette” a játékába. Utána elrepült, majd ismét megjelent Agnes halálának jeleneténél. Két nővére gyászruhában, felöltöztetik a halottat, lefektetik, betakarják, előkészítik a temetésre. Ekkor megint odarepült a pillangó, és leszállt Agnes (Pethő Anikó) összekulcsolt kezei alá, a mellkasára. Majd felrepült, tett egy kört a „halott” szája körül, végül megtelepedett a feje fölött, és ottmaradt a falon az előadás végéig. A tapsrendnél a színészek rámutattak a pillangóra, jelezve, hogy a taps neki is szól, a reflektorok is ráirányultak, és „ő” csak libegtette a szárnyait. A nézők meg voltak győződve, hogy a pillangó igazából egy gépezet és távirányítóval működik. Senki nem hitte, hogy véletlen műve az egész! Én viszont úgy gondolom, ilyen csak a színházban történhet meg, amikor a kegyelmi állapot testet ölt.