A tehetségfejlesztés helyett főleg információátadásra és versenyre építő romániai oktatási rendszerben könnyen magára maradhat a kisdiák, és abban, hogy hogyan birkózik meg az elvárásokkal, hatalmas szerepe van a szülőknek, a tanároknak és az osztálytársaknak is. Egy kis szerepe a színháznak is lehet, legalábbis ezt reméli a kolozsvári Váróterem Projekt csapata: a ZUG-ban nemrég bemutatott új, 1-4. osztályosoknak szóló, de felnőtteknek is tanulságos előadásuk, a Varjú Karcsi ugyanis erre a problémakörre összpontosít.

Bertóti Johanna darabjának főszereplője Karcsi, a varjúfiú, aki izgatottan várja az első iskolai napot. Szülei a Schuhubert Zeneiskolába íratták, abban reménykednek, hogy csemetéjük sikeres énekes lesz, akárcsak unokatestvére Rigó Jancsi. Pedig Varjú Karcsi énekelni kevésbé, rappelni viszont annál inkább szeret. Szigorú apja és túlságosan gondoskodó anyja viszont erről nem hajlandó tudomást venni. Az iskolában Varjú Karcsi a merev, tekintélyelvű Csalogány tanár úrral találkozik, aki már az első nap szárnyát szegi Vajú Karcsi lelkesedésének és játékosságának egy aránytalan büntetéssel. Eltérően viszonyul a helyzethez két osztálytársa, a stréber PiCinke és a csintalan, „jómadár” Seregély Sándor. Utóbbi egyre szorosabb barátságba kerül Varjú Karcsival, közösen próbálják túlélni a merev rendszert, amire végül azt látják az egyetlen megoldásnak, hogy megpróbálják átverni. A Váróterem Projekt előadásában Csepei Zsolt, Rácz Endre, Varga Hunor-József és Veres Orsolya alakítják a madárkaraktereket.

Mindenki jót akar, mégis nyomás alatt élnek a gyerekek

„Az iskolai oktatás kérdése rendkívül aktuális számunka. Azt érzékeljük többen is, hogy a tanügyi rendszer meglehetősen elévült és nagyon sok kihívással küszködnek a diákok, tanárok egyaránt. Nagyon sok információt kell elsajátítani/átadni nagyon kevés idő alatt, kevés a gyermek önmegismerésére, saját tehetségének felfedezésére, fejlesztésére fordított idő – a Johanna darabja, egy jó apropó volt arra, hogy ezekről beszélgessünk” – mondta a témaválasztást firtató kérdésünkre Visky Andrej, az előadás rendezője, hozzátéve, hogy az előadás a pedagógiai és tanügyi problémák helyett sokkal inkább a gyakran látott viszonyokra, kapcsolati dinamikákra reflektál.

„A szülő azt akarja, hogy a gyerek jól tanuljon, hogy orvos, ügyvéd vagy mérnök legyen, a rendszer azt akarja, hogy a gyerek minél több információt szívjon magába, a gyerek pedig ebben a nyomásban él és lehet, hogy valahol mélyen mást akar, vagy máshogy akarja, de ezt nincs lehetősége felfedezni, eleget kell tenni az elvárásoknak. Ezek a helyzetek gyakran konfliktusokhoz, kommunikációs problémákhoz, depresszióhoz, magányhoz vezetnek, pedig mindenki jót akar – mi ezekkel a témákkal foglalkozunk az előadásban” – összegzett a rendező.A Váróterem Projekt alapító tagja, aki az utóbbi időben debreceni és resicabányai kőszínházakban rendezett, nem először dolgozik fiatal közönségnek. Ő volt a középiskolai osztályokban játszott Bánk bán? Jelen! című előadás rendezője, amelyet nemrég online formában is előadott a társulat, és a Hair című musicalt is színpadra állította az Apáczai Csere János Elméleti Líceum diákjaival. Ennek ellenére, mint mondja, komoly kihívásként és felelősségként élte meg ezt a feladatot. „Mondhatni minél fiatalabbnak készül az előadás annál nagyobb a tétje számomra. Sokszor próbáltam magam elé képzelni az 1-4. osztályos közönséget, hogy hogyan reagálnának bizonyos poénokra, de azt hiszem hasznosabb volt, amikor a saját gyerekségemen keresztül próbáltam viszonyulni a munkához” – mesélte.

Az előadáson látszik is, hogy maguk az alkotók is jól szórakoztak az elkészítése közben. A különböző madarak sztereotípiákhoz társítása eleve jó móka lehetett a szerzőnek, a karakterekhez aztán Gábor Zsófi tervezett remek minimalista jelmezeket, a történet helyszíne, a Schuhubert Zeneiskola pedig alkalmat adott a zenei betétekre is: a madarak dalait szintén Bertóti Johanna írta és Fehér Csaba hangszerelte.

Az iskolásokkal kezdődik a második próbafolyamat

Az előadás legfontosabb jellemzője, hogy interaktív. Nemcsak a szereplők szólnak ki gyakran a közönséghez, hanem az előadás egy bizonyos ponton leáll, a színészek kilépnek a szerepeikből, és moderátorként arra bátorítják a nézőket, hogy beszélgessenek a látottakról, elemezzék a karaktereket, jeleneteket. Ezzel lehetőséget kapnak arra, hogy a látott helyzetet ne csak magukban hasonlítsák saját tapasztalataikhoz, hanem ki is mondják, amit felidézett bennük az előadás. Sőt, a nézőknek arra is lehetőségük van, hogy kipróbálják valamelyik szerepet.

A próbafolyamatot megelőzően a Váróterem Projekt a budapesti Kerekasztal Színházi Nevelési Központ műhelymunkáján vett részt, ez a társulat olyan előadásokra szakosodott, amelyek interaktív módon vetnek fel – életkortól függetlenül mindenki számára érdekes – társadalmi és erkölcsi kérdéseket. Munkatársuk. Hajós Zsuzsa mentorként vett részt a Varjú Karcsi próbafolyamatában, a próbafelvételekre küldött visszajelzései nagyon sokat segítettek az interaktív pillanatok csiszolásában, tudtuk meg a Visky Andrejtől.

„Az előadás vége nem lehet más, mert a színészek visszaterelik a történetet a saját medrébe egy narráció segítségével. Persze az attól még az benne van, hogy nagyon széles skálán mozoghatnak az előadások attól függően, hogy a gyerekek mit szeretnének hozzáadni, mit fognak kipróbálni az improvizációban. Sokat gondolkoztunk azon, hogy hogyan készülhetünk fel a lehető legjobban ezekre a részekre, de mindig arra jutottunk, hogy a gyerekekkel együtt tudjuk csak igazán megismerni az előadást, amit készítettünk. Reménységem szerint velük fog elkezdődni a második próbafolyamat: minden bizonnyal fogunk még változtatni az előadáson az ő visszajelzéseik alapján” – árulta el a rendező.

A Varjú Karcsit iskolai környezetbe tervezték, és amint a járványhelyzet ezt lehetővé teszi, osztálytermekben játszanák, ha lehet, akkor tanári jelenlét nélkül. „Mi azt szeretnénk, hogy a tanárok ne legyenek jelen, de ez nem lesz kizárólagos szabály, ha nagyon szeretnének, akkor részt vehetnek majd. Azt gondolom, hogy a gyerekeknek fontos az, hogy az előadás időtartamára kilépjenek a diák szerepből, a tanár jelenléte viszont állandóan erre emlékeztetné őket óhatatlanul” – magyarázta Visky Andrej.  

A rendező szerint nem biztos, hogy a színház helyettesíthet, pótolhat bármit is, ami nincs meg a hagyományos iskolai oktatásban, „de talán, egy lélegzetvételnyi időre teret enged az együtt gondolkodásra, a játékra, a nevetésre, arra hogy egyéniségekként és nem szerepekből (tanár, diák, szülő) beszéljünk egymáshoz.”