Színházba járni az ellenállás egyik meghatározó formája volt az erdélyi magyarság körében a Ceaușescu-rendszerben. A kultúra korabeli kontrolljáról írt tanulmánykötetet Plainer Zsuzsa kulturális antropológus, a korszak nagyváradi szereplőivel készített interjúk alapján megmutatva azt a „belső tudást”, az akkori mindennapok tapasztalatát, amely nélkül a rendszer működését nem lehet megérteni.

Az egyelőre román nyelven, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet gondozásában megjelent Despre vigilenţa ideologică. File din istoria cenzurii instituţiilor (maghiare) orădene în regimul Ceauşescu: presă, filarmonică, teatru (Az ideológiai éberségről. Fejezetek a nagyváradi (magyar) kulturális intézmények (sajtó, filharmónia, színház) cenzúrájának történetéből a Ceauşescu rendszer idején) című kötetet Péter László, a Babeş – Bolyai Tudományegyetem szociológia karának adjunktusa mutatta be kedd este a kolozsvári Planetáriumban.

A szociológus „kompakt, olvasmányos” kötetként jellemezte Plainer Zsuzsa írását, amelynek szerinte legfontosabb hozadéka, hogy a mindennapok történései felől elemzi a cenzúra jelenségét. Bár több helyi kulturális intézményt vizsgál, a nagyváradi színházzal foglalkozik hangsúlyosabban, tehát egy közepes méretű, határ menti, etnikailag vegyes városban vizsgálja az ideológiai kontroll jelenségét az 1960-as évek közepétől a rendszerváltásig. Péter László kiemelte, ma már elképzelhetetlen lenne, hogy a magaskultúra – a színház, a filharmónia – a rendszernek való ellenállás és egyben az etnikai identitás olyan hangsúlyos fóruma legyen, mint az említett korszakban.

„Önjáró magyarság-rítus”

A nagyváradi magyarok ugyanis – annak ellenére, hogy hozzáférésük volt a magyarországi tévécsatornákhoz – rendkívül fontosnak tartották, hogy eljárjanak arra az 5-6 előadásra, amit a magyar társulat egy évadban bemutatott. Számukra ez az identitásuk megőrzését jelentette, ennek érdekében vállalták a színházban uralkodó sötétet és hideget is, hangsúlyozta Plainer Zsuzsa, aki érdekes generációs különbségekre lett figyelmes az interjúalanyainak köszönhetően. Az akkori tizenévesek hozzáállását egyfajta „önjáró magyarság-rítusként” jellemezte, ezek a fiatalok akkor úgy gondolták, hogy például egy Sütő András-darabra el KELL menni, akkor is, ha ennél többet nem tudtak róla.

Miben nyilvánult meg a rendszerszintű kontroll?

A cenzúra tulajdonképpen metafora – hívta fel a figyelmet az antropológus –, a köznyelvi megnevezés egy rendkívül összetett, és időszakonként (1977-ben hivatalosan eltörölték Romániában a cenzúrát, de valójában ezután vált merevebbé a rendszer), illetve helyenként is változó jelenségre, amelynek a központi szabályozáson túl fontos része volt az emberi tényező is, az alkotók és a hatalom emberei közötti alku.

Mint megtudtuk, a nagyváradi színházban egyetlen betiltott darab volt csak – a román társulat előadása Alexandru Darie rendezésében –, a magyar társulattal az fordult elő, hogy a bemutató előtt röviddel leszedették a szilveszteri kabaré díszletét, mert mintha piros-fehér-zöld árnyalatokban játszott volna, és csak azért nem lett a vége nagyobb megtorlás, mert a díszlettervező történetesen román volt. Ritka esetnek számított tehát az, hogy egy előadást a bemutató előtt tiltsanak le, a kényes darabok általában el sem jutottak idáig, mert az alkotók jól tudták, hogy hol a határ. Ez is a cenzúra része, mutatott rá Plainer Zsuzsa, de azok a formális előírások is, hogy egy-egy színház milyen műfajú darabokat mutathat be, és abból hánynak kell romániai szerzőtől származnia.A kolozsvári könyvbemutatón több hozzászólás is érkezett azoktól, akik a saját bőrükön tapasztalták ezt a rendszert. Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor nézői tapasztalatairól is beszámolt – a cenzúráról minden kultúrafogyasztó tudott, keresték az áthallásokat, ha „úgy legyintett a színész”, tudták, hogy ott valami mögöttes értelmet kell keresni –, és arról is, hogy a Kriterion Könyvkiadó munkatársaként tudták, hogy „hol a fal”, és igyekeztek mindig egy lépéssel tovább lépni, de nem többel, mert tudták, hogy annak tiltás lesz a vége. Köllő Kata színikritikus, újságíró, aki évekig dolgozott súgóként a kolozsvári magyar színházban, az ún. „vizionálásokról” mesélt, az illetékes, nem feltétlenül színházértő elvtárs ilyenkor döntött az előadás sorsáról.

Műanyagzacskó-biznisszel a művészetért

A cenzúra mellett az állam másféle, például gazdasági kontrollt is gyakorolt a kulturális intézmények felett, önfinanszírozási törvényben írták elő többek között azt, hogy a színházak saját jövedelmük mekkora hányadát kell kitermeljék, mutatott rá Plainer Zsuzsa. Ennek érdekében saját termékeket is előállíthattak, a nagyváradi román társulat például jelentős jövedelemre tett szert műanyag zacskók forgalmazásából.

Az antropológus a nagyváradi román társulat egykori igazgatójától értesült a különös történetről. Kiderült, hogy a román színház műhelyében legyártott díszletekért és jelmezekért cserébe nyugati gyártmányú villanykörtéket kaptak egy határ menti, magyarországi színháztól, így a nagyváradi színház volt az egyetlen az országban, amelyik teljes kapacitással tudta használni a reflektorait. Később, egy vendégszereplés alkalmával a villanykörtéket elcserélték a Iași-i színházzal műanyag granulátumra, ebből pedig „Toate drumurile duc la teatru” feliratú zacskókat gyártottak, és elárasztották velük a város kereskedőit.A magyar társulatnak nem volt ilyen kapcsolatrendszere és ilyen lehetőségei, ezért turnézással jutottak jövedelemhez. Ennek viszont az lett a hatása, hogy a magyar társulatok előadásait Erdély-szerte ismerték, egységes kisebbségi „tartalom” jött létre, ami a Román Televízió magyar adásának 1985-ös hirtelen megszűntetése után is.

A könyvbemutatón megtudtuk, hogy készül a tanulmánykötet magyar nyelvű, bővített változata is, amelyhez Plainer Zsuzsa A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) levéltárában is tervez kutatni.