Két hétig boldog voltam, aztán rájöttem, mit akarnak – Ion Caramitru színész, forradalmár 1989-ről

Elsőként szólalt meg a Szabad Román Televízió képernyőjén 1989. december 22-én: döbbent millióknak adta hírül azt, hogy a forradalmárok elfoglalták a TVR Dorobanților sugárúti épületét. És ahogy Mircea Dinesecu csíkos, kötött, bő pulóvere beégett a tévénézők retinájába a „szabadság” első képeiről, úgy az ő sötétkék, füss mellénye is emlékezetes. Na meg az, ahogy akkor V betűt formált az ujjaiból a ma 77 éves színész, egykori forradalmár, Ion Caramitru. A Bukaresti Nemzeti Színház igazgatóját Eminescu-előadása előtt sikerült mikrofonvégre kapnom Sepsiszentgyörgyön. Nem tudtam pontosan bemérni, hogy 30 év után leginkább rezignált vagy jobbára csalódott, és emiatt ironikus az egykori kulturális miniszter, de – nagyon úgy tűnik –, hogy az említettek elegyítése színész „specialitás”, amely egyértelműen hozzáad a forradalmár nimbuszához is.

Beszélgetésünket követően egyenest a színpadra sietett a Glosszát szavalni. A vers kapcsán kevéssel azelőtt azt is elmesélte, hogyan jegyezte a Securitate „rendszerellenes” előadásmódját, amelyet aztán érintetlenül a hajdani formában máig megőrzött, pont azokkal a hangsúlyokkal és hanglejtésekkel. Mert igenis van, ami soha nem változik: például az, ahogy a rendszerek felváltják egymást.

Multikulturalitás, aromán identitás

Beszélgetésünkben elsőként arra a tévéközvetítésre kérdeztem rá, amikor elsőként szólalt meg a Szabad Román Televízióban, bejelentve a tévé elfoglalást. Ebben az üzenetben talán a szüleink sem figyeltek fel akkor egy nagyon fontos dologra, amely ma a magyar közösségnek talán sokat számít. Arra, hogy a nagyon rövid üzenetben – a román honfitársak mellett – a „többi nemzetiséget” is említi, kétszer. Rákérdeztem tehát: mi ösztönözte ezt a megfogalmazását?

„Azóta is következetes vagyok abban a meggyőződésemben, miszerint Románia történelméhez és kultúrájához ez a multikulturális dimenzió is hozzájárul. Mert az országban élnek kisebbségek és olyan etnikai-kulturális közösségek, mint amelyet én is képviselek, az arománokat. Mi ugyan románoknak tekintjük magunkat, de van egy sajátos történelmünk is. Én pedig nagyon kíváncsi művészember vagyok, akit mindig érdekelt, hogy mi történik a román nyelv és kultúra háza táján, a nyelv gazdagodására is folyamatosan figyelek. Nem tehettem meg tehát, hogy ezt a másik valóságot is ne tartsam számon. Romániának a kisebbségek is alkotóelemei, ez pedig nem egy baleset, hanem egy létező valóság.  Amikor elkapott bennünket a hév, a megszületett remény lendülete, hiszen úgy tűnt, megszabadultunk a kommunista diktatúrától és Ceaușescutól, akkor spontánul jött ez a megfogalmazás, amelyet nem terveltem ki előre, és amelyet legfeljebb csak azok vonhatnak kétségbe, akik a valóságon kívül helyezkednek el. Mert egyszerűen nem lehet erről a valóságról tudomást nem szerezni” – válaszolta Caramitru.

Az utókor hátsó szándékai

Említettem neki egy másik, azóta sok fejfájást okozó kijelentését is, amelyet később alaposan kiforgattak, módosítva terjesztették tovább. Ezt ő Mircea Dinescunak mondta, később azonban forradalom „csináltságának”, tettetettségének bizonyítékává vált: „Mircea, mutasd meg, hogy dolgozol” („Mircea, arată că lucrezi”) helyett a „Mircea, tégy úgy, mintha dolgoznál” („Mircea, fă-te că lucrezi”). „Abban a pillanatban, amikor mindez elhangzott, a Securitate még gőzerővel működött, csupán kevéssel azután számolták fel és alakították újra. Maguk a szekusok pedig ugyanúgy éltek tovább, fejüket sem vette senki, és sorsuk fonalát sem vágta el. Használták őket, később a katonaság kötelékeibe kerültek, egyenruhát váltottak. Az újraalakult titkosszolgálat élére is volt szekusok kerültek. Azokat pedig, akik hozzám hasonlóan gyanútlanul, érdekek nélkül vettek részt a forradalomban, és akárcsak én magam, nem voltak a Román Kommunista Párt tagjai, veszélyes személyekként tartották számon” – mondta el Ion Caramitru. Szerinte ez a diverzió Corneliu Vadim Tudor kitalációja volt, hogy megmérgezze ezzel a közvéleményt, olyan helyzetbe hozza a rendszerváltókat, amelyben kegyvesztetté váljanak, elveszítsék tisztelet érdemlő helyüket a társadalomban.  

A színész maga is felkerült a Nagy-Románia Párt feketelistájának 36-ik helyére olyan hazaárulóként, akit – egy stadionban a többi hazaárulóval együtt – le kell lőni. "Vajon miért lehettem én hazaáruló azáltal, hogy felléptem Ceaușescu és a kommunizmus ellen? – kérdezném ma is retorikusan. Épp ellenkezőleg…. " – fogalmazott Caramitru. Azt is mondták róla, hogy tűzparancsot adtott ki az RKP központi bizottságánál felsorakozott tankoknak, hogy a Szépművészeti Múzeumra lőjenek, és miatta égett le az Egyetemi Könyvtár Bukarestben. Vádlóinak balszencséjére azonban minderről filmdokumentáció is készült, amelyet megőriztek. 

"Amikor láttam, hogy ok nélkül ezekre az épületekre lőnek, beleértve a Királyi Palotát is, én magam mentem ki az erkélyre, bemutatkoztam, és arra kértem az illetékeseket, hogy ne lőjenek. És ezt elmondtam legalább százszor. Ahhoz, hogy utólag azt híreszteljék, hogy tulajdonképpen azt mondtam, „lőjetek, lőjetek”. Azok, aki hallották, hogy mit mondtam, kiálltak mellettem és mondták, hogy a jóember épp az ellenkezőjét mondta. Mire Vadim Tudor azt válaszolta, hogy: igen, de épp ez volt az egyezség, hogy amikor én azt mondtam, hogy NE lőjetek, akkor kellett lőni” – emlékezett vissza az utólagos visszásságokra Caramitru, kiemelve azt is, hogy az inkriminált rész, amelynek a hamis változatát terjesztették róla, nem volt része az élő műsornak, később került nyilvánosságra.  

„Kétesélyes” forradalom a TVR-ben

Ion Caramitru felidézte: az utcáról ment többedmagával december 22-én a TVR-hez, miközben felettük éppen az a helikopter repült, amellyel Ceaușescu menekült, és amelyből őt dicsőítő szórólapot is dobtak a tömegbe. Amikor beléptek a 4-es stúdióba, azt mondták nekik, hogy nincs áram, ezért nem tudják még élőben közvetíteni őket.

"Így telt el legalább tíz perc, ha nem több, amely alatt bejött még egy csoportnyi őrült, aki tarkójában érezte a halál leheletét, de reménykedett a felszabadulásban. Akkor még nem lehetett tudni: visszajön-e Ceaușescu? Ugyanabban a stúdióban, forradalmárnak öltözve ott voltak a szekusok is, akik két változatra utaztak: ha visszatér Ceaușescu, fel voltak készülve arra, hogy végeznek velünk, az első saroknál agyonlőnek, ha pedig nem tér vissza, akkor forradalmár oklevelet szereznek. Mert ugyebár, ott voltak ők is a stúdióban” – idézte fel Caramitru, aki kereken egy évvel később tudta meg, hogy „elővigyázatosságból” lefilmezték őket az előkészületek közben is, hiszen az operatőrök parancsot kaptak a szekusoktól, hogy mindent rögzítsenek. Sőt egyikük még a kamera átfordítására is parancsot kapott, hogy látszódjon minden, még az is, ami az operatőr mögött van. Ezt arra az esetre, ha az egész megmozdulásból nem lesz semmi.

A színész a 4-es stúdióban összegyűlt forradalmárok közül csak Mircea Dinescut ismerte. "Nem ismertük egymást alaposan, de tudtam róla, hogy mit tett, és arról is, hogy egyik levelét külföldön közölték, és emiatt házi őrizetben volt. Az egyetlen értelmiségi volt köztünk, aki az irodalomhoz értett, és akkor mondtam neki, hogy Mircea, írj már valamit, mert beszélnünk kell majd az emberekhez. És le is ült írni, amikor éppen azt hazudták nekünk, hogy nem tudnak élőben kapcsolni. Az élő bejelentkezéskor megragadtam a jegyzetfüzetét, elébe tettem annak jeléül, hogy igenis dolgozik a lakosságnak szánt kiáltványon, közleményen vagy valami ilyesmin” – mesélte Ion Caramitru.

Szerinte mára már felesleges bármi ehhez hasonló magyarázkodás, hiszen a torz változat már a szájhagyomány részévé vált. Ez ugyancsak Vadim Tudor műve volt, tette hozzá, amellyel egy olyan félhomályba akarta az akkoriakat „vezérelni”, ahol a közvélemény róluk alkotott képe megváltozhat. Azt is elmondta nevetve: angol kémnek is nevezték már amiatt, hogy II. Erzsébet királynő kitüntette a számtalan Shakespeare-előadásban játszott szerepei miatt.

„Egy adott pillanatban a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt jelöltjeként indultam Konstancán, és az egyik szünetben meg is kérdeztem a Konstancai Rádióban a vitapartneremtől, a Nagy-Románia Párt jelöltjétől, Ion Cojától, hogy mi történik, vajon miért hiányzom a lap hasábjairól? Mondtam neki ironikusan, hogy aggódom, mert lassan már csak akkor érzem magam rendben, ha a pártja átkoz. Akkor van igazából rendben minden, ha lapjuk a különböző erényeimet méltatja ” – tette hozzá félig mosolyogva a Bukaresti Nemzeti Színház igazgatója.

„Felfoghatatlan volt számukra, hogy nem voltam RKP-tag. Ismert színész létemre vittem vásárra a bőröm 1989-ben, ráadásul meg is úsztam élve és még Ceaușescu hatalmát is sikerült megdönteni. Tehát bizonyára angol kém lehetek… Aztán rájöttek, hogy túl nagy reklámot csinálnak nekem és abbahagyták” – mondta ironikusan a riportalanyom, aki mindezeket azoknak a próbálkozásoknak, hamis híreknek és manipulációknak a széles spektrumába sorolja, amellyel az egykori kommunisták próbálták hitelteleníteni a forradalmat.

Logikusan kidomborodó lírai „hülyeség”

Ion Caramitru felidézte azt is, hogy akkoriban a hazai költészet két ideológiai vezére elosztotta egymás között az ódák alanyát: Adrian Păunescu Ceaușescu elvtársat magasztalta, Vadim Tudor Ceaușescu elvtársnőt. Az utóbbinak az elvtársnőről szóló versei szerinte hidegrázósan rosszak és nevetségesek voltak. Elmondta: bár folyamatosan elutasította a különböző dicsőítő műsorokat, egy adott pillanatban arra kényszerítette a színházigazgatója, hogy vegyen részt egy ilyenen. A Palotateremben, az egyik próbán a kezébe nyomták Vadim Tudor egyik, éppen az elvtársnőről szóló versét.

"Azon gondolkodtam, hogy a nyavalyában szabadulhatnék meg attól a disznóságtól? Aztán megtaláltam a módját: a teremben több száz fiatal ült, a kórusok és táncegyüttesek tagjai, sportolók, akiknek ott kellett átöltözniük, mert nem volt öltözőjük. És akkor elkezdődött a próba, amely egyben egyfajta ellenőrző folyamat is volt. Elkezdtem olvasni a verset pusztán a logikára alapozva, nem társítottam semmi ünnepélyes hangnemmel, ahogy azt akkoriban szokás volt: a kollégáim üvöltötték a verseket, mert azoknak semmiféle fogyasztható tartalmuk nem volt. És akkor elkezdtem ilyen módon felolvasni: Az első férfi jobbján lépked a fiatal nő, szeme akár a kék-zöld ékkő, gyönyörű… satöbbi. Emezek meg elkezdtek nevetni, mert az előadásmódom kidomborította a benne rejlő hülyeséget. Tettetett felháborodással figyeltem hát azt a homéroszi nevetést. Aztán amikor kiléptem a színfalak mögé, az előadásért felelős fickó kitépte a lapot a kezemből, és azt mondta, hogy soha többé nem akar látni” – idézte fel nevetve Caramitru az „isteni színjátékot”, amelyet annak illusztrálására mesélt el, hogy ki is volt az a „figura”, aki őt sorozatosan hitelteleníteni próbálta a forradalom után.

Politikai szerepek, kecskeszerű röhögés

A színész elmondta: abban a reményben lépett be a politikába, hogy végre megszabadult az ország a kommunizmustól, amit sokan képtelenségnek tartottak. "Én akkoriban annyira bolond voltam, hogy kimentem az utcára annak ellenére is, hogy otthon volt egy idős anyám, egy terhes feleségem és két gyermekem. Olyan pillanatok suhantak el mellettem, amelyben életemet is veszthettem volna. Folyamatos boldogságban éltem át addig a pillanatig, amíg Ceaușescut elfogták" – részletezte.

December 22-én megalakult a Nemzeti Megmentési Front (FSN), és a disszidensek tömegesen léptek be Doina Corneával, Ana Blandianával, Mircea Dinescuval az élen. Belépett Ion Caramitru is. "Én személyesen két hétig voltam ennek része, aztán visszaléptem, hiszen – szépen átgondolva és kidolgozva, mondhatni stratégiailag – felajánlotta nekem az Iliescu-Roman-Brucan triász, hogy magam jegyeztessem be a FSN-t és legyek a vezetője. Brucan előadta nekem, hogy a FSN nem hagyhatja cserben azt a forradalmat, amit ő maga idézett elő. Még azt is hozzátették: ha akarok, akár elnökként is indulhatok. Nos, abban a pillanatban megértettem a teljes tervet. Lehet, hogy már századszor mesélem ezt el, de akkor elfogott egy amolyan kecskeszerű röhögés, és mondtam neki: ha jobban átgondoljuk, hogy kinek kéne innen elsőként elhúznia, akkor azok ti vagytok. Ezen aztán ők is nevettek meg én is. Utána búcsút intettem nekik, és mondtam, hogy tegyenek, amit óhajtanak, rám ne számítsanak, mert leléptem” – idézte fel Caramitru.

Magyarázata szerint a FSN megalapítóinak megfelelt volna, ha szimbolikusan előre tolják, ők meg mögötte a katonasággal, a titkosszolgálattal és a pártaktivizmussal űzhették volna kisded játékaikat. Mind fogalmazott: nem volt kellőképpen idióta, hogy ne lássa át a szándékaikat. Így rövid ideig az ideiglenes parlament alelnöke volt függetlenként, aztán nyilvánosan benyújtotta a lemondását ebből a tisztségből 1990 márciusának marosvásárhelyi eseményei miatt. De azelőtt még felkérte Ion Iliescut, hogy menjen el a helyszínre, amit ő megtagadott.

"Gyanakodni kezdtem arra, hogy ott a dolgok elő voltak készítve rendesen, így még a májusi választások előtt búcsút intettem annak is, hogy függetlenként jelen legyek abban a kifogásolt környezetben. A választásokon indultam viszont egy olyan független listán, amelyen Mircea Dinescu volt az első, én a második, Andrei Pleșu a harmadik, Dan Hăulică pedig a negyedik. Országszerte több, függetleneket sorakoztató jelöltlista is volt, azonban senki nem jutott be a törvényhozásba. Egyetlen ember kivételével, persze, akit maga Iliescu támogatott, és akinek később az ország alkotmányát kellett megírnia. Lám-lám, függetlenként kellett indulnia, amikor Antonie Iorgovánról mindenki tudta, hogy kommunista és szekus. Mindannyian tudjuk már azt is, hogy milyen alkotmányt állított össze: ebben – úgy tűnik – véglegesen és visszavonhatatlanul meghatározta Románia államformáját” – összegezte némi iróniával Caramitru a forradalom utáni közélet silány perspektíváit és eredményeit.

A kultúra leépítése: állampolitika

Ion Caramitru 1996-ban tért vissza a politikába, amikor a különböző alkotói szövetségekben tevékenykedő kollégái sugallatára a kulturális tárca élére kineveztek. „Ezt annak ellenére vállaltam fel, hogy egy élvonalbeli alkotó pályáról kellett lemondanom, amelyben nemzetközi színházi és filmes felkérések is voltak szép számmal. Én ehelyett a közszolgálatot választottam, de nem bántam meg, mert amit tettem, jó minőségűnek bizonyult, még ma is létezik a kulturális tárcánál: ilyen a Műemlékek Helyreállításának Országos Terve (PNR), vagy az Országos Kulturális Alap (AFCN) létrehozása. Mindemellett pedig az én mandátumom idején bővült az UNESCO-örökség listája nyolc hazai helyszínről huszonkettőre, és a kulturális törvénykezésben is komoly előrelépések voltak” – summázott a Bukaresti Nemzeti Színház jelenlegi igazgatója.

Arra is rákérdeztem: miként tekint az utóbbi évek kultúrpolitikájának nagy hibáira, amelynek révén ez a terület mára peremre szorult, és lehet-e még valamit javítani ezen a helyzeten?

„Főként a PSD-kormányok állampolitikájának volt része a kultúra marginalizálása azáltal, hogy folyamatosan szinte nullára csökkentették a minisztériumi költségvetést, amely – végső soron a teljes kulturális élet kulcsa. Miközben a forradalom utáni első tárcavezető, Andrei Pleșu amiatt siránkozott, hogy a bruttó nemzeti össztermék 0,33 százalékából kell gazdálkodnia ama elhíresült mondatával, miszerint a kulturális minisztérium büdzséje „semmi, vessző valamicske”, mára ez  már „nulla, nulla, vesszú valamicske”. Ez pedig állampolitikai intézkedés” – nehezményezte Caramitru.

Hozzátette: tárcavezetői pályája idején két alkalommal nyújtotta be lemondását a költségvetés miatt, amely semmire nem volt elég. „Mindkét alkalommal megkaptam a kért alapokat, ami azt bizonyítja, hogy végül is van pénz a kultúrára, nem pedig azt, hogy spéci nekem adták a pénzt. Mindig a kultúrától vágtak le, hiszen ezeknek az abberáns és agyalágyult, illetve kommunista és minden másban inkább érdekelt kormányoknak a reménye az volt, hogy ezáltal félreállíthatja azokat az embereket, akiknek hangjuk van és akár egy ügy képviseletét fel tudnák vállalni. Sarokba akarták szorítani azzal, hogy azt a keveset is nehezen adták meg. Mert gondoljon bele: ha egy festőnek nincs vászna, ecsete és festékje, nem dolgozhat, ugyanígy a szobrász sem, aki nem vásárolhat márványt, agyagot" – magyarázta.

Ráadásul Daniel Breaz volt kulturális tárcavezető még a minisztériumi ellenőrző testületet is a nyakára küldte annak reményében, hátha talál valami szabályellenességet. "Ezzel aztán mindent a feje tetejére állított az intézményben. Úgyhogy ebben a tekintetben is 2019-et a román kultúra legfeketébb évének nevezném, hiszen országszerte vannak olyan színházak és operák, amelyek idén egyetlen előadást sem hoztak létre, mert nem voltak alapjaik. Kulturális intézményeknek továbbra sincs teljes balettkaruk, kórusuk, zenekaruk, hiszen nem tudják kifizetni a bedolgozókat, és ez azért szükséges, mert nem lehet állásokat létesíteni” – sorolta a szerinte vérlázító hiányosságokat Caramitru, aki úgy vélte: mindez azok hasznát szolgálja, akik minél szélesebb hatalmat akarnak megkaparintani.

Hangsúlyokkal „táplált” remény

A színész a kultúrát olyan területnek tartja, amelyen a szabadság szava erőteljesen hallszik. Szavai szerint Ceaușescu idején is ez táplálta a disszidens közeget, hiszen a költők megírták, a színészek pedig elmondták a rendszerellenes verseket, a színházak ilyen előadásokat hoztak létre. Mert akkoriban az emberek azért jártak színházba, hogy a drámai szövegek mögöttes tartalmait felfedezzék.

"A Securitate irattárában például négyoldalas beszámoló van arról, hogy én milyen szégyenletesen szavalom Eminescu Glosszáját, amelyet én azóta is ugyanúgy szavalom. Azt írja egy helyen az illető, aki mellesleg értett is hozzá, és még  igaza is volt ebben: az alany – ez én volnék – hosszú hatásszünetet tart az elvtárs szó után, hogy előkészítse a csattanóját annak a verssornak, hogy nincs hullám, mely el nem illan (ce e val, ca valul trece)” – részletezte a fiatal csínytevő büszkeségével a 77 éves színész, aki még be is mutatta nekem élőben, hogy pontosan mire gondolt az illető besúgó. Hozzátette: annak a két sornak az volt az üzenete, hogy nem ajánlatos rossz társaságba keveredni, mert aztán nem lehet kikeveredni bukása sodrásából. „Az emberek figyelemmel követték a hanghordozásainkat, mi pedig ezek által tápláltuk bennük a reményt” – magyarázta.

30 év után sem tudunk érdemlegest

Nem éppen előadáskezdéshez alkalmas beszélgetésünk végén azt firtattam: hogyan alakítja a hazai köztudatot az, hogy az 1989-es eseményekről máig sem tudunk semmi pontosat? „A képlet nagyon egyszerű: Stănculescu ezredes a nyilvánosság előtt kijelentette, hogy a katonaság lőtt. A Securitate ennél intelligensebb volt, mert nyilvánosan nem avatkozott be, azonban erkölcsi bűnrészese mindannak, ami akkor történt. A katonaság ragadott fegyvert Temesváron és Bukarestben is, Milea ezredes pedig öngyilkos lett vagy inkább megöngyilkolták amiatt, hogy nem adta ki az általános tűzparancsot. De alapvetően a katonaság lőtt, tehát ő a főbűnöse azoknak a mészárlásoknak, amelyek az országban több helyen is megtörténtek. Tehát – ismételten – a felelősök: a katonaság, a Securitate és az RKP vezetősége globálisan, az ideológiáját is beleszámítva. Nos, ők mindig is hatalmon voltak. Más néven ugyan, és más színű egyenruhában, de ők vezettek. Iliescu létrehozta például a forradalmat vizsgáló intézményt, amelynek ő lett a tiszteletbeli elnöke, és odagyűjtötte azokat a szerencsétleneket, akiknek forradalmárigazolványuk volt” – vázolta Caramitru.

Megjegyezte, hogy neki nincs ilyen okmánya, hiszen erkölcstelennek tartja az ilyesmit. A hasonlóan gondolkodókkal létre is hozott egy olyan egyesületet, amelyben a privilégiumaikról lemondó forradalmárok tömörülnek. „Semmiféle tevékenységünk nincs. Hogy miért? Hát milyen tevékenységünk lehetne vajon, amikor mi csupán azt akarjuk hivatalosan is megmutatni, hogy ilyen emberek is léteznek a hazai társadalomban, akik nem akarnak kiváltságokat” – fogalmazott.

Szerinte Romániában eddig egész egyszerűen nem volt, aki igazságot tehetett volna a forradalom ügyében, mert ezzel a saját érdekei ellen szólt volna. „Most, 30 év múlva tegyenek igazságot? Iliescu, a maga korában már a vége felé jár mindannak a disznóságnak, amit tett…” – mutatott rá, és amire mondata végére jutott volna, színpadra is szólították.

Ion Caramitru amolyan színházias, felemás búcsút vett tőlem: közölte, hogy ő most elmegy. Tíz  perc múlva már a rivaldán Eminescu verseit szavalta.

Kapcsolódók

banner_33n1iUxf_maltai-970x250.gif
banner_jpL2NADm_maltai-300x250.gif

Kimaradt?