Kőváry László a XIX. századi Erdély magyar művelődéstörténetének legjelentősebb személyisége rendkívül sokirányú tevékenységet fejtett ki. Nevezték őt történettudósnak, hiszen ő volt korának legnagyobb erdélyi magyar történésze, de ugyanakkor nevezték filozófusnak, genealógusnak, irodalomtörténésznek, közgazdásznak, műemlék-felügyelőnek, politikusnak, régésznek, statisztikusnak, tankönyvírónak, újságírónak is. Kolozsvár eme rendkívüli sokoldalú tudósa születésének a 200 éves évfordulójára szervezett emlékkonferenciát szombaton az EMKE keretében működő és Kőváry László nevét büszkén viselő Honismereti Kör.

A Kőváry László Honismereti Kör

A 27 éve működő egyesület 2000-ben, 19 évvel ezelőtt vette fel a Kőváry László nevet, hisz gyakorlatilag a polihisztor szellemét tovább éltetve kívánták folytatni működésüket. A 2017-ben negyedszázados működését ünneplő civil szervezet tagjai büszkén nyugtázhatták, hogy az évek során több mint száz erdélyi tanulmányutat szerveztek, számtalan tudománynépszerűsítő előadást tartottak, honismereti napokat szerveztek, amelyeken Erdély történelmi múltjával, épített örökségével, a népi építőművészettel, a kincses várossal, annak híres zülötteivel foglalkoztak.

A sokrétű foglalkozások között Kőváry László emlékezetének ápolása természetesen kimagasló feladata a Honismereti Kör tagjainak, így került sor a Györkös-Mányi Albert emlékházban megrendezett emlékkonferenciára, ahol a közönség Lupescu Radu történész előadásából először a kolozsvári protestáns iskola kialakulásának körülményeiről alkothatott képet, majd Tóth Szilárd történész az egyetem Kolozsvár fejlődésére gyakorolt hatását körvonalazta.

A találkozó fénypontja azonban mindenképpen a kincses város reneszánsz egyéniségének, Kőváry László pályafutásának a bemutatása volt, amelyre molnár Lehel, a Magyar Unitárius Egyház Kolozsvári Gyűjtőlevéltárának munkatársa vállalkozott, ugyanis a polihisztor hagyatékának tetemes része a levéltár tulajdonában van. A közönség zt is megtudhatta, hogy hatalmas anyagmennyiség rendszerezése folyamatban van, azonban a történészek még mindig adósok egy átfogó Kőváry-monográfia megírásával. 

Az életmű feldolgozása nem egyszerű, hisz Kőváry László hosszú élete során - 1839-től 1907-ig negyven önálló könyvet publikált és több száz hosszabb-rövidebb cikket, tanulmányt közölt. Több neves történész- köztük Szilágyi Sándor, Nagy Iván, Márki Sándor - mesterének vallotta. Igaza van első életrajzírójának, Márki Sándornak, aki megpróbálta felvázolni e rendkívüli pályának a főbb állomásait, hogy Kőváry Erdély legmunkásabb írója volt, aki hosszú ideig egymaga végezte az erdélyi magyar történetírás összes feladatait.

Az unitárius kollégium diákja – Brassai tanítványa

Kőváry László 1819. július 17-én született Tordán. Édesapja Kőváry László szűcsmester, aki nehéz anyagi helyzete ellenére mind a hat gyermekét taníttatta. A fiatal Kőváryra nagy hatással volt a Tordai Unitárius Kollégium és annak neves tanára, Aranyosrákosi Székely Sándor a hexameteres nemzeti eposz úttörője. 1836-ban tanulmányait a Kolozsvári Unitárius Kollégiumban folytatta, ahol tanára, „szellemi szülőatyja", Brassai Sámuel irányította lépéseit a história felé. Brassai professzor keze alól került ki az erdélyi reformkori nemzedék több kiválósága: Kőváry mellett a természettudós Berde Áron, a történész Jakab Elek, a népdalgyűjtő Kriza János és még sokan mások. Brassai, aki történelmet, földrajzot, matematikát, természettudományokat és franciát tanított a fiatal Kővárynak, diákja tudta nélkül leközöltette első költeményét és novelláit, majd a korban divatos útikalauzok, később néprajzi és statisztikai elemzések megírására biztatta. Az unitárius kollégium és Brassai egész életútját meghatározták Kőváry Lászlónak, aki Brassai iránti szeretetéről, tiszteletéről többször is vallott, ő szervezte meg századik születésnapja megünneplését, s ő írta róla az első könyvet 1897-ben.

„Székelyhonról” – Kőváry első jelentős munkája

Mivel az Unitárius Kollégiumban akkor még nem volt jogi tanszék, így 1840-42 között a reformátusoknál Tunyogi Csapó Józseftől hallgatja ezt a diszciplínát, majd pár hónapig jurátuskodik a marosvásárhelyi Királyi Táblánál, s még 1842-ben megszerzi az ügyvédi oklevelet. Eddigi pályájában nincs semmi rendkívüli. Nyilván lelkesítik a reformkori eszmék, az 1841 őszén megnyíló kolozsvári országgyűlés munkálatait figyeli, s szabad idejében a Székelyföldet járja. Itteni élményeit összegezi első kötete, a Székelyhonról (1842). A legenda szerint, amikor a 22 éves Kővárynak ezt a kéziratát elolvasta Kovács Miklós erdélyi püspök, a Gubernium tagja, a könyvcenzúra legfőbb felelőse, akkor így szólt hozzá: „Sajnálom, fiam, liberális vagy, semmire sem fogsz menni!”

A fiatal Kőváry valóban a nemzeti liberalizmus eszméit karolja fel, azokat a reformkori nézeteket, amelyeket maga Széchenyi is vallott, és már a Székelyhonról előszavában egy nagyon fiatal, de pragmatikus, korai művének hiányosságait jól ismerő és vállaló, őszinte, de lelkes kutató szól az olvasóhoz:

Több mint húsz évvel Orbán Balázs előtt 47 nevezetes székely emlékhelyet mutat be az olvasónak. A tájak, emlékek és a róluk szóló legendák színes leírása mellett könyvében visszatérő motívum a hazai állapotoknak a fejlettebb külfölddel való összehasonlítása. Ez a módszer egyértelműen utal Bölöni Farkas Sándor észak-amerikai útleírására, mint a reformkor nemzedékének ihlető forrására.

Bár jogot tanult, és rövid ideig gyakornokoskodik Marosvásárhelyen, hamar visszatér a kincses városba, ahol Tilsch János kolozsvári könyvárus és kiadó felveszi korrektornak. Később Tilsch unokahúga, Knausz Johanna lesz a felesége, és ezzel a sors véglegesen Kolozsvárhoz köti. 1847-ben, szintén Brassai sugallatára, jelenik meg Erdélyország statisztikája című munkája, mely hírnevét megalapozza.

A forradalom forgatagában

1848-ban „Ellenőr" címmel, Kolozsvárt heti lapot szerkeszt, majd kinevezik az országos statisztikai hivatalhoz. Alighogy meghozza a posta Kolozsvárra a bécsi és a pesti forradalom hírét, Kőváry az ifjúság élére áll, és a pesti márciusi ifjúság példája szerint harcol a polgári átalakulásért. Rövidesen tüzérönkéntesként, Makk ezredes parancsnoksága alatt bevonul. Aztán a honvédelmi bizottmány kiküldetésével jelen van az agyagfalvi népgyűlésen, részt vesz a kökösi ütközetben, ahol Gábor Áron elesik. 1848/49 telén Kossuth személyesen nevezi ki „tábori történeti jegyzővé", s a kormány sajtóosztályán együtt dolgozik Jósika Miklóssal. Márciusban már Bem seregében haditudósító, közben újabb lapot próbál indítani, de a bukás s a bujdosás közeledik.

A szabadságharc bukása után bujkál, s már akkor megírja a forradalmi események krónikáját, melynek megcsonkított kiadása majd 1861-ben Pesten jelenik meg Emich Gusztávnál Erdély története 1848-1849-ben címmel. Végül lebukik, és szuronyok között hurcolják be Marosvásárhelyre, onnan Kolozsvárra. A vizsgálati fogságban lát hozzá Erdély régiségeinek papírra vetéséhez, amit az akadémiának ajánlva 1852-ben meg is jelentettek. Ez a munkája országos elismerést hozott a szerzőnek. „Erdély földének minden foltját ismeri, a legtávolabbi idők történeti hagyományaival" - írta róla akkoriban Jókai. Ennek is köszönheti, hogy a császári kormányzat két évvel később Erdély északnyugati megyéi építészeti emlékeinek konzervátorává nevezi ki.

Kőváry művében szűkebb hazájának nevezetesebb helyeit, a hozzájuk kapcsolódó történelmi eseményeket, regéket, hagyományokat tárja az olvasó elé. Levéltári kutatásainak eredményeit, olvasmányaiból összegyűjtött adatait ötvözte helyszíni megfigyeléseivel, és ezáltal felbecsülhetetlen értékű forrásanyagot bocsátott a szakemberek rendelkezésére. Neki köszönhetően ismerjük egyes ma már elpusztult vagy hozzáférhetetlen építészeti emlékünket. A kötet hiánypótló úttörő munka, mely először vállalkozott „Erdély gazdag, de ismeretlen múzeumának" ismertetésére, általa a szerző az erdélyi művészettörténet egyik megalapítója lett. Ennek a könyvének az előszavában sürgeti először Kőváry egy múzeum-egylet létrehozását:

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület mint ismeretes, 1859-ben gróf Mikó Imre támogatásával alakult meg.

A „honismeret” szolgálatában

Kőváry László Erdély természeti szépségeinek bemutatására is elsőként vállalkozott. „Mennyi szép táj, mennyi regés esemény, bájoló rege kínálkozik a hon határaiban" írta 1853-ban megjelent „Erdély földe ritkaságai” című művében. A természettudományos munka és szerzőjének célja nem egy pontos felmérés elkészítése, hiszen az általa leírt 181 hely csupán töredéke Erdély természeti nevezetességeinek, szándéka inkább az olvasók figyelmének felkeltése volt. Ezért szenvedélyes az író hangja, amikor a Szent-Anna tó festői látványáról, az Erdélyi-érchegység sziklás rengetegeiről. Verespatak aranybányászatáról, a Mezőség tájairól ír. A honismerethez kapcsolódnak Kőváry László néprajzi kutatásai is.

A romantika szellemét ápoló szerző a történelmi színterekhez, eseményekhez kötődő mondák, legendák, népmesék és dalok tekintetében rendkívül fogékony volt. Gyűjtésüket és kutatásukat programszerűen végezte, véleménye szerint ez az anyag a nemzeti mitológia részét alkotja, amelyből idővel összefüggő nemzeti eposz állítható össze, annál is inkább, mert mindegyik történelmi eseményekhez, személyiségekhez kapcsolódik. Kőváry legendagyűjteménye és erdélyi anekdotakincse „Száz történelmi regék és történelmi adomák” címmel látott napvilágot 1857-ben. Kezdeményezője volt az erdélyi szervezett honismereti mozgalomnak is: 1891-ben ott volt az Erdélyi Kárpát Egyesület alapító tagjai között.

Kőváry Lászlót a tudományos világ, de a nagyközönség is elsősorban, mint történészt ismerte. Legolvasottabbak történeti művei voltak, és a korabeli tudományos életben a legnagyobb elismerést, az akadémiai tagságot is történészként nyerte el. Ő maga is a történelemtudomány művelését tartotta legnagyobb szenvedélyének. A „családi levéltárak hétlakatos titkait megzörgető" Kőváry 1854-ben „Erdély nevezetesebb családai" címmel fontos művet tett le az olvasó asztalára. A betűrendbe szedett genealógiai kézikönyv 257 erdélyi magyar család történetét foglalta össze. A gazdag levéltári anyagot, leszármazási táblázatokat, címerrajzokat tartalmazó könyv meggyőzi az olvasót, hogy a szerző elérte a célját: megírta az első erdélyi magyar családtörténetet, mely nagy ösztönzést adott a további ilyen jellegű kutatásoknak.

A szintézisek megteremtője

Kőváry László főműve az Erdély történelme 1859-1866 között hat kötetben jelent meg. A kihívást számára az jelentette, hogy még a XIX. század első felének kitűnő erdélyi forrásfeltárói sem vállalkoztak szintézis írására. Ebben az esetben is ő vállalta az úttörő szerepét. A szabadságharc utáni években rendkívül szétzilált, a terrorral megfélemlített magyarságot Erdély nagy múltjának összegező bemutatásával szerette volna segíteni. Nem vitás, hogy hatni akart. „Megkezdem e munkát, hogy az írással szólva, még munkásokat édesgessek nemzetünk munkájában elkésett szőlőjébe. Mert sok a munka. S ha mindenikünk csak remeket akar, ha senki sem határozza el magát az úttörő keserű poharát kiüríteni, akkor a sisyphusi munkát százan meg százan fogják elöl kezdeni, s Erdélynek történelme mégsem lesz... Hazafiúi kötelességem teljesítését láttam e munka megírásában...”

A kincses város lelkes szépítője

Kolozsvár város életében, a városszépítés irányításában is fontos szerepet töltött be. Az ő nevéhez fűződik Kolozsvár befásítása. Részt vett Erdély legszebb főterének a Szent Mihály templomot övező területnek rendezésében, a Sétatérnek és a házsongárdi Pantheonnak csinosításában. 1873-tól 1886-ig ő a Sétatér igazgatója. Ekkoriban jön létre az a ritka szépségű park, mely máig is a város egyik büszkesége. Mikor leköszön az igazgatóságról, akkor jelenteti meg kis füzetét a létesítmény történetéről. A lelkes városgazdának maradandó alkotása Kolozsvár egyik városnegyedének a Kőváry-telepnek létrehozása volt. A Fellegvár északi oldalán fekvő birtokát felparcelláztatta és az itt épített öt utcányi házakat kedvező törlesztési feltételek mellett a vasutasoknak jutatta.

Márki Sándor szerint Kőváry nagy hatása abban állt, hogy a történelemnek mindig arról a kérdéséről írt, mely az erdélyi magyar olvasóközönséget legjobban érdekelte, és amire korában a legnagyobb igény mutatkozott. Akadémiai székfoglalójában a művelődéstörténeti beállítottságú történetírás fontosságát hangsúlyozta, nyolcvanéves korában ars poeticáját a következőképpen fogalmazta meg: „itt, az emberi élet véghatárán ... elmondom magam, hogy mi szerettem volna lenni: író, erdélyi író, Erdély leírója, ismertetője".