Hálásan emlékezik vissza az évtizedekkel korábbi, legendás produkciókra, de szereti Székely Csaba darabjait és a felovasószínházat is. Ha tőle függne, több lenne a nagytermi előadás.

Még nem éltem, amikor első alkalommal bérletesként foglalt helyet a nagyváradi színház széksoraiban, pedig én sem vagyok mai gyerek. Plainer Valéria 1962-ben, diákként kapta meg első bérletét, de legkorábbi színházi élményét még óvodásként élte át. „Népszínmű lehetett, talán Nyitott ablak volt a címe. Énekeltek, táncoltak benne, nagyon élveztem” – idézi fel az emberöltővel korábbi eseményt. A színház szerelmese, elkötelezett bérletes mégsem ennek hatására lett.

„Számomra a színházba járás mindig is természetes volt. A szüleim is színházba járó emberek voltak, bár azt nem hiszem, hogy bérletük lett volna” – mondja a nyugdíjas pedagógus, akit a legutóbbi évadzáró előadás után, ünnepélyes keretek között nyilvánítottak a Szigligeti Színház aranybérletesévé.Iskolásként már stabil bérletes volt, kolozsvári egyetemi évei alatt úgyszintén, s mikor 1962-ben kémiatanárként hazatért szülővárosába, nem is volt kérdés, hogy váltson-e bérletet az állami színház előadásaira. A lánya születése után, s később, családi problémák miatt kimaradt ugyan néhány év, de számításai szerint így is legalább öt évtizeden át volt bérlettulajdonos, s jelenleg is az.

A színházba járás, mint állásfoglalás

Hosszan sorolja a színészeket, akik lenyűgözték a játékukkal: Cseke Sándor, Dukász Anna, Gulácsi Albert, Gróf László, Belényi Ferenc, Vitályos Ildikó, Papp Magda, Gábor József, Gábor Katalin, Gábor Kati, Bathó Ida, Miske László, Kőrösi Csaba, Varga Vilmos, Kiss Törék Ildikó, ifj. Kovács Levente, Hunyadi István. Bár kedvenceinek többsége a régi nagyok közül kerül ki, nem tartozik a gyógyíthatatlan nosztalgiázók közé, akik fanyalognak minden kapcsán ami új, modern, jelenkori.

Az élményszámba menő előadások között egy sor friss produkciót említ: A kaukázusi krétakört, a Bányavakságot, a Napnyugat Expresszt, a Kövek a zsebbent. Örömmel idéz fel egy kb. másfél évtizeddel előtti előadást, a Régimódi történetet, s felejthetetlennek tart egy ’80-as évekbeli produkciót, a Vidám sirató egy bolyongó porszemért címűt.

„Amikor Hajdú Géza szájából elhangzott a darabban, hogy megint elment valaki, mostantól eggyel kevesebben énekeljük, hogy Tebenned bíztunk elejétől fogva, megfagyott a színházban a levegő, mindenki értette, hogy ez miről szól. A ’70-es, ’80-as években színházba járni állásfoglalás volt. Néha olyan hideg volt a teremben, hogy nagykabátban ültük végig az előadást, de egy darabról sem hiányoztunk. Azt mondtuk, hogy ez nekünk, értünk van, megyünk a színházba, amíg csak lehet” – emlékezik vissza a nehéz, de bizonyos értelemben heroikus időszakra.

„Túl kevés a nagytermi előadás”

Mivel nincs konfliktusmentes szerelem, Plainer Valériával is megtörtént, hogy egy-egy erősen csalódáskeltő előadást követően eldöntötte, többet nem vesz bérletet. De aztán mégis vett, és sosem bánta meg. Konstatálja, hogy az évtizedek során változott a színjátszás, napjainkban sokkal több a vizuális elem, mint egykoron.

„Régen a szó volt a domináns, napjainkban a szó kevésbé érvényesül a látványelemek mellett. Nem csodálom, hogy így van, mivel a fiatalabb generációk körében gyakori a szövegértés hiánya. Számomra a gondolat, a szó az emberi kommunikáció csúcsa, szeretem a felolvasószínházat is, bár ott nincs mozgás, díszlet, fények. Vannak bizonyos fenntartásaim a szó háttérbe szorulása miatt, de elfogadom, hogy a mai stílus, sem nem jobb, sem nem rosszabb, mint a régi, csak más” – magyarázza meglátásait, majd gyorsan hozzáteszi: „Nem értek a színházhoz, csak szeretem a színházat. Nem értékelek, csak azt tudom, hogy tetszik-e valami vagy nem”.

A váradi teátrumnak egyetlen dolgot ró fel, hogy túl kevés a nagytermi előadás. „Vannak stúdióelőadások, melyeket fel lehetne vinni a nagyszínpadra. Annak az épületnek, annak a teremnek varázsa, illata van” – mondja meggyőződéssel. Ha nem is szakember véleménye, nemigen lehet vitatni.