Teljes életét össze tudná foglalni két versben és másoknak is azt ajánlja, találják meg a maguk versét, mert az új minőséget ad az emberi életnek. Kubik Anna Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes művésszel, a Debreceni Csokonai Színház színészével a brassói Nemzetközi Kortárs Drámafesztiválon játszott Macskajáték című előadás után beszélgettünk színészi elhivatottságról és arról, mennyire fájdalmas számára az, amikor a színház nem szól semmiről. Az ismert és ünnepelt színésznőnek a tavalyi brassói fesztiválon Szabó Magda Az ajtó című regényének debreceni színpadi adaptációjában megformált főszerepéért a legjobb női alakítás díját ítélte oda a Mircea Rusu színész, Ion Cocora színikritikus és Alexa Visarion rendező alkotta zsűri.

A Macskajáték előadása után beszélgetünk Brassóban, ahol immár másodízben lépett színpadra a kortárs drámafesztiválon. Mennyire kitapinthatóan más itt a közönség, mint amelyhez ön hozzászokott? Tehető-e ilyen fajta különbség?

Tulajdonképpen számunkra volt különösen megható az, hogy másodjára is élvezhettük a brassói közönség figyelmét. Ez csodálatos volt. Egyáltalán nem mindennapos dolog ugyanis, hogy egy nemzetközi fesztiválra két egymást követő évben is meghívnak bennünket.

Ráadásul az, hogy a nézőtéren magyarok ülnek nagy számban, mindig okoz az emberben egy kis drukkot, hogy mindenképp megfeleljen a nemzettársainak. Tudjuk azt is, hogy itt nehezebben jutnak magyar előadásokhoz a nézők, és ez fokozza a megfelelési vágyat, énbennem legalábbis. Nagyon odavoltam ezért a közönségért. Tavaly is csodálatos emberek ültek a nézőtéren, és idén is a áradt a szeretet a nézőtérről. Nagyon jó itt játszani!

A tavalyi brassói fesztiválon a legjobb női alakításdíjat ítélték oda önnek Emerenc megformálásáért. A „rossz nyelvek” szerint, ahogy ön színpadra lépett, a zsűri soraiban el is kezdődött a duruzsolás, hogy „na, ez aztán igen”. Milyen jelentősége volt a román szakma díjban megfogalmazott méltányolásának?

El kell mondanom, óriási meglepetés volt: mindenre számítottam, csak erre a díjra nem. Nyilvánvalóan teljesen pártatlan volt a zsűri, hiszen nem ismertek, nem láthattak színpadon, legföljebb televízióban, és ez azért mégsem ugyanaz. Ezért is csodálatos megmérettetés volt, hiszen tudtommal a zsűri is nagyon rangos volt, amiért külön jól esett ez az elismerés, amelyet egy híres román színésztől, kritikustól és rendezőtől kaptam.

61 éves vagyok, és eddig csak a hazámban kaptam díjakat – igaz, ott megkaptam a legnagyobb elismeréseket, amelyeket magyar színész megkaphat –, de egy nemzetközi elismerés mégiscsak más, és ezért jól esett a szívemnek, lelkemnek. Ugyanakkor Magyarország számára is nagy dicsőség volt, hogy elsőként vett rész magyarországi hivatásos színház ezen a fesztiválon, és rögtön el is hozott egy díjat, ráadásul nem is akárkik elől.

Mennyire áll szívéhez közel az a szerep? Emerenc nem egy kifejezetten szimpatikus szereplő. Azonban olyan színekkel tudta megmutatni őt a debreceni színpadi adaptációban, amelyet a román színházi szakma sem láthat túl gyakran…

Meg akartam mutatni a szereplőm, Emerenc igazságát. Mert neki is van igazsága, akármennyire is éles ember, nehéz karakter. Van magyarázata annak, hogy ő miért lett ilyen. Szabó István filmje után én főleg azt akartam megmutatni, hogy Emerenc arcán átment a magyar történelem, így ő nem lehet egy kisimított arcú szépség, mert ez lehetetlen. Egyszerűen képtelenség, hogy abban az időben és ilyen megviselten, egy ilyen drámai sorssal valaki gyönyörű legyen. Persze, vannak annak a filmnek erényei, de szerintem Emerenc nem az, akit ott láthatunk.

Ráadásul elbeszélésekből ismertem azt az asszonyt is, akiről Szabó Magda megmintázta ezt a szerepet, és tudom, hogy milyen volt az a bizonyos Juliska néni. Olyan embert is ismertem, aki még egy házban lakott vele, és ő mesélte, hogy egy igazán lompos, loncsos ember volt, aki a macskák miatt állandóan mocskos volt, és mégis mindenki imádta a süteményeit, két pofára tömte magába. Ő tulajdonképpen egy igazi jó ember volt, aki mindenkinek csak adott. Attól a kemény sorstól, amely neki jutott, mindenki megváltozott volna, úgyhogy én ennek igazságát akartam felmutatni. És nagyon örülök annak, hogy a visszajelzésekből ítélve is sikerült.

Amúgy nagyon nehéz volt eljátszani ezt a szerepet úgy, hogy bizonyos dolgokat ne reagáljak le. Mert ugye, a színművészeti egyetemen azt tanulja az ember, hogy mindenre érzékenyen kell reagálni, itt meg pont az okozott nehézséget, hogy nagyon is keményen kellett semmilyen érzelmet mutatni, csak a vége felé, amikor feloldódik a szereplő. De ez csak nagyon későn történik meg, addigra elveszíti már az írónő barátságát és minden hiábavaló. Akkor feltör belőle az, hogy egyáltalán nem is szabadott volna bárkinek is kiadnia magát, mert nem érte meg. Nem tudott méltósággal meghalni és ez pokoli szenvedést jelentett számára.

A Macskajátékban is korlátozott az a színészi eszköztár, amelyre alapozhatott, hiszen tolókocsiban alakítja Giza szerepét Örkény tragikomédiájában, amelyet Szabó K. István rendezett. Mennyire kiszolgáltatott a színész egy ilyen színpadi helyzetben?

Ehhez a szerephez hozzátartozik az, hogy fizikailag is gyenge és kiszolgáltatott legyen a figura. Azonban az segíti a színészt, hogy nincs birtokában valamennyi kifejezőeszközének. Persze, meg kellett szoknom a tolószéket, mert soha életemben nem ültem benne. És itt még az is fontos, hogy Giza csak Orbánné fejében él, nem tud cselekedni, ezért kíváncsi és mindenről, a legapróbb dologról is tudomást akar szerezni. Tulajdonképpen a két szereplő így egészíti ki egymást: Orbánné mindent kimond, ami a szívén, az a száján, miközben Giza a megfontolt, a bölcs. De ő hiába él úgy, ahogy Orbánné soha nem élhetett, hiába gazdag, mert cselekvésképtelen és a hazája is hiányzik neki, még a csodálatos körülmények között is hazavágyik. A mi előadásunk végén ráadásul nem is jut haza, csupán képzeletben. A rendező, Szabó K. István gyönyörűen kitalálta azt, hogy mindez csupán az Orbánné fejében játszódik le, ezért is van az én szereplőm, Giza mindvégig abban a fehér tüllruhában, amelyen azon a múltbeli fotón látható, amit a szereplők keresnek. Ezt én nagyon jó fordulatnak tartom, mert ezt a darabot nem így szokták játszani.

Mit üzennek Örkény által a jelen nézőjének, határon innen vagy túl?

Nagyon sokrétű ez a darab. Sokféle embernek sokfélét mondhat, és azt hiszem, hogy még a humora is nagyon a helyén van. Ráadásul, a magyarok mindig is csak humorral tudták elviselni az éltetet, tovább menve pedig: a lágert megjárt Örkény rettenetes elhallgatásokkal tele élete is azt példázza, hogy élni kell minden körülmények között, ahogy tud az ember: becsülettel és humorral, mert másképp nem lehet elviselni az életet.

Nyilván, mindenki mást von le következtetésként ebből a száz évvel ezelőtti parabolisztikus történetből, amely talán még szomorúbb és szívfájdítóbb itt, Brassóban, hiszen egy határon túli magyarnak még többet mond az, amit a színpadon láthatott. És úgy gondolom, ezt is meg kell mutatni, mert ezért van a művészet.

Azt hiszem, legelőször a Különös házasság filmes változatában láttam önt évtizedekkel ezelőtt, így nem kis élmény volt számomra másodszor is brassói színpadon látva elmerülnöm a játékában. Azonban ön nemcsak Debrecenben, hanem több magyarországi színpadon is játszik. Mennyire kimerítő az állandó vándorélet, honnan szerzi be azokat az erőtartalékokat, amelyek ehhez szükségesek?

Én elhatároztam, hogy színésznő leszek, és azért leszek színésznő, hogy kimondjak dolgokat. Én annak idején A kőszívű ember fiait láttam színpadon, és amikor hallottam Baradlaynét, amint becsületről, tisztességről és hazaszeretetről beszél, akkor, egy magyarországi kisfaluban, azt gondoltam magamban, hogy majd nekem is ez lesz a dolgom, megdobbant a szívem erre. Azóta is ehhez tartom magam. Harmincöt évig játszottam Budapesten, de ráuntam, én jöttem el onnan, és most már tényleg jobban szeretek mindenütt máshol lenni, mint Budapesten, vendégként rengeteg helyen játszom. Ahová megyek, mindenütt teljesítem azt, amire vállalkoztam. És szeretnék ehhez az eskümhöz hű maradni, hogy az életem erről szóljon: azt mondjam, ami belülről éget, ami kikívánkozik belőlem.

Székelyföldön nyaranta verstábort mentorál és mindig nagy lelkesedéssel tér vissza oda. Milyen jelentősége van a költészetnek az ön pályáján, és miért tartja fontosnak azt, hogy a versmondás ne kopjon ki a kultúránkból?

A költészet egy magasrendű tudás, megemeli az ember lelkét. Prózában is tudunk szépen beszélni, de a költők valahogy mások: váteszek, érdekes módon mindig tudják a jövőt – akár Ady Endrére gondolok, akár a mai költőkre. Tudják, hogy mi jön, nagyon érdemes rájuk figyelni, mert a gondolkodás eszenciáját adják. Én meg tudnám fogalmazni az egész életemet egy vagy két versben, és másoknak is ajánlom azt, hogy találják meg a verseiket, mert más minőséget ad az ember életének az, amikor különösen szépen fogalmazzák meg az ő egyszerű, prózai gondolatait.  

Én nagyon szeretném a gyermekeket is erre okítani, és itt, Erdélyben, Csíkcsomortánban találtuk meg azt a környezetet, amely ehhez a tevékenységhez nagyon sok mindent hozzáad: egy patak partján, vagy az Aracs völgyében, a fenyvesben megtapasztalhatják, hogy milyen kicsik vagyunk, mihez kéne felnőnünk. Amikor a magyarországi gyermekekkel kirándulni megyünk például az ezeréves határhoz, és ott állnak megrendülten, észreveszik, hogy azért olyan nagy a lelkünk, mert egykor nagy volt a hazánk, megtapasztalhatják azt is, hogyan gondolkodnak az erdélyi emberek a hazáról, a becsületről, hogyan éneklik a himnuszt a templomban, és még sorolhatnám… Egyszerű, becsületes falu Csíkcsomortán, nagyszerű emberek fogadtak ott be minket, jó ez a tábor, és alig várom, hogy nyaranta, július végén visszajöhessek. Nagyon jó a gyermekanyag és nemcsak magyarországiak jönnek, hanem határon túlról mindenünnen, erre külön odafigyelünk. A gyermekek barátságokat kötnek és mindenki megfogadja, hogy a szüleivel is visszatér ide. És az az igazság, hogy ezek a gyermekek másként kezdenek gondolkodni, miután részt vesznek egy ilyen táborban, kilépnek az egyforma gondolkodásból.

Színész beszélgetőtársam mondta nemrég, hogy ebben a szakmában az igazi nagy kihívás az, hogy naponta este 7-től tehetségesnek kell lenni, nincs mese. Ön hogyan szokott felkészülni emberileg erre a szinte naponta megmutatkozó kihívásra?

Én szerényebben gondolkodom erről, és azt hiszem, hogy azért vagyok a világon művészként, hogy az emberekben gondolatokat ébresszek, hogy érzelmeket mutassak meg nekik, és hogy az emberi lét szépségét hirdessem, nem pedig azért, hogy a művészetemet például mocsokságokra használjam. Kifejezetten utálom a durva beszédet, és azt sem szeretem, ha a színház egymás ellen hergeli az embereket. Persze, sokféle konfliktust meg kell mutatni, de bizonyos határok között, azt hiszem. És az is fontos, hogy mi, színészek hogyan viselkedünk.

A Nemzeti Színház művészei például, akik közé évtizedekig magam is tartoztam, mindig is tartották magukat egy nemzeti eszméhez, és ahhoz, hogy példaképek legyenek. De ma már, sajnos, egy olyan világban élünk, amelyben csak a celebek számítanak, a valóságshow-hősök, a média is őket sztárolja. És ezt borzalmas nézni. A mai kisgyerek nem A kőszívű ember fiait nézi, hanem ezeket, őket akarja követni, munka nélkül akar meggazdagodni, mert ezt sugallják neki. Pedig ez nem így van. Nagyon sok munkát kell beleölnünk mindenbe, mert ettől lesz érdekes és izgalmas, csak akkor tudunk hitelesek lenni.

Nekem nagyon fáj az is, hogy a színház ennyire elveszítette a presztízsét. Én az Ádvent a Hargitán című Sütő András-drámában olyan magasságokat éltem meg, hogy azután nagyon nehéz lenne olyan színházat csinálnom, ami nem szól semmiről. Ezért is nagyon fontos számomra az, hogy milyen szerepet vállalok el, milyen eszmeisége van egy színdarabnak. Én Sinkovits Imre és Agárdi Gábor – meg a többi nagy színházi ember – oldalán megtapasztaltam azt, hogy miről is kell szólnia a színháznak, és nagyon nehéz megélnem azt, amikor ennél üresebb dolgok kerülnek színpadra. A mocskot pedig végképp nagyon nehezen tudom elviselni.