II. Rákóczi Ferencre emlékeztek Kassán
Megszólalt a héten a ma7-ben Fábián Gergely és beszámolt arról, hogy tegnapelőtt a nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc újratemetésének 120. évfordulóján, a végső nyughelyén, a kassai Szent Erzsébet-dómban emlékezett névadójára a Rákóczi Szövetség.
„A haza szabadságáért összeszövetkezett magyar rendek vezérlő fejedelme” emlékének szentelt ünnepi megemlékezésen, amelyre a nevével egybeforrt Habsburg ellenes szabadságharc vezéralakja születésének 350. évfordulójának évében kerül sor, a Rákóczi Szövetség Kárpát-medencei középiskolai szervezeteinek képviseletében 400 diák és tanár is részt vett, Magyarország, Felvidék, Kárpátalja és a Partium különböző iskoláiból. Ők valamennyien együtt, Rákóczi-portréval és zászlókkal vonultak fel a Szent Erzsébet-dómhoz, ahol szentmisén vettek részt. Ezt követően emlékünnepségre és koszorúzásra került sor a dóm külső falán elhelyezett Rákóczi-emléktáblánál.

„Kassa polgárai! Kassa népe! Lobogózzátok fel házaitokat október 29-én a nagy fejedelem temetése napján! A lobogó lelkesít! A magyar lobogó ünnepel!!!”– 1906. október 12-től ezt a lelkesítő felhívást lehetett olvasni az egyik helyi napilap, a Kassai Hírlap címoldalán. Ez az október 29-ei hétfői nap 1906-ban végleg eggyé forrasztotta II. Rákóczi Ferenc nevét az ő szeretett kuruc városával.”
Ilyés Gábor kitűnő helytörténésznek, aki a Hazánk szentje, szabadság vezére - II. Rákóczi Ferenc és az általa vezetett szabadságharc emlékjelei Borsitól Rodostóig című kötetében 300 településnek a Rákóczi-kultusz 610 meghatározó emlékhelyét gyűjtötte össze, abból a tanulmányából idéztem, amelyben azt térképezte fel, hogy miként élt az elmúlt századokban a nagyságos fejedelem emlékezete Kassán.
Ez a gazdagon adatolt értekezés elsősorban II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársainak 1906-os újratemetésére fókuszált. Ezért most, amikor Fábián Gergelynek, a ma7 Kassa és Rozsnyó környéki regionális tudósítójának azt a fotógalériát is tartalmazó helyszíni tudósítását mutatom be, ami az újratemetés 120. évfordulója okán szervezett össz-kárpát-medencei ünnepélyes emlékezésről szól, annak a szükségét is érzem, hogy felelevenítsem, hogy a „vezér és fejedelem” jelentésű, „dux & princeps” címeket megkapó ikonikus hősünk végső nyughelye miért és hogyan lett éppen Kassa.
A Rodostóban száműzetésben elhunyt Rákóczi hamvai hazaszállításának igénye már a reformkorban megfogalmazódott, majd a kiegyezést követően vett nagyobb lendületet. Viszont ezután is még több mint egy negyedszázadnak kellett eltelnie, mire ez ügyben a konkrét lépés is bekövetkezett. 1894-ben ugyanis Kassa város képviselői kérvényt nyújtottak be a Képviselőházban, melyben szorgalmazták a fejedelem valamint Zrínyi Ilona és Bercsényi Miklós hamvainak a hazaszállítását is. Indítványukban leszögezték: „II. Rákóczi Ferencz hamvainak befogadására a jog elsősorban Kassát illeti meg, hiszen e városban helyezték örök nyugalomra Rákóczi nagyanyjának és apjának is a földi maradványait.”
A döntő lökést az ügyben az adta, hogy Rákóczi-szabadságharc kétszázadik évfordulóján rendezett országos ünnepségek központi rendezvénye a kassai Rákóczi-ereklyekiállítás volt, amelyet 1903-ban rendeztek meg. Ekkor felújították Kassa városának 1894-es határozatát, miszerint intézkedjenek a fejedelem hamvainak hazahozatala érdekében, továbbá a város díszpolgárává választották Thaly Kálmán történetírót és gróf Zichy Jenő képviselőt, akik sokat tettek a kiállítás érdekében. Nekik oroszlánrészük volt abban, hogy Rákóczi és bujdosótársai porhüvelyeinek hazahozatala az országos érdeklődés középpontjába kerüljön. Ennek köszönhetően, három év múlva, egész pontosan 1906. október 27-én Rákóczi és bujdosótársainak földi maradványai Orsovánál hazai földre, majd két nappal később Kassára érkeztek, ahol aztán egy gyászszertartással egybekötött impozáns egész napos ünnepség végén a koporsókat 24 díszlövés mellett elhelyezték a székesegyházi kriptába.

Hadd idézzek egy részletet Kassai Hírlap 1906. október 30-án Itthon a fejedelem című beszámolójában közreadott, a Jókai Mór unokatestvére, Thaly Kálmán által elmondott emlékbeszédből, melyben a Rákóczi-kultusz fontosságára is felhívta a figyelmet:
„Álmodhatod most már nagy álmaidat az édes hazai földben, halott poraid annyi ideig idegenben pihentek. Zarándokolhattak oda hozzád oda tévedt magyarok akkor is és ott is, de most, azt hiszem, azt várom és óhajtom, hogy ezen fellendülése a Rákóczi-kultusznak, amelyet Orsovától Kassáig meghatva szemléltünk: nem lesz soha elfeledve s felséges hamvaidhoz és a kassai dómban állítandó remek emlékedhez zarándokolni fog az egész ország, különösen az ifjúság tömege, hogy hazaszeretetet tanulhasson a legnemesebb fejedelemtől, akinek emléke, míg magyar él, örökké élni fog.”
A kuruc- és Rákóczi-rajongó történész-politikus, mint olvashattuk, úgy méltatta a nagy fejedelmet, hogy közelebb hozza és példaképnek állítsa történelemformáló kivételes személyiségét a fiatalabb korosztály számára. Hangsúlyoznom kell, hogy a kassai dóm az újratemetés után azonnal a magyarság nemzeti zarándokhelye lett, ahogyan azt a már hivatkozott Kassai Hírlapban is megfogalmazták az ünnepségek után: „Búcsújáróhely a mai naptól Kassa városa, ide fog zarándokolni az ország legtávolabb vidékének lakója, mert magyar nyugodtan meg nem halhat, ha szent hamvaid előtt hódolatát ki nem fejezte.”
Tény és való, hogy a kataklizmákkal terhelt XX. század nem túl gyakran kedvezett annak, hogy az ifjak, de nem csak ők, az előbbi üzenetek szellemében, gond nélkül bármikor tiszteleghessenek egy kassai zarándoklással méltó módon a Petőfi megénekelte „Hazánk szentje, szabadság vezére,/Sötét éjben fényes csillagunk” síremlékénél. E téren az elmúlt három és fél évtized szerencsére gyökeres változást hozott, de az is igaz, hogy ami két nappal ezelőtt történt Kassán a Rákóczi Szövetségnek köszönhetően olyan történelmi tettnek bizonyult, ami viszont egyszerre volt ez ügyben előzménytelen és felemelő is.
A nemzeti emlékezetünk históriájának ez a kivételes pillanata, amint arról már bevezetőmben szóltam, a száműzött Rákóczi és társai hamvai újratemetésének 120. évfordulójához kötődött. Az igazi fegyvertény ebben az volt, hogy a megemlékezésen több száz magyar diák vett részt a Kárpát-medence középiskoláiból.
Nem is mulaszthatom el rögtön rögzíteni: kifejezetten jóleső érzéssel olvashattam a beszámolóban, hogy az ünnepi összejövetelen kitüntetett szerep jutott a szűkebb pátriánk ott jelen lévő fiataljainak, a Nagyváradi Művészeti Líceum Halzl József kórusának. Annál is inkább azért, mert a Himnusz és a Szózat is az ő előadásukban hangzott el a rendezvényen.
Ugyanakkor egy hiányérzetemet se hallgathatom el, még mielőtt rátérnék Fábián Gergely beszámolójának ismertetésére.
A rendezvény részletes programjából értesülhettem arról, hogy a kassai óváros főutcáján felvonuló ünneplő menet élén koszorút és Rákóczi-portrét vittek, magyar, szlovák, ukrán és Rákóczi-zászlókkal együtt. Ha a szervezők bár csak némileg elmélyültek volna a múltunk históriájában, akkor a zászlók közül nem hiányozhatott volna a román sem. Például már csak a betyár Pintye vitéz okán, aki kapitányként szolgált Rákóczi seregében, és akiről maga Rákóczi írja Emlékirataiban: „A Meszes-hegység hírhedt rablója, a román eredetű Pintye akarván mutatni hozzám való hűségét, lejött Nagybánya városához… hogy azt számomra elfoglalja, vagy pártomra állítsa.” De említhetem akár Karácsony Tódort is, aki Pintyéhez hasonlóan „hajdanában hegyi tolvaj” volt, de Rákóczi hadaiban katonáskodván már ottani vitéz cselekedeteivel magát nevezetessé tette. Vagy éppenséggel azt a kurucokhoz álló Szurdicsán Istvánt, akiről Rákóczi egyik levelében, 1704. december 1-jén arról ír, hogy ő is a kapitánya volt, majd néhány nappal később pedig e katonájának a Zalatnát támadó németek elleni kiállását dicséri. Arról már nem is szólva, hogy valójában nem csak a históriánkban jártasok számára közismert: Erdélyben a román jobbágyság nagy része is Rákóczi mellé állt a Habsburg-ellenes küzdelemben..
Rátérve a tudósítás érdemi részére rögtön annak elején arról értesülhetünk, hogy a Szent Erzsébet-dóm külső falán elhelyezett Rákóczi emléktáblánál tartott ünnepségen Csáky Csongor, a Rákóczi Szövetség elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Ebben előbb arra mutatott rá, hogy II. Rákóczi Ferenc egyszerre volt államférfi, hadvezér, szabadságharcos, korának egyik legvagyonosabb embere és hívő keresztény gondolkodója. Ezt követően kiemelte, a Rákóczi Szövetség 1989-es magalapítása óta fontosnak tartja a Rákóczi-kultusz ápolását, különösen azt, hogy a fiatalok elé példaképként állítsa személyét. Mindezekhez hozzátette, a Rákóczi vezette szabadságharc, a kuruc hagyományok emléke 300 év elteltével is elevenen él az irodalomban, a zenében, a népdalokban, a közösségi hagyományokban.

A cikkben idézett köszöntő következő mondatát, miszerint Rákóczi „kuruc szabadságharcosai között a magyarokkal együtt küzdöttek a szlovákok és a ruszinok is, s a fejedelem emlékét és példáját nemcsak mi, magyarok őrizzük. Rákóczi személye és emléke összeköt bennünket” már nem is kommentálom. Mert az, éppúgy, mint a hiányos zászló-felvonultatás, sajnos szintén a kellő történelmi ismeretek hiányáról tanúskodik.
Viszont amit ezt követően mondott Csáky, azzal csak egyetérteni lehet. Ide is illesztem beszédének záró passzusát:
„Ma egy olyan államférfira, egy olyan szabadságharcosra emlékezünk, aki 323 évvel ezelőtt kiállt a magyar szabadságért, aki kurucai élén kardot fogott, és akinek küzdelme, áldozata, elszánt bátorsága nagyban hozzájárult megmaradásunkhoz, nemzetünk fennmaradásához. Büszkeséggel tölt el bennünket, hogy a Rákóczi Szövetég az ő nevét viselve végezheti tevékenységét, kiemelten a magyar fiatalokért és a külhoni magyarok megmaradásáért.”
Ismertetve Czáboczky Szabolcs kassai történész ünnepi beszédét a ma7 tudósítója előbb azt emelte ki, hogy a szónok így fogalmazott, „nekünk, magyaroknak a Rákóczi név már-már mágikus, s hallatára olyan szavak tolulnak a fejünkbe, mint függetlenség, szabadság, nemzet, összetartozás, közösség. Ugyanakkor a fejedelem születésének 350. évében jogosan vetődik fel a kérdés, ismerjük-e mi az „igazi” Rákóczi.”

Ehhez hozzátette, II. Rákóczi Ferenc „emlékezetére rengeteg réteg rakódott, amelyek jelentősen megnehezítik, hogy árnyaltan láthassuk azt az arisztokrata ifjút, aki sok viszontagságon keresztül nyerte meg a magyar nemesek egy részét, hogy a Habsburg-uralmat megtörje.” Egyúttal arra is rámutatott, hogy az emlékiratai szerint „egy igazságérzetében tántoríthatatlan ember, amelyről a szabadságharc bukását követő tettei is árulkodnak, de mégis tudatosította elbizakodottságát, tisztában volt esendőségével.” E Rákóczi-habitus felemlegetése arra szolgált számára, hogy a 120 évvel ezelőtti szónokhoz, Thaly Kálmánhoz hasonlóan, maga is üzenjen: „Az elődeinktől örökölt magyar nemzetképünk és nemzettudatunk egyik nagy rákfenéje talán épp az, hogy az igazságérzet nagyon ritkán párosult az önreflexióval, a hibák beismerésével.”
Beszédéből a felvidéki kolléga felidézte azt a mára már közhelyessé vált, Tamási Árontól származó mondatot is miszerint „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. A citátum ahhoz adott fogódzót a szónok számára, hogy megfogalmazhassa: „Az idegenbe vetődött fejedelem és kísérete a Márvány-tenger partján már 200 évvel az ismert erdélyi író előtt tisztában volt e szavak mélységével.”

A cikkfináléból előbb megtudjuk, hogy a már szóba hozott nagyváradi líceumi kórus mellett a műsorban fellépett Nagy Csaba tárogatóművész és Havasi Péter színművész. Ezt követően pedig azt, hogy a megemlékezésen részt vevő középiskolások hétvégi programja a sátoraljaújhelyi Rákóczi Táborban, illetve Borsiban és Sárospatakon, a fejedelem életének és történelmi örökségének meghatározó helyszínein folytatódik.
CSAK SAJÁT


