Donald Trump békeelnökként indult neki második ciklusának, elemzők szerint egyre inkább egy afganisztáni és iraki háborúhoz hasonló, elhúzódó konfliktusba sodródik Iránnal. A Hormuzi-szoros után a Vörös-tenger is frontvonallá vált, a kőolajár pedig két hónapja nem látott szintre emelkedett.

Miért nem szállnak el az olajárak az iráni konfliktus és a Hormuzi-szoros lezárása ellenére? Erre a kérdésre kereste a választ a Reuters hétfői elemzése. A hírügynökség öt tényezőt nevezett meg:

• Az iráni konfliktus kirobbanása után Kína – a világ legnagyobb importőre – több mint 40 százalékkal visszafogta a nyersolaj behozatalát, ami csökkentette a nyomást a piacon;
• Közben az Egyesült Államok, a világ legnagyobb olajexportőre növelte a termelését, illetve rekord mennyiségű olajat szabadított fel a stratégiai tartalékokból;
• Donald Trump elnök optimista nyilatkozatokat tett a konfliktus lezárását és a háború kitörése előtt a világ olajkínálatának nagyjából ötödét bonyolító Hormuzi-szoros megnyitását illetően;
• A Hormuzon átmenő olajszállítások átmenetileg tényleg újraindultak, ami enyhítette a kínálati aggodalmakat, Szaúd-Arábia pedig – a térség legnagyobb olajexportőre – jelentősen növelte a szállításokat a Vörös-tenger menti Yanbu kikötőből, hogy ellensúlyozza a Hormuzi-szoroson át kieső mennyisé;
• A kereskedők úgy látják, hogy bőséges az azonnal elérhető nyersolaj, ezért az iráni konfliktus július eleji eszkalációja nem okozott jelentős árrobbaná.

Alig néhány nappal később az olajárat lefelé nyomó tényezők megszűntek létezni – legalábbis egyelőre. A világpiaci ár csütörtökön elérte a hordónkénti 100 dollárt – május óta először –, miután a jemeni húszik rálőttek két szaúdi tartályhajóra a Vörös-tengeren. A támadással veszélybe került a második közel-keleti energiaútvonal, ráadásul éppen az, amely a Hormuzi-szoros alternatívájaként működött.

A június közepén létrejött tűzszünet után az irányadó Brent hordó ára átmenetileg visszaesett, majd ismét emelkedni kezdett, amikor Irán gyakorlatilag lezárta a Hormuzi-szorost. Az árfolyam ma nagyjából 40 százalékkal magasabb, mint a háború február 28-i kirobbantása előtt.

Az Iránnal szövetséges húszik a hét elején jelentették be, hogy blokád alá vonják Szaúd-Arábia Vörös-tengeri kikötőit, egy héttel azután, hogy kiújultak a harcok Irán és az Egyesült Államok között. A felek csütörtökön immár tizenkettedik napja mértek kölcsönösen csapást egymásra. Donald Trump elnök közölte: Iránt fogja felelőssé tenni minden további húszi támadásért a Vörös-tengeren, ugyanakkor kilátásba helyezte, hogy a konfliktust kiterjeszti a jemeni csoportra is.

Sem Washington, sem Teherán nem mutat valódi hajlandóságot a konfliktus tárgyalásos rendezésére. Az amerikai Középső Parancsnokság (CENTCOM) által koordinált erők iráni drón- és rakétaraktárakat, valamint légvédelmi állásokat támadtak immár tizenkettedik napja, hogy csökkentsék Irán képességét a kereskedelmi hajózás fenyegetésére. Teherán válaszul az Egyesült Államok katonai támaszpontjait és hírszerzési állomásait támadta, meglehetős sikerrel ahhoz képest, hogy Washington már a konfliktus első napjaiban az iráni támadóképességek 90 százalékának megsemmisítéséről számolt be.

Donald Trump elnök közben azzal fenyegetőzött, hogy valahányszor Irán rálő egy hajóra a Hormuzi-szorosban, az Egyesült Államok megsemmisít egy hidat vagy erőművet. A közel-keleti műveletekről naponta közzétett beszámolóiban az amerikai hadsereg nem tett egyértelmű utalást ilyen infrastrukturális célpontokra, már csak azért sem, mert a nemzetközi jog szerint ezek megsemmisítése háborús bűnnek minősülhet.

„Mindkét ország abban bízik, hogy az idő neki dolgozik” – értékelte a helyzetet Ali Vaez, az International Crisis Group elemzőműhely Irán-szakértője. A New York Times-ban közölt írásában rámutatott: Irán arra számít, hogy az olajpiaci sokkok, a pénzügyi zavarok és az amerikai politikai naptár – a félidős választások közelsége – végül felőrölik a Trump-kormányzat kitartását. A másik oldalon Washington abban reménykedik, hogy a gazdasági nyomás és a katonai veszteségek kimerítik Teheránt.

„Valójában egyik félnek sincs reális útja a győzelemhez. Mégis mindkettő úgy érzi: bizonyítania kell, hogy több fájdalmat bír el, mint a másik. Ez a »végtelen háború« logikája: az erőszak nem a megoldást szolgálja, hanem azt teszteli, meddig bírja a másik fél. A háború így válik a tárgyalás folytatásává más eszközökkel” – magyarázta Vaez utalva Carl von Clausewitz porosz hadtudós híres tételére, miszerint „a háború a politika folytatása más eszközökkel”.

A „végtelen háborúk” gondolata a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után született meg, amikor az Egyesült Államok elindította a globális terrorizmus elleni háborút, és lerohanta előbb Afganisztánt, majd Irakot. Mindkét konfliktus úgy indult, hogy Washington gyorsan megdöntötte a regnáló hatalmat. Később a hadműveletek fokozatosan felőrlő háborúvá alakultak, hatalmas anyagi és emberi áldozatokkal.

Az iraki és afganisztáni amerikai beavatkozás világosan megmutatta, hogy a katonai fölény önmagában még nem jelent sikeres hadjáratot. Második elnökségére készülve Donald Trump le is vonta a megfelelő következtetéseket, amikor azt ígérte, hogy megválasztása után véget vet a „végtelen háborúknak” és Washington „nemzetépítési” próbálkozásainak szerte a világon. Ehhez képest – jegyzi meg Gideon Rose a Foreign Affairs tekintélyes külpolitikai magazinban „a Trump-adminisztrációnak mindössze két hónapra volt szüksége ahhoz, hogy végigszáguldjon a Johnson-kormány teljes vietnámi pályáján: a beavatkozástól az eszkaláción és a frusztráló patthelyzeten át egészen a tárgyalásokig”. A Council on Foreign Relations agytröszt vezető kutatója és a Hogyan érnek véget a háborúk (How Wars End) című könyv szerzője megjegyzi: természetesen egyetlen történelmi párhuzam sem tökéletes, de a jelenlegi helyzet sokban emlékeztet arra, ahogyan az Egyesült Államok „beragadt” korábbi, elhúzódó háborúkba, amelyek végül nem hozták meg a várt eredményt.

Rose meglátása szerint Trump most körülbelül ott tart, ahol a vietnámi háború idején Richard Nixon elnök: a hangos fenyegetőzésektől eljutott a lassú felismerésig, hogy a konfliktusból csak egy félmegoldásnak tűnő alkuval lehet kimászni. A szakértő úgy vélte: ha ez a tempó kitart, az iráni beavatkozás néhány hónapon belül véget érhet, „amire a legmagasabb fokozatba kapcsol majd a politikai bűnbakkeresés”.

A háború könnyen egy újabb „végtelen konfliktussá” válhat – figyelmeztet Kelly Grieco is, a washingtoni Stimson Center vezető kutatója a DW cikkében. Szerinte a mostani helyzetet nem az ezredforduló utáni Afganisztánhoz vagy Irakhoz érdemes hasonlítani, hiszen ott amerikai szárazföldi csapatok is harcoltak. A pontosabb párhuzam a kilencvenes évek eleji Irak, ahol az Egyesült Államok repüléstilalmi övezetet tartott fenn, és a légierővel kényszerítette ki annak betartását, időnként célzott csapásokkal. Grieco szerint az iráni konfliktus is ilyen irányba halad: egy hosszú, légi műveletekre épülő, nyitott végű amerikai jelenlét felé. Hiába rendelkezik ugyanis az Egyesült Államok elsöprő katonai fölénnyel, nem tudja „elvenni” Teheránnak azt a képességét, hogy megzavarja a hajóforgalmat a Hormuzi-szorosban. A szakértő szerint, ha Irán drónjai, rakétái és indítóállásai szétszórva találhatók az országban, rengeteg van belőlük, és egy részük mozgékony – például a Shahed drónok –, emiatt rendkívül nehéz mindet felderíteni. Ha az amerikai haderő elpusztítaná akár a 95 százalékukat, a megmaradó öt százalék is elégséges fenyegetést jelentene ahhoz, hogy a szorosban leálljon a kereskedelmi hajózás.

A teheráni vezetés számára a túlélés önmagában győzelemnek számít – húzza alá a CNN, amely Trump „végtelen háborújának” egy másik aspektusára is felhívja a figyelmet: a mindennapossá váló erőszak normalizálására. A cikk szerint úgy tűnik, Trump kommunikációjában az erő alkalmazása lassan amolyan félszájjal odavetett megjegyzéssé silányul, ami etikai és gyakorlati értelemben egyaránt nyugtalanító. Az Egyesült Államok évtizedeken át igyekezett betartani a nemzetközi humanitárius jogot – legalábbis a deklarációk szintjén –, és a fegyveres erőt a végső eszközként mutatta be. Trump ezzel szemben nyíltan beszél arról, hogy hidakat és erőműveket támadna Iránban, ami jogászok szerint egyértelműen háborús bűncselekmény. A cikk emlékeztet: amikor Vlagyimir Putyin hasonló célpontokat támad Ukrajnában, a Nyugat jogos felháborodással reagál. Most viszont az amerikai elnök olyan retorikát használ, amely korábban elképzelhetetlen lett volna Washingtonból. A polgári célpontok elleni csapásokkal való fenyegetőzés „fokozatosan kikezdi azokat a normákat, amelyek korábban az amerikai külpolitika erejét adták” – mutat rá a CNN.