„Néhány gyereket bekötöztem, de vízhólyagműtétet nem vállaltam, még az volt a szerencsénk, hogy volt köztünk orvos. Szegény asszony, mennyit mehetett, atyaég. Volt egy nagyon lázas, hányos kisfiú, megpróbáltuk a lehetetlent, talán nem szárad ki, vagy kap lázgörcsöt, aludt, amikor otthagytuk. Kiváló csapat volt kint ma is!”

„Ez a srác, Eli Afganisztánból, szeretett volna velem egy közös fotót. Nem értettem miért, de megengedtem, csak mondtam, hogy ne kerüljön fel a Facebook-ra. Később odajött, közelebb hozzánk. (...) Elmesélte, hogy szülei meghaltak egy bombázásban, neki pedig úgy megsérültek az ujjai - mutatta is -, hogy végül rosszul forrtak össze. Teljesen egyedül van, egy barátjával utazik Németországba, akivel 4 hónapja vannak úton. Törökországból indultak, keresztül Olaszországon, át a hegyeken. Azt is elmesélte, hogy megverték a rendőrök, (az nem derült ki, hogy hol), ezeknek a veréseknek a hátán még most is látszanak a nyomai. (...) Végül megkérdeztem, hogy miért akart velem közös fotót. Ezt a választ kaptam: mert emlékeztettem az édesanyjára. Erre mit lehet mondani???”

„Halasról 15:25-kor 30 menekült indult a Keletibe. Köztük egy nagyon legyengült kismama, egy hónapos babával. Kérem, figyeljetek rá! Célállomásuk: Debrecen.”

Csak néhány történet, élmény azok közül, amelyeket nap mint nap átél egy maroknyi önkéntes a debreceni vonatállomáson, miközben a menekülteknek segítenek. Tíz-húsz ember, a Migration Aid tagjai minden este hat óra közül vízzel, étellel, takarókkal és elképesztő segítőkészséggel ott vannak a Nagyállomáson, hogy segítsék, útbaigazítsák a sok helyen csak megélhetési bevándorlókként, újabban migránsokként emlegetett embereket. De miért vannak ott, egyáltalán: számít, hogy ott vannak?

Autóval Debrecen fele

Szabó Csaba, a Fehér hollók portál főszerkesztője a Facebookon írt rám hétvégén, hogy nem-e lenne kedvem Debrecenbe menni. Megnézni, milyen arcok a menekültek, hogy tényleg balhéznak-e, ellepték-e a várost. Igent mondtam.

Négyen utaztunk autóval Debrecen fele, köztünk egy román anyanyelvű állatorvos. Míg a városba értünk, az állatorvos és Szabó Csaba hosszasan elemezgették a román és magyar kapcsolatokat, hogy melyik román uralkodónak ki volt a magyar szeretője, felesége, és hogy az 1848-as forradalom néhány román szereplője miért maradt ki a román és a magyar történelemtankönyvekből.

Debrecenbe érve kíváncsian lestünk ki az autó ablakán, arra számítottunk, hogy a város tele lesz szírrel, afgánnal, pakisztánival, muzulmán nőkkel és gyermekekkel. Csalódnunk kellett: az utcán sehol egy menekült, pedig a vonatállomást keresve többször is körbejártuk a központot és környékét. De hol vannak a „migránsok”? Debrecenben működik Magyarország legnagyobb menekülttábora.

Önkéntesek a Nagyállomás előtt

Este hat órakor a Nagyállomás előtt már gyülekeztek az önkéntesek. Kipakoltuk az autóból a vizet, a takarókat, a vitaminos gyógyszereket, amelyeket magunkkal hoztunk, és szóba elegyedtünk az Migration Aid tagjaival. Vékony Szilvia, a csapat lelke arra a kérdésemre, hogy fotózhatok-e, gyorsan elmondja, hogy a férfiakat semmiképp, mert a netre felkerülő fotókat az ISIS is figyeli.

„Volt rá példa sajnos július elején, hogy az afgán krikettcsapat tagjait Pesten a Keletiben lefotózták, és három napra rá jött a hír, hogy az otthon maradt családtagokat beazonosították, és kivégezték. A muszlim nőket a vallásuk miatt nem lehet, ha fotózni akarsz, engedélyt kell kérni mindenkitől” - magyarázza.

Ezzel a fontos instrukcióval fogom a gépem, és körbejárom az állomást, bekukkantok a váróterembe, a jegypénztárakhoz. Sehol egy menekült. Az egyetlen jel, ami arra utal, hogy mégiscsak fogunk menekülteket látni, a gyülekező önkéntesek a Nagyállomás előtti placcon kis székeikkel, élelmiszercsomagjaikkal, vitaminos, fertőtlenítőszeres, kötszeres elsősegélydobozaikkal. És egy kitűzőkártyával a mellükön: Migration AID.

Vékony Szilvia közben felvilágosít, hogy azok vonatok, amelyeken a menekültek utazhatnak, valójában este hat után futnak be. A különböző városokban lévő önkéntesek együttműködésének köszönhetően Debrecenben is tudják, hányan fognak megérkezni az állomásra.

A beérkezőket a vonatoknál várják, majd kikísérik őket az állomás épülete elé, ahol ételt, vizet kapnak, gyors orvosi ellátást, ha szükséges. Ezt követően vagy a nyolc kilométerre lévő menekülttáborba igazítják őket, vagy ha célállomásuk nem Debrecen, de debreceni csatlakozással kell eljutniuk például Budapestre, akkor takarókat és meleg emberi szót kapnak.

A legnagyobb gond az, hogy fél nyolckor elmegy az utolsó olyan vonat, amely Budapestre viszi a menekülteket, így azoknak, akik fél nyolc után érkeznek városba, hajnali fél háromig kell várakozniuk - tájékoztatnak az önkéntesek. Nekik hoztunk mi is takarókat és hátizsákokat. Később tényleg megtapasztaljuk, hogy a „migránsoknál” alig van csomag, és legtöbbször egyetlen ruhájuk az, amit viselnek.

Keresztül-kasul utaztatják a menekülteket?

Több önkéntes is beszámolt arról, hogy nem értik, miért nem a legközelebbi menekültállomásra szállítják például a szerbiai zöld határon elfogott embereket. Az itt begyűjtött menekülteket általában Nyírbátorba viszik, holott Debrecen esik földrajzilag közelebb, ott kijelölik számukra a tartózkodási helyet. Ezt követően sokuk Nyírbátorból Vámosszabadiba vagy Bicskére kerül Debrecenen és Budapesten keresztül, és mivel az őket szállító vonat is este nyolc után érkezik, ők is a debreceni állomáson kénytelenek éjszakázni.

„Ha Szegedről elindítják őket debreceni papírral, vagy átszállnak Cegléden, vagy rosszabb esetben felmennek Pestre, és úgy jönnek le Debrecenbe. De van a Tatabánya, Kiskunhalas variáció is, onnan is indulhatnak debreceni papírokkal” - sorolják az útvonalakat az önkéntesek. Értetlenkedésünkre, ha valakit Szegeden fognak el, miért küldik Debrecenbe, és innen miért kell továbbmennie, az önkéntesek csak mosolyogva néznek és nyugtatgatnak: ebben logikát ne keressünk. „Mi azt gondoljuk, így "támasztják alá" a menekültkérdésről szóló nemzeti konzultációt".

Arra a logikusnak tűnő kérdésre, hogy nem-e csak családegyesítés miatt, a befogadóállomások telítettségének függvényében utaztatják a menekülteket ide-oda Magyarországon, néhányan csak annyit jegyeznek meg: kár a gőzért. Az önkéntesek hálózatban dolgoznak, tudják, mi történik egyik-másik befogadóállomáson, menekülttáborban: „Abba ráció nem igazán lehet, hogy 30 embert küldenek Vámosszabadiból Debrecenbe, Debrecenből meg 30-at visszaküldenek Vámosszabadiba. A vasutasok is nem egyszer megerősítették, hogy csak azt látják, ide-oda utazgatnak csoportok”.

A menekülttáborban nem adnak információt

Míg befutnak az első vonatokkal a menekültekkel, ellátogatunk a nyolc kilométerre lévő menekülttáborba. Egy önkéntes igazít útba.

Amíg utazunk, ismét a menekültek keresztül-kasul utaztatása a téma. Elmondja, a hatóságok biztosan törekednek arra is, hogy egyesítsék a családokat, de indokolatlanul túl sokat cserélgetik az embereket a táborok között, ezt az információt maguk a menekültek is megerősítették. „Lehet, a népcsoportokat is cserélgetik, nem tudom” - jegyzi meg az útbaigazítónk, aki a magyar vöröskereszt segítségével gyerekfoglalkoztatásra jelentkezett a menekülttáborba.

„Egyre szervezettebbek vagyunk, de egyre jobban is támadnak bennünket. Nemrég kaptuk az infót, hogy a jobbikosok szerveződnek ellenünk, de hogy mikor fog ez elérni bennünket, nem tudjuk” - magyarázza. Azt is megtudjuk, hogy teljesen véletlenül lett önkéntes: nyaraláshoz készülődve vonatjegyet vásárolt az állomáson, ekkor látta meg, mi a helyzet a menekültekkel. „Felajánlottam gyermekeik kinőtt ruháit, azóta pedig itt vagyok. Én is, meg a gyerekeim is” - mondja.

„Bántottak valakit azért, mert önkénteskedett?" - tesszük fel a kérdést. A választ pedig: „Fizikailag nem”.

Közben megérkezünk a menekülttábor zónájába. Itt már felbukkan néhány járdán sétáló afgán és pakisztáni. A tábor bejáratához sietünk, ahol a rendfenntartók határozottan elutasítják kérésünk, hogy belépjünk a befogadóállomás területére, kérdéseket sem tehetünk fel, hiába lobogtatjuk a sajtóigazolványainkat. Azt is megtiltják, hogy a kerítésen keresztül értekezzünk a táborlakókkal, így be kell érnünk a tábor bejáratánál sétáló néhány menekülttel.

Egy csoport pakisztáni srácba botlunk, akik éppen kártyáznak. „Mindenki nagyon jó, a rendőrök is nagyon jók, nagyon boldogok vagyunk, mindenünk megvan, amit szeretnénk, mindenki korrektül viselkedik” - magyarázza első kérdésünkre az egyikük, aki beszél valamennyire angolul. Itt nincsenek problémák - nyomatékosítja, miközben szorgalmasan fordít társainak.

Néhány szóban elejti, hogy Pakisztánban azon részén, ahonnan elindultak, nem éppen rózsás a helyzet, nem bombáznak, de folyamatos veszélyben vannak az afganisztáni pokol miatt. 

Alig ejtjük ki a szánkon az irat szót, rögtön előkapják a magyar hatóságoktól kapott igazolványaikat. Minden igazolványon csak magyar betűk. Az egyikük igazolványán ez áll: tisztázatlan állampolgárság, a többiekén pakisztánit ír.

A „tisztázatlan állampolgárság” tulajdonosa, a pakisztániként bemutatkozó srác kicsit értetlenül néz, amikor Szabó Csaba megpróbálja elmagyarázni, mi áll az igazolványán. Annyit még megtudunk, hogy ezekkel az igazolványokkal nem hagyhatják el a tábor zónáját. Németországba és Svédországba tartanak.

Egy Maliból, a Boko Haram elől menekülő férfival is összefutunk. Csak franciául beszél, így elég nehezen tudunk értekezni vele. Annyit csak kihámozunk a beszámolójából, hogy két kisgyermek édesapja, és matematika szakos az egyetem, vagy már végzett. Családja Maliban maradt, Skype-on tartják a kapcsolatot. A tábor területén nincs wifi, így kénytelen másképp megoldani az internetkérdést. „Emberrablások és bum-bum” - foglalja össze tömören, milyen az élet Maliban.

Egy szintén Pakisztánból érkező csoport egyik tagja megmutatja igazolványát, amelyen az írja: folyamatban van a menedékkérelme. Magyarországon 42 ezer 775 kérvényt nyújtottak be 2014-ben, viszont csak 9 százalékban született kedvező elbírálás. 

Vaktérkép és útbaigazítás csak magyarul

Mire visszaérünk a Nagyállomáshoz, befut az egyik vonat a menekültekkel. Kamerunból jönnek, hét fős csoport, köztünk egy kisgyermek. „Szerencsénk van, még jár a 19-es busz, arra veszünk jegyet, és azzal el tudnak menni a menekülttáborig” - mondja az egyik önkéntes. Az arabul, angolul beszélő önkéntesek vízzel, étellel fogadják őket, buszjegyet vásárolnak az adományokból, és kísérik is őket a kijelölt helyre.

A kisgyerekes anyuka megengedi, hogy lefotózzam a papírjait és azt a vaktérképet, amely alapján Magyarországon tájékozódniuk kellene. Ismét minden papíron csak magyar szavak. Közben kiderül, hogy bár a távolsági buszokat ingyen is használhatják, előfordult, hogy a helyiek nem engedték fel a menekülteket a járműre. Ezért biztonságosabb, ha jegyet váltanak nekik a helyi járatokra - magyarázzák.

Az akciót szemmel figyelő három rendőrtől érdeklődünk, hogy miért nem biztosítanak a hatóságok külön autóbuszt a menekültek számára, amellyel felügyelet alatt, incidensek nélkül eljuthatnának a befogadóállomásra. A rendőrök megértően vonogatják a vállukat, nem tudják. Buszjáratok nélkül az éjszaka érkező csoportok gyalogosan kénytelenek megtenni a nyolc kilométert egy rendőrautó kíséretében.

Arra a kérdésre, hogy előfordult-e már, hogy a menekültek útbaigazítás nélkül a városban bolyongtak, az egyik önkéntes úgy tájékoztat, hogy amióta szervezetten segítenek a város polgárai, nem tud ilyen esetről. „Mi tudjuk, hogy hányan érkeznek, hová tartanak, és várjuk a vonatoknál őket” - magyarázzák.

A hét fős csoportból senki nem szorul elsősegélyre. „Általában lábsérüléseket kell ellátni, a gyaloglás miatt sok a ficam, lábdagadás. De volt már olyan, akinek az arca volt lesavazva. Találkoztam olyanokkal, akiken lövésnyomok látszottak, egy négy éves kislányt például deréktól lefele bénított le egy repesz. Őt az édesapja végig az ölében hozta ötezer kilométeren át” - mondja Vékony Szilvia.

Arra a kérdésre, hogy mennyire alulkvalifikált emberek érkeznek Magyarországra, Szilvia egy egyetemen tanító házaspár példáját hozza fel, akiknek nagyobb gyermeke felsőfokú tanulmányokat folyatatott, 12 éves kisfiuk pedig fuvolázik: „Ő rajzolta például a bombázó repülőt, amíg a hajnali vonatra vártak. De volt itt már agysebész, ügyvéd. Tegnap például egy férfi maga ápolta le a lábát. Mire szóltunk, hogy jöjjön, mert az orvostanhallgatónk segít, már benyúlt a táskájába, és elővett egy rozsdamentes acéltálcát tele orvosi eszközökkel”.

Hozzáteszi, általában az Afganisztánból érkező fiatalokat illetik a csürhe kifejezéssel, ott évek óta megszüntették az iskolarendszert: „A csürhe kifejezés valamilyen szinte igaz, de ne felejtsük el, hogy nem ők döntöttek az írástudatlanság mellett. Az ideérkező jordániaiak, szírek többségének komoly szakmája van, nem írástudatlan terroristák, akik a homokbuckák között gyártják a bombát. Nem tudom azt állítani, hogy a tömegbe nem lehet bárkit becsempészni, de azért azt se felejtsük el, hogy terroristaszervezeteknek megvan a lehetőségük, hogy repülőre üljenek. Az egyszerű menekültek azért nem tudnak repülőre ülni, mert a háborús övezetekben nincsenek nagykövetségek, nincs, ahol vízumot kérjenek, innentől kezdve papírok nélkül egyetlen repülőre sem engedik fel őket”.

Közben átfut az agyamon, milyen jövőt tudnak felépíteni azok az országok, ahonnan tömegével menekül a szakképzett munkaerő.

Se váróterem, se vécé

Beszélgetés közben a szükség minket is utolér, kanyarodnánk az állomás vécéihez, amikor az egyik önkéntes szól, a női vécé este hatkor, a férfi este kilenckor zár. „Van a közelben egy kocsma, oda titeket beengednek” - mondja. És a menekültek? „Ők kénytelenek a közeli parkba menni” - jön a válasz.

Megrökönyödve bámulunk: se vécé, se nyitott váróterem, se angol nyelvű hatósági útbaigazítás. „Magyar nőként se szívesen megyünk be a férfivécébe, egy muszlim nő pedig soha nem fogja ezt megtenni. Nem a MÁV mulasztása, a vécéket magánvállalkozó üzemelteti. Ez már rég így van, debreceni sajátosság, hogy este hat és kilenc után a parkba kell csinálni, és ez a svájci, holland turistára is ugyanúgy érvényes” - magyarázzák.

Este tíz után még megvárjuk az egyik vonatot, amelyen egy szál menekült érkezett. Miután behúzott az állomásra a szerelvény, a Pakisztánból érkező srác nem érti, mit mondanak magyarul a hangosbemondóba, így azt sem tudja, megérkezett a célállomásra. Az egyik önkéntes fiú a vonat ablakán keresztül világosítja fel, hol van, a srác azonnal kapja a hátizsákját, és leszáll. Mi lett volna vele, ha nincsenek az önkéntesek?