Jövő héten a brit parlament szavaz a Theresa May kormányfő által kialkudott brexit-megállapodásról, és a tét óriási. Erről kérdeztük Gömöri György Nagy-Britanniában élő nyugalmazott egyetemi tanárt, az angol lapokban rendszeresen közlő irodalomtörténészt, költőt és műfordítót. Helyzetképe nem túl biztató.

Megtisztelő számomra, hogy az 1956-os magyar forradalomban jelentékeny szerepet betöltő, azóta Nagy-Britanniában élő professzornál érdeklődhetek az ottani közéleti állapotokról. Hogyan látja ebből a távlatból az európai intézményrendszer béklyóiból éppen szabadulni készülő ország közéletét, amely az utóbbi hónapokban – pontosabban a Brexit-népszavazás óta – eléggé kuszának mutatkozik? Vagy csak én látom ezt így?

Való igaz, a korábban „kulturált” hangú politikai összecsapások nagyon eldurvultak Angliában a 2016-os népszavazás óta, amit David Cameron elhamarkodottan írt ki, s ami sokak véleménye szerint csak a konzervatív párt belső viszályait volt hivatva megoldani. Szerintem az ön által említett „európai intézményrendszer béklyói” nagyon gyönge láncok ahhoz képest, amit egy megegyezés nélküli Brexit káosza jelentene.

De két és fél év alatt bebizonyosodott, hogy Nagy-Britannia rosszul választott és második népszavazásra lenne szükség, amit minden valószínűség szerint az Unióban bennmaradók nyernének meg 5-6 százalékos különbséggel. Lehet, hogy Theresa May végül erre kényszerül, hiszen éppen tegnap (január 8-án) szavazta le költségvetését a brit parlament, ami az első fontos lépés a „no deal” megakadályozása irányában.

Úgy tűnik, hogy ez az egész „brexitesdi” az európai politika viselt dolgaival örök elégedetlen brit politikum rosszul elsült nagyjátszmája. A médiából az is lejött, hogy forradalmi hangulat uralkodott a szigetországban a népszavazás táján. Maga a Brexit is forradalmi lépésnek tekinthető, példátlan volta riadalmat is okoz európai szinten. Milyen politikai kultúra eredményezte ezt a lépést, és hogyan egyeztethető össze például azzal a megállapítással, amit éppen az egyik tanulmányában olvastam, miszerint az angolok többek között a magyar forradalmi költészet fordítására sem vevők, hiszen általában nem rajongnak a forradalmakért?

A 2016-os brit népszavazásban egy furcsa koalíció kapta meg a pár százalékos többséget. Az idősebb generáció nagyhatalmi nosztalgiái találkoztak itt az észak-angliai munkásosztály frusztrációjával és migráns-félelmeivel. Hangsúlyozom tehát, hogy a Brexit megszavazása nem volt forradalmi lépés, én inkább ellenforradalminak nevezném, a globalizmusellenes populizmus jegyében. Londonban és a két legfontosabb egyetemi városban, Oxfordban és Cambridge-ben óriási többséggel szavaztak emberek az Unióban való bennmaradás mellett.

Mostanra kiderült az is, hogy egy Aaron Banks nevű angol milliomos jelentős orosz pénzzel támogatta a kilépést, és hogy a Cambridge Analytica is sokat segített a kilépés melletti hazugságok terjesztésében…

A magyar forradalmi költészetnek nincs köze a britek lelkiállapotához, bár ma az Egyesült Királyság nagyon zaklatott ország, ahol egyesek „lenácizzák” az Unióban bennmaradás mellett szavazó konzervatív képviselőket.

Az alternatíva azonban itt nem is a teljes függetlenség és az uniós kompromisszumok között van, itt a tét az Egyesült Királyság egyben maradása, illetve szétesése, ugyanis egy megállapodás nélküli kiválás esetén az Egyesült Királyság megítélésem szerint hamarosan szétesne, Észak-Írország és Skócia leválna Angliáról.

Kitelepülése óta foglalkoztatja az, ahogy a magyar kultúra értékeit látják külföldön. Fennebb idézett tanulmányában azt is megállapítja, hogy az irodalom népszerűsítése terén fontos szerepük van azoknak a magyar íróknak, költőknek és fordítóknak, akik többnyire 1956-ban mentek ki. És ma mitől függ ez a külföldi vélekedés? Számítanak-e ebben például az európai közéleti porondon történők vagy ettől független a magyar értékáramlás Nyugaton?

Ön egy pár évvel korábbi tanulmányomat olvasta az ötvenhatos nemzedék szerepéről a magyar kultúra külföldi terjesztésében. Azóta sajnos sokan elhunytak a korombeliek közül: 2017-ben például elvesztettük Kibédi Varga Áront és Kabdebó Tamást. Mások, mint például Ivan Sanders Amerikában és George Szirtes Angliában kevésbé aktívak, mint fordítók és bár én sokat dolgoztam együtt Clive Wilmerrel magyar költők angolra fordításában, ma neki – a tavalyi Janus Pannonius-díjasnak – is sokkal kevesebb ideje jut erre. Ami viszont a magyar próza előretörését illeti, az változatlanul tart és független Magyarország egyre rosszabb politikai megítélésétől.

Bár a Márai-láz az utóbbi években alábbhagyott, Nádas Péter változatlanul esélyes az irodalmi Nobel-díjra, Esterházyt és Krasznahorkait ma is nagyra tartják, Angliában népszerűbb lett Szerb Antal, én pedig többször írtam egy amerikai folyóiratban Darvasi és Szilasi műveiről. Vagyis bár a magyar kormány elüldözi a CEU-t Budapestről, attól még nem szűnik meg a magyar kulturális „értékáramlás”.

Erdélyiek és angolok címmel 1991-ben jelent meg Budapesten kapcsolattörténeti tanulmányokat tartalmazó kötete, amely történeti dimenzióban taglalja azt, hogy mit és honnan tudhattak Nagy-Britanniában Magyarországról, illetve Erdélyről. Ma azonban vélhetően kevesebbet tudnak az ön tudományos munkájában is idézett Mátyás királyról, és többet Drakuláról, illetve a különböző politikai szereplők „hőstetteiről”. Szerepel-e egyáltalán Erdély ma a brit polgár mentális térképén?

A román diktatúra bukása után elég gyakran írtak az angol lapok Erdélyről és általában a romániai politikai helyzetről. „Erdély” önmagában szerintem nincs, vagy csak alig van jelen a jól tájékozott brit polgárok fejében, és ezen még Scholten könyve sem segít, amit én recenzáltam a The Times irodalmi mellékletében.

Budapestet ma már ritkábban keverik össze Bukaresttel, de korrupció szempontjából sajnos mindkét országot majdnem egy szinten emlegetik, bár a Transparency International legutóbbi listáján Magyarország megelőzte Romániát az Unió egyik legkorruptabb országaként. Drakula meg, mint minden mítosz, kiirthatatlan, de ezzel nem nagyon kell törődnünk...

Verseit olvasva a Jelenkor irodalmi folyóiratban, szembejöttek velem olyan aktuális témák, amelyek sokakat foglalkoztatnak, bár az ezekről szóló információk finoman szólva is eléggé „megszűrve” jutnak el hozzánk. Ilyen megejtő olvasmány például a sivatag szélén krikettező afgán menekültről szóló verse. Hadd kérdezzem meg: hogy látja az irodalmon túl a jelenkor menekültjeinek helyzetét egy olyan sokat tapasztalt ember, aki maga is menekültként érkezett brit földre több mint hatvan éve?

Sajnos én olyan „korfüggő költő” vagyok, aki az örök témák mellett ír politikai, illetve politikai-lélektani verseket is. Ezek közül újabban több jelent és jelenik meg például a debreceni Alföldben.

Ami az újabb kori népvándorlást illeti, mert azzal állunk szemben, azt nem lehet helyi receptekkel megoldani, kerítéssel vagy anélkül. Trump se tud olyan tökéletes falat építeni, ami ezt megoldaná, az Unió eddigi tétovázásáról nem is beszélve. Egyelőre csak „szűrni” lehet a menekülteket, mert sajnos az az érv, ami '56-ban, de még '68-ban is működött, hogy valaki „jobb életet akar magának és a gyerekeinek” Európában nehezen alkalmazható.

Ötvenhatban a magyarokat a kommunista diktatúra elleni harc hőseiként fogadta be a Nyugat. Ma is be kell fogadni mindazokat, akik politikai üldöztetés elől menekülnek.

De a jövőt illetően elég pesszimista vagyok: mi lesz akkor, ha a klímaváltozás valóban rázúdít több millió afrikait Európára? Attól tartok, hogy a huszonegyedik század még véres konfliktusok százada lesz, ezeket majd valamilyen globális megegyezés tudja orvosolni csupán.

A címlapfotó forrása: Ed Everett/flickr.com