Úriember-megjelenés: barna bőrcipő, elegáns szabású kék öltöny, jól fésült haj. Kiváló választás egy egyetemi ballagásra, ha meghívott vendég, hozzátartozó az ember. Aztán gyorsan jön az illúziórombolás, egyetlen pillanat alatt az úriemberimázs nagy paraszt képére vált: az ünnepi beszédek közben megszólal a mobil, majd a lehető legtermészetesebb, rutinos mozdulattal felveszi, és beszélni kezd. További száz ember pedig meghatottan hallgatja a köszöntéseket és a paraszt telefonálását.

Ez egy konkrét hétvégi tapasztalatom, de mégis annyira hétköznapi, hogy most sokan csettintenek: én is ugyanezt láttam, és gondoltam a minap. S hogy honnan tudom ezt? Onnan, hogy nem az úriember volt a kivétel, aki nem tudta, hogyan illik viselkedni egy ballagáson, hanem mondhatni ő volt a norma. Az egyórás ünnepség alatt legalább tízszer szólalt meg a résztvevők mobilja, és többen közülük válaszoltak is a hívásra, helyben, rábeszélve a ballagási szónokokra.

A város polgármestere szívélyes szavakkal köszönti a jövő reménységeit, majd elfoglalja „méltó” helyét az ünnepi közönségben: a pódiumasztal közepét, szemben a teremmel és a vendégekkel. Majd szemrebbenés nélkül előveszi az okostelefonját, felteszi az asztalra és végigpötyögi a teljes ceremóniát. Mellette az egyetem neves tanára ugyanígy tesz. Az ünneplők pedig áhítattal szemlélik a méltóságokat: egyszer ők is szeretnék ilyen fontosnak érezni magukat.

Nem tudunk jelen lenni. Az okostelefonok világában jellemzően nem ott vagyunk, ahol éppen fizikailag tartózkodunk. Fejben legalábbis máshol járunk. „Fontos” telefonokat intézünk, „halaszthatatlan” üzeneteket írunk, vagy csak önfeledten görgetjük a Facebookot, Instagramot, Snapchatet, akármit. A buszmegállóban, a villamoson, a munkában, otthon, ballagáson. Bárhol, bármikor. Hány olyan asztaltársaságot látni, ahol mindenki a telefonja kijelzőjének fényében sütteti az egóját, és szinte nincs is pillanat, amikor találkozna két ember pillantása. Pedig hát „barátok”, nem? Kiültek „közösen” sörözni, kávézni, teázni. Telefonozni.

A ballagás közben belém hasít egy másik felismerés is. Éppen a barátaim vannak soron, nekik gratulál az egyetem tanára, és sok sikert kíván a továbbiakra. Én pedig a többi száz ünneplővel együtt a telefonom kijelzőjén keresztül figyelem az eseményeket, hogy megörökítsem a pillanatot. Egy ötinches digitális „szemüvegen” keresztül követem és érzékelem a valóságot. A pillanat pedig elmúlt, az elkészült kép pedig pocsék lett. Így maradtam le én is a történésről, az ünnepről, a pillanatról. A valóságról. Így maradunk le róla nap mint nap, percről percre.

A közösségi oldalak „kiváló” találmánya az „élő” videóközvetítés. Élőben koncertezünk, élőben vacsorázunk, élőben adunk sminktanácsokat, élőben morfondírozunk az életről, élőben videózunk az autóból, élőben rohanunk bele a szembejövő kamionba.

Élőben halunk meg.