Eddig sem bíztam a korrupt, önös érdekeket szolgáló, szavukat soha be nem tartó román politikusokban, most azonban immár a leghalványabb reményem sincs arra, hogy valaha is megváltoznak, hogy valamikor, akár a távoli jövőben is, jót is várhatnánk tőlük, hogy egyszer majd normális politikát folytatnak majd.

A lassan ezer halottat követelő koronavírus-járvány, az országot fenyegető gazdasági csőd idején, 300 ezer munkahely felszámolása után a román politikusok legnagyobb gondja még most is az, hogy a magyarok elrabolják Erdélyt! Három évtizednyi demokrácia után, 16 évvel és 13 esztendővel azt követően, hogy az ország tagja lett a NATO-nak és EU-nak, a román politikusok semmit sem változtak, megint csak a „magyarveszéllyel” riogatják választóikat. Igaz, Romániában ez a legegyszerűbb módja a népszerűségnek – és ráadásul nem is kell érte tenni semmit!

Erdély elrablásának őrületét legutóbb Klaus Iohannis államfő dobta be a köztudatba – aki állítólag normális Romániát akar. Legutóbbi magyarellenes nyilatkozatával viszont sikerült elérnie, hogy a jövőben a román parlamenti pártok minden olyan törvényt leszavaznak, amely a legcsekélyebb engedményeket tenné a kisebbségeknek. Máris „sikerként” könyvelheti el, hogy a szociáldemokraták jogszabályt dolgoznának ki az autonómiára vonatkozó bármilyen törvénytervezet parlamenti benyújtása ellen.

Nem tudom eldönteni, velem van-e baj vagy azzal az államelnökkel, aki ezt tartja „normális Romániának”.

Ezek a politikusok fiatal korukban, a választási kampányokban senkiháziak választási kampányplakátjait ragasztották a szintén mihaszna vetélytársak falragaszaira. Politikusokként aztán kilószámra vásárolták fel névtelen egyetemektől a doktori címeket – nem egyszer azelőtt, hogy 30-40 éves korukban leérettségiztek volna. Most pedig abban élik ki magukat, hogy a pártjuk által felvásárolt tévé-adókban „a te anyád” stílusban lelkesen szidják a politikai ellenfeleket. Akik maguk is megérik a pénzüket.

A román politikusok legnagyobb része nem rendelkezik az igazi államférfi legfontosabb tulajdonságával: a történelmi felelősségtudattal. Az egységes román nemzeti állam megszállottjaiként soha nem tudják sem elfogadni, vagy legalább megérteni az etnikailag, nyelvileg, vallásilag, kulturálisan különféle népcsoportok békés együttélésének lehetőségét, Erdély sokszínűségét, a dâmbovițaitól gyökeresen különböző erdélyi gondolkodásmódot. A magyarokat mindig csak Erdélyre éhes ázsiai hordának fogják tekinteni.

Ha a román politikai osztály képes lenne józanul gondolkodni, rá kellene jönnie, hogy a románoknak együtt kell élniük a magyarokkal, Romániának Magyarországgal, még akkor is, ha a két nép között időnként fölerősödő, máskor jelentéktelenné váló feszültségek hosszú távon – talán soha – nem fognak eltűnni. Normális körülmények között furcsállhatnánk, de így nem kell elcsodálkoznunk azon, hogy ha a magyar fociválogatott Bangladessel játszik, akkor a románok bangladesi szurkolókká válnak és azt sem kellene különösnek tartanunk, ha a magyar szurkolók ugyanezt teszik, ha Banglades a románokkal játszik.

Meg kell szoknunk a feszültségből származó kellemetlenségeket, épp úgy, ahogyan elviseljük az elviselhetetlen júliusi hőséget, vagy – ahogyan a virulógusok, egyre gyakrabban kilátásba helyezik – lassanként megtanulunk majd együtt élni a koronavírussal.

A román politikusnak pedig bele kell nyugodniuk abba – ami pedig rettenetesen idegesíti őket –, hogy Magyarország a legtöbb dologban Románia előtt jár.

1989 után – de a kommunizmus idején is – a magyar kormányok sokkal többet tettek országukért, mint a 19 román kormány együttvéve. Ezért Magyarország – Orbán Viktor Európa-ellenes, orosz- és Ázsia-barát politikájának dacára is – nagyobb tekintélynek örvend a nyugati kancelláriák előtt, mint Románia. Magyarországot szavahihető államnak tartják – Romániát erről az oldaláról egyelőre nem igen ismerik a nagyvilágban, ahol Romániát Magyarország szegényebb, nem igazán európai, kevésbé civilizált, kifinomult szomszédjaként ismerik.

Néhány példa a két ország közötti jelentős különbségek szemléltetésére.

Magyarország korábban vált a NATO és az EU tagjává, mint Románia, és hosszú ideig Európa „bezzeg-gyermeke” volt. 

A lakosonkénti bruttó nemzeti össztermék esetében Magyarország 20 százalékkal jobban áll Romániánál, a 15. helyet foglalja el a világ legkomplexebb gazdaságával rendelkező országai között, a 35. a világ exportőreinek soraiban és a 33. az importőrök között. Románia ebben a sorrendben a 31., a 41., illetve a 39. helyen áll.

Románia a bruttó nemzeti össztermékre számított 4,6 százalékos hiányával európai viszonylatban a legrosszabbul teljesítő ország, miközben Magyarországon a hiány mindössze 0,8 százalékos volt 2019-ben. Sőt, korábban Magyarország többlettel zárt, miközben Románia mindvégig hiánnyal küszködött. Magyarország csaknem 2000 kilométer autópályával rendelkezik, a kétszer nagyobb Románia pedig alig több, mint 800 kilométerrel. A legnagyobb magyarországi vállalat, a MOL 16 milliárd eurós üzleti forgalmat bonyolít le – és részvényeinek többsége magyar tulajdonban van –, a legnagyobb román vállalaté, a Daciáé több mint háromszor kisebb, alig 5 milliárd euró.

Igaz, mindkét országot korrupcióval vádolják. Csakhogy még a korrupció is „más minőségű” Budapesten, mint Bukarestben. Magyarországon bármennyit is loptak-lopnak a politikusok, mégis fejlődött a gazdaság, az infrastruktúra, az egész ország, miközben a romániai korrupció egyetlen hozadékát a bankparadicsomokban magánszámlákon elhelyezett milliárdos összegek jelentik.

Ezek után igazán jó lenne, ha mindennek tudatában – a román alkotmánynak csak az országot szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállamnak nevező első pontját ismerő – politikusok végre felhagynának a nevetséges Erdély-féltéssel, a magyaroktól való értelmetlen fóbiájukkal, a képzelt „magyarveszéllyel”, a Romániát „megalázó” Magyarország elleni féktelen ellenszenvükkel, és gyűlölködés helyett mondjuk azon lennének, hogy megpróbálják utolérni Magyarországot.

Például 30 év után elkészülhetnének végre kétezer kilométernyi autópályával. Vagy megépíthetnék a Bukarest–Kolozsvár közötti gyorsvasutat, versenyre kelve a Budapest–Kolozsvár között is hasonló vasútvonalat tervező magyar elképzeléssel. Esetleg listázhatnák a bukaresti értéktőzsdén a román kézen lévő vállalatokat ahelyett, hogy azokat eladnák a külföldi konkurenciának. Segíthetnék talán a határon túli nemzettársaikat, a Romániában élő magyaroknak nyújtott budapesti segítség megakadályozására irányuló céltalan törekvéseik helyett. Engedhetnék nyugodtan szabadon lobogni Romániában a magyar, a székely zászlót, nem kellene akadályt gördíteniük az anyanyelvhasználat elé, ha maguk is hasonló igényekkel lépnek fel más országok esetében.

Végül pedig az sem ártana, ha tisztelnék, becsülnék a Romániában élő nemzetiségeket (a magyarokat is) – főleg, ha ők is tiszteletet követelnek maguknak.

Félő, hogy erre nem kerül sor egyhamar. A román politikusok tartják magukat száz éves, rendkívül káros „hagyományukhoz”, az ország továbbra sem szakít idegengyűlölő, nacionalista, rasszista politikájával.

Így aztán a jövőnek Romániában – nincsen semmilyen jövője!