Egy hazugságot minél többször ismételnek el, annál valószínűbb, hogy igaznak hisszük. Ez különösen igaz lehet a saját magunk kreálta történetekre, amelyeket minduntalan ismételgetünk magunknak. Vagy másoknak. Egészen valóságosnak tűnnek idővel.

Szeretjük becsületesnek gondolni magunkat és rendszerint úgy hisszük, becsületesebbek és tisztességesebbek vagyunk az átlagnál. Azt gondoljuk, hogy csak a gonosz és megátalkodott emberek vetemednek a csalásra és hazugságra, a tisztességtelen magatartásra. A helyzet azonban úgy áll, hogy az emberek jelentős többsége beleesik a tisztességtelenség csapdájába, miközben felmentő történeteket talál ki önmaga számára. Viselkedésünket rendszerint két, egymással ellentétes motiváció vezérli: egyfelől szeretnénk nyugodt lelkiismerettel a tükörbe nézni, és azt gondolni, hogy becsületes emberek vagyunk, másfelől viszont, ha lehetőségünk van rá, igyekszünk előnyt kovácsolni egy kis csalással. Kognitív rugalmasságunk feloldja ezt a dilemmát, mégpedig azáltal, hogy mindig csak egy kicsit csalunk, füllentünk vagy hazudunk, így tetszeleghetünk magunknak a tükörben, másfelől élvezzük a megszerzett előnyöket. Racionalizáljuk a történteket, kozmetikázzuk egy kicsit, és kész is. Annak ellenére, hogy sok esetben irracionálisak vagyunk.

A golfzsargon a „lie” kifejezést használja a labda helyzetére, ami „helyzetet”, „fekvést” jelent, ugyanakkor „hazugságot” is. A golf azon játékok egyike, amelyben nincsen bíró, a játékosok pedig sok esetben egyedül vannak a pályán, amikor lehetőségük nyílik egy kicsit „szépíteni” a helyzeten a labda arrébb helyezésével. Csak úgy tíz centicskével, mondjuk, mert éppen egy gyomos részen landolt a labda. Egy kísérletsorozatban azt vizsgálták meg, hogy a golfjátékosok mennyire használják ki a csalás adta lehetőségeket. Azt találták, hogy a játékostól minél „távolabb” áll a csalás ténye, annál hajlamosabb azt elkövetni. Ez azt jelenti, hogy sokkal valószínűbb, hogy egy kicsit elmozdítja a labdát az ütővel, kevésbé valószínű, hogy lábbal és a legvalószínűtlenebb (de nem kizárt), hogy kézzel. Végülis eshetett volna az a labda tíz centivel arrébb is, nem? Ami viszont talán ennél is meglepőbb volt, hogy itt is működött az önfelmentő ítéletalkotás: a csalásra való hajlamot sokkal valószínűbbre értékelték a játékosok más golfosoknál, mint saját maguknál. Egészen konkrétan, a játékosok átlagban úgy ítélték, hogy más játékosok 23% valószínűséggel mozdítják el a labdát az ütővel, míg magukról ugyanezt csak az esetek 8%-ában tudták elképzelni. A lábbal való elmozdítást más golfosok esetében 14%-ra, míg saját maguknál 4%-ra értékelték, kézzel pedig megítélésük szerint mások 10%, ők viszont csak 2,5%-os valószínéggel nyúltak volna a labdához.

Korábban úgy gondolták, hogy a csalók és hazudozók „költség-haszon” mérlegelést végeznek, felmérik, hogy mekkora haszonra tehetnek szert a csalás révén, majd mérlegelik a lebukás valószínűségét és ebben az esetben a megtorlás nagyságát (pl. pénzbírság vagy börtönbüntetés). Bár csábító ez a „racionális” magyarázat, a valóságban ez nem így működik. Kutatások során arra jutottak, hogy a remélt haszon és lebukás valószínűsége nem befolyásolja jelentős mértékben a csalásra való hajlandóságot, az emberek többsége csak akkora mértékben csal, amekkorát még meg tud magyarázni magának. Úgy néz ki, hogy a tisztességtelen magatartás változást idéz elő az agyban, így egy tisztességtelen magatartás megnöveli annak a valószínűségét, hogy a jövőben nagyobb valószínűséggel viselkedjünk tisztességtelenül.

Megrögzött hazudozók agyát vizsgálták, hogy megértsék ezeket a folyamatokat, és a vizsgálatok szerint a kontrollcsoport tagjaihoz képest az agyuk prefrontális kérgében a szürkeállományuk a vizsgált területeken akár 14%-kal kevesebb, azonban 22-26%-kal több fehérállományt tartalmaz. A szürkeállomány mérete az idegsejtek számával, míg a fehérállomány a közöttük levő kapcsolatok számával van összefüggésben. Ez az agyterület fontos szerepet játszik a helyes-helytelen megkülönböztetésében, így lehetséges, hogy a beteges hazudozók a kevesebb agysejt miatt kevésbé veszik számításba az erkölcsi szempontokat, ugyanakkor a nagyobb összekapcsoltság miatt több kapcsolatot tudnak létesíteni az emlékeik és ötleteik között, így könnyebben találnak ki maguk számára felmentő történetet.

Az eredmények ismeretében Dan Arielyben, a pszichológia és viselkedési közgazdaságtan professzorában felmerült a kérdés, hogy van-e összefüggés a kreativitás (a kreatív embereknek feltehetően több kapcsolat van az agyukban és ezért több gondolattársításra képesek) és a tisztességtelenség között. A kutatások azt mutatják, hogy minél kreatívabb valaki, annál nagyobb valószínűséggel hajlik a tisztességtelenégre, mert annál jobb a mesemondói képessége, amivel igazolni tudja önző érdekeit, és úgy hiszi, helyes dolgot tesz akkor is, amikor ez nincs így. Ugyanezt az összefüggést az intelligencia esetében nem sikerült kimutatni.

Úgy hiszem, Románia tele van kreatív emberekkel.