Elmesélek egy történetet. Azt mindenki tudja, hogy a Föld gömb alakú (tudom, geoid). Na jó, majdnem mindenki. Kisgyerek voltam, talán még óvodás lehettem, amikor édesanyámmal lefekvés előtt felnőtteket megszégyenítő beszélgetésbe kezdtünk a világegyetem működéséről. Gyermeki kíváncsiságom nem ismert határokat. Édesanyám próbálta csillapítani tudásszomjamat, elmagyarázta, hogy a bolygók hogyan keringenek a Nap körül, hogy a Hold hogyan kering a Föld körül, hogy a Föld gömb alakú… Azóta is bámulatba ejt a világmindenség rendkívülisége, és azóta sem lankadt kíváncsiságom.

Emlékszem, édesanyám nem értette az egyik kérdésemet: „A rakéták hogyan jutnak ki az űrbe? A gömb alakú Földön lyukak vannak?” A kérdés problematikája az újonnan megszerzett elméleti tudásom és a gyakorlati tapasztalataim ellentmondásából született: tudomásul vettem, hogy ha édesanyám azt mondja, akkor a Föld minden bizonnyal gömb alakú, mindazonáltal a tapasztalatom az volt, hogy márpedig a Föld lapos. Ezt a két ütköző szemléletet gyermeki fantáziám egységes elképzeléssé olvasztotta. Az gondoltam, hogy a Föld olyan, mint egy hatalmas labda, aminek a belsejében, az alján vízszintesen homok és víz van: ezek alkotják a szárazföldet és az óceánokat.

Emiatt változtattam meg a világ végéről alkotott korábbi elképzelésemet is: addig úgy gondoltam, hogy ha elég sokat megy az ember, akkor eljut a világ széléhez, ahol egyszerűen lelógatja a lábát. A gömb alakú Föld gondolata azonban világossá tette számomra, hogy a világ végén falnak kell lennie, ugyanis ha a labda alakú Föld belsejében az ember kiér a szárazföld és óceánok szélére, akkor a „labda” belső falával találja szemközt magát.

Emiatt tehettem fel azt a kérdést is, hogy lyukak vannak-e a Föld felső részén, ahol a rakéták az űrbe szállhatnak. Mert csakis úgy tűnt lehetségesnek, hogy gömb alakú legyen a Föld, ha ez a kritérium teljesül. Később természetesen megértettem a Föld gömb alakjának valódi formáját. Megtanultam a gravitáció fogalmát, azt is megértettem, hogy a Föld déli féltekéjén élő emberek miért nem hullnak a mélybe.

Gyermeki elképzelésem ma egy súlyos problémára figyelmeztet. Nem, nem a laposföld-hívőket akarom meggyőzni. Annál sokkal többünket érint a dolog. Egyéni, mégis társadalmi szintű problémáról van szó. A világról való tudásunkat viszonylag jól modellezi a mentális háló elképzelése, ami egyfelől az agy hálózati szerkezetéből indul ki, másfelől a fogalmaink hálózati jellegére utal. Egy fogalmat, valamilyen új tudást akkor tudunk tárolni az elménkben, ha az korábbi ismereteinkre támaszkodik és van mihez „kössük” az újdonságot. Minél kevesebb előző ismeretünkhöz kapcsolódik egy új információ, tapasztalat, annál nehezebb az értelmezése, a jelentéssel való felruházása. Ebből világosan következik az egyik alapvetésünk: fogalmaink és frissen megszerzett tudásunk a korábbi fogalmainkra és tudásbázisunkra épül.

Nevezzük most ezt az egyszerűség kedvéért tudásnak, bár szerintem mentális hálónk sokkal közelebb áll egy komplex hiedelemrendszerhez. Az információmennyiség tekintetében bátran kijelenthetjük, hogy a világról megszerzett tudásunk legnagyobb hányada a különböző médiumokból származik, amiből jelentős részt tesz ki a közösségi médiából szerzett információbázis. Két fő probléma van ezzel, de még mielőtt kifejtenénk, térjünk vissza kicsit az előző gondolathoz: a fogalmaink egymásra épülnek. A fizikai tapasztalatainkra épített fogalmainkat viszonylag jól értjük, „asztal”, „kő”, „paradicsom”, a szavak és jelentésük nem okoz különösebb megértési nehézséget, de például a „kerekasztal”, „atom”, „zakuszka” kifejezések már nagyobb értelmezési mezővel rendelkeznek, vagy még elvontabbak az „intézmény”, „kvantumfizika”, „demokrácia” fogalmaink. Minél több rétegre és előzetes fogalmunkra támaszkodik egy új fogalmunk, annál valószínűbb, hogy nem ugyanazt értjük alatta, mert tapasztalataink, megértésünk és fogalmi hálónk másképpen fejlődött és alakult.

A közösségi médiából származó információval tehát, amint jeleztem, két nagy gond van. Az egyik magából a közösségi felületek szerkezetéből és a használat módjából fakad. Görgetjük a hírfolyamunkat, és az esetleges kattintásaink között akár másodpercenként több címet, „hírt”, posztot is átgörgetünk, látjuk a képeiket, esetleg elolvassuk a címüket, vagy csak egy-egy szót látunk belőlük. Ezek az információtöredékek, félinformációk hatnak az agyunkra, de nincs lehetőség a normális beépülésükre, mert a következő tizedmásodpercben érkezik az új információcsomag egy egészen más témában. Tévedés lenne azonban azt feltételezni, hogy ezek nem váltanak ki változást az agyunkban és mentális hálónkban, azonban ez a változás nagyon esetleges, töredékes, kicsit olyan „zakuszka”. Egyfelől tehát problematikus az új információk és fogalmak bekötése a hálóba, másfelől viszont, és ez a második probléma, sokszor a hétköznapi és közérthető információknak sincs a valóságra vonatkoztathatósága, bár arra vonatkoztatják: értsd, hazugság, álhír, áltudomány, konteó, propaganda, megannyi badarság terjed a közösségi hálón. Minél gyanútlanabbak vagyunk, annál valószínűbb, hogy egy valótlan tartalom bekapcsolódik a mentális hálónkba, mint a világról való tudásunk egy eleme. Egyfajta kevert valóság jön létre az elménkben, amelyben a valódi és a valótlan tartalmak oly módon keverednek, hogy már szinte lehetetlenség szétválasztani őket.  Minél több a félinformáció és a valótlan, hazugságra épült elképzelés az elménkben, annál kevésbé lesz köze fogalmainknak és tudásunknak a valósághoz, annál valószínűbb, hogy ugyanazon a fogalmon eltérő „valóságokat” fogunk érteni.

Egyre inkább olyan lyukacsos lesz az elménk és a világról való tudásunk, amint amilyen lyukacsos lett az én fejemben a „gömb” alakú Föld. Hiába fogadtam el bizalommal az egyik legnagyobb tudományos felfedezést igazságként, gyermeki elmémmel igencsak távol kerültem a helyes értelmezéstől. Nem csodálom, hogy nem értjük egymást.