Szász István Szilárd: Hiedelmeink csatái
„Fogj egy olyan témát, ami sok embert érint, intenzív érzelmeket vált ki és eltérő hiedelmeik vannak róla az embereknek, majd vesd a »nyilvánosság« elé, és tarts róla népszavazást” – valahogy így hangozhat a társadalmi konfliktus generálásának a receptje. Ha pedig éppen politikus vagy, aki más témákról, esetleg simliségekről szeretné elterelni a figyelmet, akkor arra is tökéletesen alkalmas ez az eljárás.
Vannak témák, amikről meglátásom szerint közveszélyes népszavazást tartani. Legyen bár a demokrácia alapja a köz véleménye, kövezzenek bár meg a virtuális betyárok érte, mégis azt gondolom, hogy ritka azon kérdések száma, amiben merném az életemet úgy alakítani, ahogy a közvélemény „megegyezik” róla egyszerű szavazati többséggel.
Lehet ugyan népszavazást tartani például arról, hogy kell-e nekünk óraátállítás, esetleg a téli vagy a nyári időszámítás mellett tartsunk ki végérvényesen, de jó eséllyel nem a legoptimálisabb válasz születne egy népszavazáson. Ha jól értem az ezzel kapcsolatos híreket, az emberek többsége a nyári időszámítás mellett tenné le a voksát (egyszerűen azért, mert többségük jobban szereti a nyarat), a szakemberek nagyobbik hányada viszont a téli időszámítást tartaná jobbnak. Egy ilyen egyszerűnek tűnő kérdésben is egy rakás olyan szempontot kell figyelembe venni, aminek a töredékét is lehetetlen a döntésbe bevont közvélemény előtt ismertetni. Az óraátállításnak számtalan hatása van, kezdve az energiafogyasztástól a közérzeten át egészen az esetlegesen felboruló cirkadián ritmusig. Komoly szakmai kihívás már az is, hogy legalább a fontos szempontok mérlegelése nyomán egy valamelyest szakszerű választ adjunk a kérdésre, de jó eséllyel balgaság a népi bölcsességre bízni egy ilyen politikai döntést. Nem várható el a szavazásra jogosultaktól, hogy mélyreható elemzés nyomán hozzák meg döntésüket és aszerint szavazzanak: egy ilyen kérdésben jó eséllyel egy olyan egyszerű szempont döntene, ami szerint jobban szeretjük a meleget és a nyarat, mint a telet, minden más háttérbe szorulna ehhez képest. (Ha pedig valaki most azt mondaná, hogy a szakemberek véleményét kellene „felhangosítani” a médiában, akkor kérdem én, minek kéne még a népszavazás, ha meglenne a kész válasz?)
Ha pedig népszavazáson múlna, hogy szedjek vagy sem antibiotikumot a köhögéses tüneteggyüttesemre, hogy egy tasli kell-e, belefér-e a gyermeknevelésbe, hogy a globális felmelegedés létezik-e vagy sem, kell-e ellene küzdeni vagy sem, hogy homeopátiával gyógyíttassam-e magamat, netalán a gyógyszeripart gazdagítsam, akkor sok esetben bajban lennék. Jól tudom, hogy ezekben a kérdésekben nem fognak népszavazást tartani, mint ahogy azt is tudom, hogy nem az egyes egyén kérdéseire próbálnak választ találni a népszavazások. Azt sem a nép dönti el, hogy a Nap kering-e a Föld körül, vagy fordítva (persze erről lehet tudományos igényű vitát is tartani a viszonyítási rendszerek függvényében), hogy a Föld lapos-e vagy inkább geoid, a műholdakat és űrhajókat mégis inkább úgy juttatják az űrbe, ahogy a jelenlegi tudományos naprendszer-modellek javasolják azt. A kiragadott példákkal egy olyan problémára akarom felhívni a figyelmet, ami felett a társadalmi viták során olyan könnyedén elsiklunk. Éspedig, hogy a hiedelmeinket rendszerint a világról való tudásunkként értelmezzük, és ezt a tudást (vagy meglátásom szerint hiedelemrendszert) a valósággal azonosítjuk.
Mindennapjainkat hiedelmeink szerint éljük, és nem csak a babonáinkat értem ez alatt, amikről mi magunk is tudjuk, hogy feltehetően nincs valóságalapjuk, hanem azt állítom, hogy mindennapi cselekvéseink is hiedelmekre épülnek: hogy melyik mosóport használjuk, hogy miként kell zakuszkát készíteni, disznót vágni, gyereket nevelni, melyek a römi szabályai, ez mind-mind attól a rendkívül komplex hiedelemrendszertől függ, amit életünk során kialakítunk. Nem azzal van a gond, hogy eszerint élünk, mert ezek jelentős része „működő” hiedelem, a tapasztalataink révén finomítjuk, alakítjuk a rendszert, és viszonylag eligazodunk velük a világban. A gond azzal van, hogy sokszor nehezen tartjuk elképzelhetőnek, hogy a miénktől eltérő hiedelemrendszerek is lehetnek helyesek, célravezetőek. Készek vagyunk megszakítani egy játékot, mert nem tudunk megegyezni a játék szabályaiban, összeveszni a párunkkal, mert ő rántással és nem eresztékkel készíti a spenótot, haragot tartani a testvérünkkel, mert másképpen látja a migráns/menekültkérdést.
Közben pedig nem vesszük észre, hogy sok esetben nincs valódi tétje annak, hogy melyik hiedelem mellett köteleződünk el: rántással és eresztékkel is finom lehet a spenót. Több mosópor is tisztára moshatja a szennyesünket és számos nevelési mód révén válhatunk „jó” felnőtté. Vannak viszont káros hiedelmek is, amik nem állják ki a „valóságpróbát”, mégis széles körben elterjedtek. Így vezethet az oltásellenesség járványokhoz, a globális felmelegedés tévhitként való tálalása a klímaegyezmény felrúgásához. A járványok és a globális felmelegedés azonban nem foglalkozik az elme huncutságaival.
Hiedelemrendszerünk tehát komoly kihívást kapott az álhírek elburjánzása által, mert egyre nehezebb a valóság-hazugság útvesztőjéből kikeveredni, azonban úgy tűnik, egyre erősödik a tendencia a politikai aktorok részéről, hogy egymással szembefordítsák ezeket a hiedelmeket, tudásokat, vélekedéseket, végső soron társadalmakat, ebből kovácsolva hatalmi hasznot. A véleményszabadság, a választójog látszatát imitálva, kihasználva annak gyengeségeit, aláássák azt a politikai rendszert, amely alapértékének tartja ezeket. Meggyűlöltethetünk egész embercsoportokat (lásd pl. a bevándorlókat), marginalizálhatunk kisebbségeket (elég a legújabb romániai referendum körüli eszement vitára pillantani), miközben árkot ásunk a társadalom tagjai között, egyre jobban elidegenítve egymástól az embereket.
Békeidőben hiedelmeinkkel harcolunk. Hosszú távon viszont jó eséllyel csak a mondat második fele lesz érvényes.