Az ásványkincsekben gazdag altalaj nem feltétlenül vezet jól teljesítő gazdasághoz és jóléthez, a kőolajnál, szénnél és vasércnél sokkal fontosabb a szürkeállomány.  Nyersanyag-átokként (resource curse) ismeretes a gazdasági szaknyelvben az a jelenség, hogy számos, természeti erőforrásokban bővelkedő ország lényegesen lassúbb gazdasági fejlődést produkál.

Tejjel-mézzel folyó Kánaán lehetne Románia, hiszen annyi féle-fajta nyersanyaggal rendelkezik, lehet gyakran hallani, mély sóhajokkal kísérve, egyszerű román emberek szájából. Tagadhatatlan, hogy az ország nyersanyagokban relatíve gazdag – mezőgazdasági termőterülete van bőven, erdeje is, altalajában nem elhanyagolható mennyiségben található kőolaj, földgáz, só, szén, különféle fémek –, amint az is tény, hogy a honi gazdaságnak és az életszínvonalnak van még hova fejlődniük.

Bár első látásra logikusnak tűnne, az altalajkincsek bősége és a gazdasági fejlettség között nincs egyenes arányú összefüggés, sőt. Nyersanyag-átokként (resource curse) ismeretes a gazdasági szaknyelvben az a jelenség, hogy számos, természeti erőforrásokban bővelkedő ország lényegesen lassúbb gazdasági fejlődést produkál, mint az ezekkel nem rendelkező országok.

Litvánia jobb Iránnál

Ha megvizsgáljuk a világ leggazdagabb országainak az egy főre eső bruttó hazai termék alapján összeállított listáját, akkor azt látjuk, hogy az első harmincban többségben vannak azok, amelyek nem dúskálnak a nyersanyagokban. A Világbank 30-as ranglistáján mindössze hat, kizárólag a kőolajból meggazdagodott ország szerepel: Katar, Kuwait, Brunei, Egyesült Arab Emirátusok, Szaúd-Arábia és Omán.

A pozitív példa. Norvégia számára egyértelműen áldás az Északi-tengeri olaj. A skandináv ország nem éli fel a hatalmas bevételeket, hanem egy befektetési alapba gyújti a pénzt. Ez jelenleg a világ legnagyobb független befektetési portfóliója, értéke mintegy 570 milliárd euró, ami a világ tőzsdéin jegyzett valamennyi cég tőkeértékének 1,25 százaléka. A befektetések hozamából a norvég kormány éves szinten legfeljebb 4 százalékot használhat fel, a költségvetés kiegyenlítése céljából. Az északi királyság a világ egyik leggazdagabb állama, az egy főre eső GDP 2013-ban 65 ezer dollár volt, ami három és félszerese a romániainak.

Ennél jóval többen vannak azon államok, melyek gazdaságában a kitermelő ágazat szerepe nem meghatározó, egyes esetekben teljesen elhanyagolható: Makaó, Luxemburg, Szingapur, Svájc, Hong-Kong, Hollandia, Írország, Németország, Dánia, Írország, Ausztria, Finnország, Izland, Japán, Franciaország, Olaszország, Dél-Korea.

Több jelentős kőolaj-kitermelő csak az olajban úszik, nem a pénzben: Venezuela 62., Irán a 71., Irak a 76., Nigéria pedig csupán a 123. helyet foglalja el. A nyersanyagokban dúskáló Kongói Demokratikus Köztársaság, a korábbi Zaire, a lista 123. helyén áll, kb. 800 dollár egy főre eső GDP-vel, míg az altalajkincsekkel szinte egyáltalán nem rendelkező Litvánia mutatója 25 ezer dollár. A Világbank statisztikái ugyanakkor azt mutatják, hogy a kőolaj-kitermelők gazdasági növekedése az elmúlt három évtizedben elmaradt a nyersanyagokban szegény országokétól. 

A kőolaj átka

A szakértők szerint a nyersanyag-átok több okra vezethető vissza: a kitermelő ágazat által fizetett magas bérek elvonják a munkaerőt, s emiatt a feldolgozó ipar nem tud fejlődni, a nemzeti valuta árfolyama jellemzően magas, amiért az exportcikkek nem versenyképesek, s mivel az országba amúgy is rengeteg pénz áramlik be, nem fektetnek elég nagy hangsúlyt az oktatásra és az innovációra.

A fejletlen politikai kultúra is hátráltathatja a nyersanyagokban gazdag országok fejlődését, a sok pénz felszítja a korrupciót. Arra, hogy egy kizárólag a bányászaton és a nyersanyag-exporton alapuló gazdaság mennyire sérülékeny és kiszolgáltatott, a legjobb példa Oroszország, mely az alacsony olajár miatt tavaly 40 milliárd euró bevételtől esett el, a 2015-ös veszteség pedig elérheti a 160 milliárd dollárt.

A legrosszabb forgatókönyv. Naurunál rosszabban egyetlen ország sem kezelte az ásványkincseknek köszönhetően ölébe hullott gazdagságot. A mindössze 21 négyzetkilométeres csendes-óceáni sziget a világ egyik legnagyobb foszfátlelőhelye volt. A kitermelést a 80-as években járatták csúcsra, mikor is évente 1 milliárd dollár bevételt hozott a foszfátbányászat. A pénzt elherdálták, a készletek pedig kimerültek. A sziget területének 80 százaléka jelenleg holdbéli táj, a külszíni bányászat miatt, minden élelmiszert, sőt az ivóvizet is importálni kell. Volt olyan év, mikor a költségvetési deficit 18 százalékos volt. 

Szakértők arra is felhívják a figyelmet, hogy bár hatalmas pénzügyi tartalékaiknak köszönhetően az olajár zuhanása rövid távon nem rendíti meg az Arab-öböl dúsgazdag monarchiáit, hosszú távon sérülékenyek. Ennek oka az, hogy a presztízsberuházások – sivatagi felhőkarcolók, fedett sípályák, légkondicionált futballstadionok – ellenére, gazdaságaik egy lábon állnak, egyáltalán nincsenek felkészülve az olajkészletek kimerülése utáni korszakra.

A vaskor vége

Nem sok jót ígér a jövő azon országok számára, sem melyeknek gazdasági húzóágazata a vas-, nikkel- vagy szénbányászat. Tavaly 40 százalékkal csökkent a vasérc ára, tonnánkénti 135 dollárról 80 dollárra. A nikkel szintén olcsóbb lett tavaly, 20 százalékkal.

A Financial Times A vaskor vége címmel közölt cikket a jelenségről, az okok között a túlkínálatot és a kínai kereslet visszaesését említve. A szén sem lehet a tartós gazdasági fejlődés alapja. A Nemzetközi Energia Ügynökség szerint 2050-re a szén helyett a nap lesz a világ első számú energiaforrása, a napkollektorok árának folyamatos csökkenése a szén iránti kereslet csökkenését vonja maga után.