Sok év lappangás után előkerült, akkurátusan összeállított fényképalbum őrzi Kolozsvár történetének azt a szomorú, második világháborús epizódját, amely sokáig tabutéma volt, mára pedig csak kevesek tudnak róla: 1944. június 2-án, pénteken amerikai repülők több száz civil életét bombázták szét a vasútállomás környékén. Ebből az albumból mutatunk néhány felvételt.

A cikk a Maszol és az Erdélyi Audiovizuális Archívum Időutazó című közös sorozatának része. Az Erdélyi Audiovizuális Archívum célja az erdélyi és Erdélyhez kapcsolódó audiovizuális örökség megőrzése, az archív felvételek, amatőr fotók és filmek szakszerű gondozása. Megmentendő, megőrzendő archív képekről (fotó, film, videó) itt lehet értesíteni az archívum munkatársait, a már digitalizált fényképek online adatbázisa pedig a rekollekt.ro oldalon érhető el.

Papp Annamária történész, újságíró, a korszak kutatója hosszas nyomozás után találta meg a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságnál a Fotofilm cég szignójával ellátott, 19 oldalas, keményfedeles albumot, amelyben összesen 116 felvétel található. Ezeket Rohonyi D. Iván fotográfus digitalizálta, majd a fényképeket eredeti sorrendben és feliratokkal, bevezető tanulmánnyal, a túlélők emlékeivel és korabeli újságcikkekkel, valamint további fotókkal kiegészítve közölték az Exit Kiadó gondozásában megjelent Megsebzett Kolozsvár című könyvben, amelyet júniusban mutattak be Kolozsváron.

A több száz épületet megsemmisítő, vagy súlyosan károsító, és több száz emberéletet kioltó bombázás a második világháború első közös amerikai-szovjet hadműveletének keretében történt, napokkal a zsidó lakosság elhurcolása után, pár hónappal a szovjet kényszermunkatáborokba deportálás előtt, derül ki Papp Annamária összefoglalójából. A normandiai partraszállást előkészítve a szövetséges csapatok meg akarták akadályozni, hogy a német csapatok könnyen eljussanak keletről a nyugati frontra, ezért a vasúthálózatot bombázták Jugoszlávia, Magyarország és Románia területén. Szempont volt a helyi lakosság megfélemlítése, megtörése is, amire a korabeli sajtóban használt „terrortámadás” kifejezés is utal. A veszélyt Kolozsváron az elhárítás tévedései is fokozták, hangsúlyozta a kötet bemutatóján Lönhárt Tamás történész: a magyar közszolgálati rádió a támadás előtt egy órával figyelmeztetett ugyan a légitámadásra, de sem Kolozsvárt, sem Piskit nem sorolta fel az érintett települések között, az elhárító repülők csak nagyon későn szálltak fel, ráadásul Nyugat-Magyarország térségébe indultak, a kolozsvári lakosságnak pedig a figyelmeztetéstől számítva pedig alig tíz perce volt fedezékbe vonulni.

A Fotofilm műhely albuma a légitámadás utáni látványt mutatja: a fotográfus állványával végigjárta az érintett utcákat a vasútállomástól a belváros irányába, néhol felmerészkedve a romos épületek emeletére is, megmutatva úgy a középületek, mint a kis családi házak állapotát. Fényképein felbukkannak a kármentést végző civilek és katonák, a romokon újrainduló élet.  

A két világháború között alakult, még az 1970-es években is aktív kolozsvári Fotofilm műhelyt az első képzett erdélyi operatőr, Janovics Jenő munkatársa, Fekete László (1889-1946) alapította, hozzá csatlakozott a ’30-as években fényképész rokona, a nagyváradi Szabó Dénes (1907-1982). A vállalat filmhíradók készítésével, valamint fényképkészítéssel – portréfotók, Erdély városait, tájait bemutató képeslapok, színházi felvételek – foglalkozott. A szép és értékes megörökítésének kontextusában készült el tehát a romba döntött kolozsvári épületek fotóleltára. Szabó Dénes gondosan rendezett archívumot tartott fenn, mondják azok, akik ismerték, halála után azonban szétszóródott a hagyaték, valószínűleg azért is, mert a 80-as évek Romániájában kényelmetlennek számító korok lenyomatát tartalmazta. A negatívok egy része a magyar konzulátuson keresztül az Országos Széchényi Könyvtárba került, ezt nemrég digitalizálták és közzétették, egy másik nagyobb rész pedig egy kolozsvári fotográfusnál, gyűjtőnél van. 

„Technikailag ezek kiváló képek, mintha most szedték volna ki a hívóból, olyan jó minőségűek. Szabó Dénes nagy mester volt, szenzációsan hívta elő ezeket a képeket. Állványról csinálta őket, nem kézből, de fénymérője nem volt, az agyában és a laborban volt a fénymérő” – mondta a kolozsvári könyvbemutatón a fényképeket digitalizáló Rohonyi D. Iván. „Szabó Dénes tulajdonképpen kitapasztalt egy filmelőhívót, ami nagyon különös karaktert adott a negatívnak. A recept tulajdonképpen két részből állt, de ennek titkát nem mondhatom el, mivel megfogadtam Dénes bácsinak. Csupán annyit árulhatok el: az egyik kontrasztosabban, a másik pedig lágyabban hívta elő a felvételeket, attól függően, hogy mit akart ábrázolni” – mesélte Papp Annamáriának a fotográfus tanítványa, Klein András.

A kolozsvári vasútállomás közelében több fontos üzem és intézmény működött, bombatalálat ért több gyárat, komoly kárt szenvedett többek között az Albina közraktár, a Református Diakonissza Kórház és Intézet, a Marianum, az ortopéd kórház. A hivatalos jelentés szerint 327 földszintes ház és 58 emeletes ház súlyosan megrongálódott, 792 pedig könnyebben. Az elhunytak és sebesültek számát a légitámadás után 880 körülire becsülték, de ennél valójában sokkal magasabb lehetett, még évekkel később is találtak pincében rekedt áldozatokat, derül ki a kötetet bevezető tanulmányból.

Kolozsváron az 1930-as évek végén kezdték el az óvóhelyek kialakítását, 1940-ben légoltalmi csoportokat szerveztek, tanfolyamokat tartottak a mentésről. A pincék azonban nem minden esetben bizonyultak biztonságosnak. Előfordult az is, hogy valaki a figyelmeztetés ellenére nem ment le az óvóhelyre, vagy nem volt már erre ideje. Mások az óvóhelyen rekedtek, vagy a mentési kísérlet közben haltak meg.

Amikor megszólalt a riadó, éppen reggeliztünk. Gyorsan lementünk a pincébe, édesanyám lehozta az ennivalót, és ott folytattuk a falatozást. Édesanyám elindult az edényekkel fel a lakásba, de közben elkezdődött a bombázás, és visszafelé jövet a pinceajtó a falhoz szorította. A helyiség megtelt gázzal, édesapám a pincében levő hordók vizével mosta le arcunkat. A bombázás végén átvitt a bunkerbe, de édesanyámat nem találta. Visszament egy mentőcsoporttal, szegényt kihozták az udvarra, s betakarták fekete prémes télikabátjával. Ekkor még élt. (…) Ősszel édesapámat a városba bevonuló szovjet katonák elfogták és elhurcolták. Öt év után jött csak haza. (Ifj. Maklári Béla visszaemlékezése)

Talán itt látszik a legtragikusabban a pusztítás, ahol egyszerűen berendezett földszintes házakban estétől reggelig dolgozó munkáscsaládok élték a maguk szerény kispolgári életét. (…) Voltak közöttük olyanok, akik egész életük megtakarított keresményéből kis családi házat építettek. Egy- vagy kétszoba-konyhás épületeket, amelyek számukra mégis az egész világot jelentették. A verejtékes munka eredményét, azt a bizonyos „fix pontot”, amelyért érdemes volt élni és dolgozni, és amelynek minden bútordarabjához egy-egy emlék kapcsolta őket. (Ellenzék, 1944. június 3.)

A légitámadás után a korabeli sajtóbeszámolók szerint gyorsan megszervezték a mentési akciót, amiben a lakosság önzetlenül részt vett. Ingyenes ebédet osztottak, a hajlék nélkül maradt lakosoknak szállást biztosítottak, többek között a korábban deportált zsidók lefoglalt lakásaiban. Emellett országos gyűjtést is hirdettek. Akadt azonban olyan is, aki kihasználta a káoszt és kifosztotta a fal nélkül maradt háztartásokat.

Apám is járt a szekérrel romot takarítani. Ő beszélte el nekünk esténként, hogy a Horthy úton az állomásig a szép régi bérházak mind földig rongálódtak. Csüngtek egy-egy eldőlt fal mellett a szép bútorok, függönyök, sok drága könyv hevert az úttesten. A Marianum megrongálva, fele szárnya az épületnek fekete, füstös… Itt halt meg Farkas néni, ő takarítónő volt. Nagy félelem vett erőt az embereken, nem mertek járni az utcán. (Diószegi Anna visszaemlékezése)