Sokunknak vannak olyan álmai, hogy egyszer majd elutazunk a világ másik felére egy izgalmas kultúrát (és egyúttal saját magunkat is) megismerni, viszont Pávai-Marossy Zsófi valóra is váltotta ezt. A marosvásárhelyi születésű lány január közepén tért haza Dél-Koreából, ahol a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) testvérkapcsolatának és ösztöndíjprogramjának köszönhetően Szöulban tanult egy éven keresztül. Bár koreaiul keveset tudott, amikor kiutazott, egy év alatt jelentősen fejlődött benne, és büszkén állítja, hogy románul is ott tanult meg bátran beszélni. Hogy történhetett ez? Az interjúból kiderül, ahogy az is, mi hiányzott neki a legjobban itthonról távolléte alatt.

– A BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi karán végezted el az alapképzést, majd itt kezdtél el két mesterit is párhuzamosan. Számodra teljesen egyértelmű volt, hogy az otthonodtól ennyire távol, Dél-Koreában, egészen pontosan Szöulban szeretnél tanulni? 

– Nagyon régóta érdeklődtem a koreai kultúra iránt, sok koreai médiát fogyasztottam, mind vizuális médiát, mind hanganyagokat, próbálgattam egyedül a nyelvet is tanulni, kisebb-nagyobb sikerrel. Nagyon sok közös vonást fedeztem fel a magyar és a koreai kultúrában és történelemben, így nagyon régóta szerettem volna menni, de mindig csak egy távoli álomként tekintettem rá: úgy gondoltam, majd ha „ügyes, felelősségteljes felnőtt leszek”, megjutalmazom magam egy ilyen élménnyel. A BBTE közgázon sokszor érdeklődtem a tanáraimtól, hogy tudnak-e olyan lehetőségről, amelynek keretén belül Koreában tanulhatnék. Míg eleinte nemleges választ kaptam, végül kiderült, hogy a BBTE testvérkapcsolatban áll a szöuli Dongguk Universityvel. 

Évente öt diák mehet ide ki egy évre tanulni, de előttem még nem volt senki magyar karról, mert főleg koreait tanuló bölcsészhallgatóknak releváns. Tehát úgy voltam vele, hogy akkor valószínűleg engem nem fognak beválasztani, mert semmi közöm a bölcsészkarhoz, nem tudom a nyelvet, de ha már megtudtam, hogy van egy ilyen lehetőség, akkor én érezném rosszul magam, hogyha ezt nem próbálnám meg. Huszonötön jelentkeztünk és volt egy felvételi procedúra. Itteni, koreai szakos tanárok interjúztattak, engem teljesen angolul, mert az volt az első kérdés, hogy beszélünk-e koreaiul. Szóval a saját szintünkhöz mérten kérdeztek.

– A huszonöt diákból mégis benne voltál abban az ötben, akit kiválasztottak, pedig nem beszélted a nyelvet. Szerinted mivel győzted meg őket?

– Arról a vágyamról beszéltem, hogy a jövőben szeretnék kutatni, nagyon érdekelne, milyen kapcsolat van a koreai és az európai piac között. A koreai piac főként Amerika-centrikus, viszont egyre több és biztosabb kapcsolata van Európával. Világszinten nagyon sok olyan iparág van, ahol nagyon komoly koreai jelenlét van. Itt beszélhetünk az autóiparáról, az IT-ról, most már a zeneiparról, a művészetekről, a média iparról is. Erről is beszéltem, hogy ez engem érdekelne, de mielőtt egy ilyen folyamatnak nekiállok, szeretnék megbizonyosodni róla, hogy tényleg ezt szeretném, éppen ezért egyedi lehetőség lenne számomra, hogy kijuthassak, megtapasztaljam az ottani életet, részt vehessek az ottani oktatásban, esetleg felmérhessem azt, ők hogyan látják Európát, a piacot, a különbségeket. Úgy látszik, ez a kutatás és az érdeklődésem eléggé meggyőző volt.

– Milyen tantárgyakat tanultál, mennyire volt rugalmas az, hogy mit választhatsz? És egyáltalán milyen nyelven folyt az oktatás?

– Továbbra sem kellett nagyon sokat tudni koreaiul, mert angol nyelven volt az oktatás. Nagyrészt. A Dongguk Universityre mentem mesteri képzésre, de volt lehetőségem arra is, hogy az ottani alapképzéses órákból is válogathassak. Persze nem minden alapképzéses órára fogadták el a jelentkezésemet, mert vagy azt mondták, hogy ez nem az én szakom, így nem járhatok be, viszont olyan is volt, ahol elfogadták a jelentkezésemet, és bár úgy volt kiírva, hogy angol a kurzus, másfél órából tizenöt-húsz percet beszélt a tanár angolul, a többit koreaiul. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy a kurzuson tanuló diákok túlnyomó részben koreaiak voltak. Az egyetemi órák keretén belül nem sok helyi diákkal kerültem kapcsolatba, mert egy nemzetközi képzés volt: nagyrészt Ázsiából voltak diákok, de Amerikából is jöttek és nagyon sok cserediák Európa különböző országaiból.

– Volt olyan eset, amikor mégiscsak jól fogott a minimális koreai nyelvtudásod? Vagy tudtad fejleszteni egyáltalán?

– Persze, volt lehetőségem koreait tanulni. Az egyetem felajánlott egy intenzív nyelvkurzust, azonban mivel ez egybeesett volna az óráimmal, és több pénzbe került, mint amit rá szerettem volna áldozni, végül nem éltem a lehetőséggel. Viszont ahogy nálunk vannak a KMDSZ szakosztályok, ott is vannak diákok által vezetett klubok, akik félév elején kivonulnak a kosárpályára kicsi sátrakkal, klubbemutatókat tartanak, így végig tudtuk járni és kérdezgetni, hogy ki mivel foglalkozik.

Volt olyan klub, ahol a koreai diákok koreaiul tanítottak minket mint cserediákokat, sőt volt olyan klub is, ahol mi, cserediákok segíthettünk az ottaniaknak magabiztosabban beszélni angolul. Jelentkeztem is ebbe a két klubba, tanultam még koreaiul, de szerencsére Szöulban azért jól beszélik az angolt, nincs probléma azzal, ha te csak angolul tudsz. Viszont amikor meglátogattak a barátaim, büszkélkedtem azzal, hogy teljesen koreaiul rendeltem az étteremben, és akkor nagyot néztek, hogy hú, milyen ügyes vagyok.

– Az oktatás részét már eléggé kiveséztük, de milyen ezen kívül az élet Dél-Koreában? Érdekelnek az emberek, hagyományok, ételek. Volt olyan, ami nagyon meglepett?

– Az az igazság, hogy úgy érzem, számomra nagyobb volt a kultúrsokk, amikor hazajöttem, mint amikor kimentem. Vagyis a fordított kultúrsokk (szerk. megj. ez akkor jelentkezik, amikor valaki nehezen alkalmazkodik újra a hazai kultúrájához egy hosszabb külföldi tartózkodás után). Ehhez természetesen az is hozzájárult, hogy nagyon késznek éreztem magam arra, hogy megismerkedjek az ottani világgal. Mivel már elég régóta fogyasztom a koreai médiát, és nagyjából tisztában voltam a hagyományokkal, tudtam, hogy mi az, amit lehet csinálni, és mi az, amit nem. Például náluk nagyon fontos a tisztelet, fontos, hogy kinek milyen rangja van, ennek megfelelően beszélnek egymással koreaiul, vannak különböző megszólítások.

Van külön megszólítás arra, ha egy férfi vagy egy nő idősebb, mint te, amire akkor is oda kell figyelni, hogyha másfél vagy két év korkülönbség van köztetek. Csak abban az esetben nincs megszólítás, ha egy évben születtetek. Ez például egy olyan dolog, ami szerintem nagyon érdekes és nagyon szép. Egy kicsit visszaidézi a nagyon öreg néniket és bácsikat, akiknek a gyerekei még úgy tanulták meg, hogy anyukát meg apukát magázzuk. Náluk még mindig él ez a szokás. Az emberek sokkal több társadalmi szabályt tartanak be a mindennapokban is, legyen szó arról, hogy az átjáró melyik felén mennek át, hogyan köszönnek egy üzletben vagy fenntartják a metrón a terhes nőknek vagy időseknek szánt helyet.

– Attól függetlenül, hogy te már nagyjából ismerted a kultúrát, milyen volt belecsöppenni a közepébe?

– Szöul maga óriási. Nekem az első ilyen nagy sokk az volt, hogy azta, mennyi felhőkarcoló van, nálunk ilyen nincs. Az elején nagyon turistának éreztük magunkat a négy román lakótársammal, jó pár hónap el kellett teljen ahhoz, hogy úgy érezzük, most már valamennyire otthon vagyunk. Rengeteg múzeum van Szöulban, én megpróbáltam minél többe elmenni, és minél jobban beleásni magam a kultúrába és a történelembe. 

Közlekedés szempontjából Európa tanulhatna Szöultól. Nagyon sok metróvonal van és nagyon hatékonyak, mert összekötik a várost belülről is és a környező városokkal is, ahol például a reptér van. Viszont meglepő volt, hogy a csúcsforgalomban mekkora az embertömeg, a kígyózó sorok. Amikor úgy gondolnád, hogy már megtelt a metrókocsi, mindenkinek van egy kicsi helye, és még lélegezni is tudsz, akkor még egy fél kocsinyi ember megpróbál felszállni.

Vannak buszjáratok is, amik híresek arról, hogy eszméletlenül felráznak, kicsit rally formájában vezetnek a buszsofőrök. A TikTok tele van olyan videókkal, hogy vigyázz, ha felülsz a buszra, akkor ülj le, vagy ha nem tudsz leülni, akkor fogódzkodj meg, mert nagyon felráznak. Ez néha így volt, néha nem.

– Volt valami, ami hiányzott itthonról?

– A kenyér. Eddig bárkinek mondtam, mindenki kacagott rajta. Nehéz volt olyan kenyeret találni, ami itthon van, ráadásul olyan áron, amit meg akarsz engedni magadnak. Náluk a kenyér ínyencségnek, majdnem desszertnek számít, általában édes, de nem annyira, mint mondjuk egy kalács. Az ő étrendjük a rizsen alapszik. Szinte mindenhez rizst esznek, de változatosan. Ami nekünk a kenyér, vagy esetleg a krumpli, az náluk a rizs.

De a kenyérre visszatérve, az lett a megoldásunk erre, hogy találtunk egy orosz üzletet, ahol volt számunkra normálisnak számító kenyér, normális áron. Az oroszoktól vettük a szalámit, a parizert, meg azokat a dolgokat, amiket itthon bármilyen szupermarketben megkapsz. Egyszer nagyon megörültünk annak, amikor ugyanebben az üzletben megláttuk a moldovai bort és a savanyú uborkát. És persze nem teljesen román, de végülis otthoni ízek voltak, így megvettük, nem érdekelt, hogy drága.

– Volt lehetőséged utazgatni Dél-Koreában és esetleg környező országokban is?

– Igen, utaztam az országon belül és kívül is, amiben óriási segítség volt az, hogy a nyári vakációt ott töltöttem. Tudni kell, hogy itthonról elég drágák a repülőjegyek, ezért úgy voltam vele, hogy azt a pénzt, amit arra költenék, hogy hazarepüljek és aztán vissza, inkább arra költöm, hogy Dél-Koreában és ezen kívül is utazgassak, például eljutottam Japánba és Thaiföldre. Sőt, Japánba kétszer is, először az ottani barátaimmal, akik szintén diákok voltak, másodszor pedig meglátogattak édesanyámék, és velük is elmentem.

Thaiföldre pedig valószínüleg egyedül is megpróbáltam volna eljutni, de különleges élményként szolgált, hogy az itthoni, vásárhelyi barátaim látogatásával össze tudtuk kötni, és együtt utaztunk oda, majd vissza Koreába. Örültek, hogy én kint tanultam, mert így legalább volt indok eljönni olyan messzire, mert volt rá kifogás: hogy meg kell engem látogatni.  

Édesanyám eleinte nagyon tartott a helyzettől, mert mégiscsak az általunk ismert világ másik felére mentem. Azonban szerencsére a családom is meglátogatott, és mire ők odaértek, annyira otthon éreztem magam Szöulban, hogy végigkalauzoltam őket a városon, megmutattam nekik a kedvenc helyeimet és felöltöztünk koreai viseletbe, hanbokba is. Ez amúgy szerintem egy nagyon vagány lehetőség, hiszen a helyiek megpróbálják a kultúrájukhoz minél közelebb engedni az odalátogatókat, így az elmények még különlegesebbek lesznek.

– Mi az, amit biztosan magaddal viszel a továbbiakban, amit biztosan elraktározol egy ilyen tapasztalat után?

– Magát az élményt. Úgy éreztem, hogy van egy egyéves vakációm, de persze nagyon sok mindent tanultam, nagyon vagány volt az egyetem, az oktatás. Sok tanáromat nagyon szerettem, és mindenképpen sokat fejlődtem szakmai szinten is. De ugyanakkor emberként is, amiben rengeteget segített az, hogy kicsit kimozdultam a megszokott, otthoni környezetből. Nagyon sokat tanultam abból is, hogy a világ különböző tájáról levő emberekkel találkoztam. Rájöttem, mennyire fontos a kulturális érzékenység, vagyis ha be szeretnél valahova illeszkedni, akkor ismerd meg annak a helynek a kultúráját, a nyelvét, az embereket, és tudd azt, mit illik és mit nem.

Én magyar közösségben nőttem fel, magyar közösségben dolgoztam, szóval nekem már az is egy óriási tapasztalat volt, hogy négy román lánnyal utaztam ki és laktam együtt. Az elején nagyon féltem, hogy nem tudom majd kifejezni magam, elrontok dolgokat, vagy nem merek majd beszélni, de aztán rájöttem, hogy ha hibázok, maximum kijavítom utána vagy kijavítanak, és végül nagyon-nagyon jó barátok lettünk a lakótársaimmal.

Most érzem igazán, mennyit számít az, hogy beszéljük és gyakoroljuk is a nyelvet, amit ismerünk, hiszen most már sokkal magabiztosabban beszélek románul. Sokszor viccelődöm azzal, hogy románt tanulni mentem Szöulba, amiben mélyen meghúzódik az eddigi, román nyelv használatával kapcsolatos félelmem és a mesebeli feloldozás, amit a beszélt nyelv folyamatos gyakorlása jelentett.

– Tehát egy önismereti utazás is egy ilyen út, ugye?

–Igen, mindenképp, egy kicsit teljesebb emberként jöttem vissza, meg egy kicsit kevésbé teljes emberként is, mert van ez nagyon elcsépelt mondás, hogy otthagytam a lelkemből egy darabot. De amúgy ez tényleg így van!

– És mi az, ami hiányzik Koreából?

– A koreai ételek. Miután visszatértem, észrevettem, hogy Kolozsváron nincsen felhozatal normális koreai kajából. Ami szerintem szomorú tudván azt, hogy Kolozsvárnak van egy koreai testvérvárosa is. Náluk az éttermi étkezés egy igazi közösségi tevékenység. A családok is rendszeresen járnak közösen enni, és a fiatal felnőttek is együtt, a barátokkal, ami egy nagyon jó szokás szerintem. Ezt természetesen elősegíti az, hogy nagyon sok étterem van, ahol jó áron, nagyon jó ízű ételeket lehet fogyasztani. Azonban mindehhez a koreai munkamorál is hozzásegít, hiszen azon személyeknek, akik túlóráznak, vagy nincs idejük otthon elkészíteni az aznapi ételt, az étteremben étkezés mindenképp egy könnyítő tényező.

– Visszamennél?

– Azt szoktam mondani, hogy nekem most már nem az a kérdés, hogy visszamennék-e, hanem hogy mikor megyek vissza. Persze most, ahogy hazaértem egy év után, nem tudok egyből visszakerülni az itthoni pörgésbe, most ilyen átváltási periódus van, lebegés.

Nagyon-nagyon ajánlom minden egyetemistának, hogy bármilyen ösztöndíjprogrammal menjenek külföldre! Próbálják meg, mert csak nyernek belőle, és saját magukat is biztosan tudják majd ezáltal fejleszteni.