Világkupa-győzelemre tett szert a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Karának négy diákja, akik a legjobbnak bizonyultak a University of Vermont nemzetközi esettanulmány-versenyén. A magyar tagozatos, mesteris közgazdász versenyzők, név szerint Bánffy Zsófia, Bokor-Tóth Krisztina, Bugár Anna és Kovács Kata időt és energiát nem sajnálva készülnek fel ilyen jellegű versenyekre már egyetemi tanulmányaik kezdete óta, szorgalmas és tudásvággyal teli tagjai a Gazdasági Tanácsadó Klubnak (GTK), azaz a BBTE közgazdászkara szakkollégiumának is. A legjobb megoldásért járó első hely mellett Bugár Anna, a négyszemélyes lánycsapat egyik tagja kapta a döntőben legjobban prezentáló diák különdíját, őt kérdeztük a verseny által bezsebelt tapasztalatokról, élményekről.

– A csapatból mind a négyen aktívan részt vettetek eddig is ehhez hasonló esettanulmány-versenyeken, szép sikereket értetek el. Miben volt más ez a mostani verseny az eddigi tapasztalataitokhoz képest?

– Már mindannyian voltunk versenyeken, úgyhogy van ebben tapasztalatunk, de a legeslegnagyobb különbség az alapvetően az, hogy ez volt az első olyan versenyünk, ami családi vállalkozásokra fókuszált. Eddig inkább multinacionális cégek vagy helyi cégek eseteit kellett megoldanunk, viszont ezek általában nagyon nagy cégek, és hogyha kisebbek is, akkor sem családi bizniszek. Persze attól, hogy egy cég nagy, attól még nem azt jelenti, hogy nem lehet családi cég, viszont ezen a versenyen az esetek foglalkoztak a családnak a problémájával. Például azzal, hogy amikor a gyereked neked dolgozik, és valamit rosszul csinál, akkor te hogy fogod őt kirúgni, vagy hogy fogod neki elmondani, hogy ezt nem jól csinálta, tudván, hogy egyszer majd ő fogja átvenni ezt az egész vállalkozást. Úgyhogy van egy nagyon családi oldala, amire oda kellett figyelnünk. Mindazok mellett, hogy a biznisz része is ott van, az üzlet, a pénz, a profit, és ezt a kettőt egyensúlyban tartani, ez volt igazából a nagy kihívás.

– Kik azok, akik egyengették az utatokat? Gondolom, hogy azért van néhány személy, akinek köszönhetitek ezt a mentorálást.

– Persze, egyértelműen, az egyetemen és a GTK-ban. Dr. Szász Levente, dr. Győrfi Lehel és dr. Rácz Béla-Gergely azok, akik foglalkoztak velünk éveken keresztül, és akinek most tényleg a legtöbbet köszönhetünk, Kelemen Kincső doktorandusz, aki ő maga is nyert nemzetközi esetversenyeket, és ő volt az, aki elküldte nekünk ezeket a könyveket, és irányított minket, hogy milyen anyagokat olvassunk el, és mik azok a témák, amikre fókuszáljunk. Aztán a verseny ideje alatt is ő volt az, aki folyamatosan visszajelzést adott nekünk, elmondta, hogy mit tudnánk fejleszteni, mit tudnánk másképp csinálni, és így napról napra tudtunk fejlődni. A döntő kapujában pedig azt mondta, hogy „csak nyugisan, ügyesek lesztek”. Mi jellemzően, izgulósak vagyunk, rólam nem is beszélve, és tényleg az kell, hogy higgyünk magunkban, mert hogyha eljutottunk a döntőig, akkor valamit csak tudunk.

– A verseny több fordulóból állt, és ti szinte végig csoportelsőként meneteltetek előre. Avass be, hogy néznek ki ezek a fordulók.

– Mi már október óta tudtuk, hogy részt fogunk venni a versenyen, és akkor elkezdődött a felkészülés. December 30-án küldtek ki nekünk egy egyhetes esetet, amit otthon kellett megoldanunk, január 6-án reggel már indultunk Amerikába. Tehát mi szinte laptoppal az ölünkben szilvesztereztünk, kis túlzással. Szilveszter után nekiálltunk ezerrel dolgozni azon, hogy ezt az egyhetes esetet tényleg jól kibontsuk. Itt használhattunk internetet és már meglévő PowerPoint bemutatókat. Miután megérkeztünk Amerikába, divíziókba osztottak minket, azaz kisebb csoportokban versenyeztünk egymással. Bemutattuk az egyhetes esetünket, amivel sikerült az első helyet megszereznünk a divízióban. Ez egy nagyon jó visszacsatolás volt, és egy jó erős kezdés, ami szintén megadta nekünk a magabiztosságot.

Utána jöttek a rövid esetek, amit úgy kell elképzelni, hogy az egyetemen bementünk egy kis terembe, két laptopunk volt, de nem a saját laptopjaink. Nem volt internet, volt egy pici-pici számológép, ami akkora volt, mint a tenyerem fele, lapok, egy tábla, és maga az eset, kinyomtatva papírra. Négy óra múlva pedig ebből a teremből úgy kellett kijöjjünk, hogy van egy prezentációnk, amit be tudunk mutatni a zsűrinek húsz percben. A rövid esetek is családokra fókuszáltak, az egyik egy német családnak volt az örökösödési problémája, a másik egy mexikóinak. Újra sikerült vezetni a divíziónkat ebben a két esetben, és így bejutottunk elsőnek a döntőbe, ahol ugyancsak egy ilyen négyórás eset várt ránk.

– A zsűri kikből áll egy ilyen nívós verseny esetében?

– Igyekeztek nagyon változatos zsűrit összeállítani. Voltak tanárok, akik ebben a családi biznisz témában kutatnak, voltak tanácsadók, akik családi vállalkozásoknak a segítségei, számtalan országban dolgoztak már együtt családi vállalkozásokkal. Voltak egyének, akik konkrétan családi vállalkozásokban dolgoznak, vagy éppen nekik is van családi vállalkozásuk.

– Az ellenfeleiteket tekintve 24 rangos egyetem vett részt a világ minden pontjáról, tehát gondolom nagyon színes a nemzetiségi paletta. Honnan érkeztek versenytársaitok?

– A világ minden tájáról. Ez talán az egyik legvagányabb dolog ezekben a versenyekben. Thaiföld, Tajvan, Ausztrália, hogy indítsunk nagyon távolról, de Amerikából, Kanadából, Németországból is voltak, Kelet-Európát most mi reprezentáltuk.

– Feltételezem, hogy ezúttal is úgy válogattak össze titeket a tanáraitok, hogy jó legyen a csapatdinamika. Szerinted mi volt a ti erősségetek, ami aztán oda is vezetett, hogy meg tudtátok nyerni ezt a versenyt?

– Szerintem itt megvolt az a szinergia, amiről az emberek beszélnek, főleg az üzleti világban, hogy kettő meg kettő az öt lesz, és annyira jól ki tudtuk egészíteni egymás tudását, hogy az szinte páratlan. A másik fontos dolog pedig, hogy nagyon-nagyon jól éreztük magunkat egymással a versenyen kívül is. Tehát minden este beszélgettünk, elmentünk a hotel medencéjébe, megvoltak a különböző belsős vicceink, amit csak mi értettünk, közösen sétáltunk a városban, és ezek tényleg csapatépítő dolgok. A csapattársaim tapasztalt, nagyon professzionális esetversenyzők, és az esetversenyen kívül is jól megvoltunk.

– A közös, I. díj mellett te zsebelted be a „Best Presenter Award”-ot, azaz a legjobban prezentáló döntős versenyző különdíját. Mit jelent ez számodra?

– Engem nagyon meglepett, őszintén, sose gondoltam volna, hogy egy ilyen díjat meg fogok kapni. A lányok természetesen azt mondták, hogy hát persze, ők nem is gondolták másképp. Minden egyes ilyen prezentációt egy frappáns mondattal kell indítani vagy nyitótörténettel, és ezt most már több verseny óta jellemzően én mondom, ami azt jelenti, hogy a zsűri alapvetően rám figyel fel először, amikor elkezdődik a prezentáció.

– A közgazdasági kar magyar tagozatán belül egy generációkon átívelő tudásátadás van, ami ezeket a versenyeket illeti, így fogalmazott a felkészítő tanárotok. Ti is tanultatok az előzőektől, most pedig rajtatok a sor, hogy ti is átadjátok majd a tudásotokat. Hogyan fogjátok ezt megvalósítani?

– A tudásátadásban mind a négyen teljes mértékben részt veszünk. Az egyik dolog az az, hogy elmegyünk versenyekre olyan diákokkal, akik alattunk járnak egy pár évvel. Például tavaly Amszterdamban három, akkor még másodéves fiúval voltam versenyezni, akiknek át kellett adni azt a tömérdek tudást, amit az ember összegyűjtött. Ugyanakkor vannak táborok, ahová elmegyünk, képzéseket tartunk, vagy akár, amikor esetoldások vannak GTK-n belül, akkor elmegyünk és zsűrizünk. Nagyon sokszor az is megtörténik, hogy egy-egy ilyen esetversenyről, amin részt vettünk, megkapják a diákok az egyik esettanulmányt, meg kell oldaniuk azt, mi pedig zsűrizünk, és megmutatjuk a mi megoldásunkat. Ezek mind olyan dolgok, amikkel szerintem sokat vissza tudunk adni.