Ma 38 éve annak, hogy a Bukaresti Steaua megnyerte a BEK-döntőt Sevillában. A korszak egyik meghatározó figurája ismét megjelent a nyilvánosság előtt és együtt ünnepelt a még életben levő labdarúgókkal. Igen, Valentin Ceaușescuról van szó.

1986. május 7. a nap, amikor a román futball visszavonhatatlanul és végérvényesen felkerült a nemzetközi labdarúgás térképére. Ekkor játszotta a Bukaresti Steaua a Barcelona ellen a BEK 31. döntőjét Sevillában, amelyet a büntetőpárbajt követően 2–0-ra meg is nyert, nem mellesleg első kelet-európai csapatként a sorozat történetében. Sokan és sokat beszéltek, írtak akkor és később Romániáról, a Jenei Imre által irányított csapat immár legendás sikeréről, ezért a mai évforduló kapcsán nem is feltétlenül a pályán történtekre reflektálnék. Az ott lezajlott események mindenki számára amúgy is ismertek: 120 perc gólnélküli játék után következett a büntetőpárbaj, ahol román oldalon Bölöni és Majearu rontott, Lăcătuș és Balint belőtte, ez pedig elég is volt a győzelemhez. Ehhez persze még az is kellett, hogy a katalánok részéről Alexanko, Pedraza, Alonso és Marcos is fogja a fejét, mivel aznap a Steaua kapusának senki sem tudott gólt lőni. A hálóőrt Helmuth Duckadamnak hívják és a nevét akkor megismerte az egész világ. Nem tudom, hogy volt-e egyáltalán azóta olyan kapus, aki egy európai kupadöntőben négy tizenegyest védett volna ki.

Gyerek voltam 1986-ban, ha jól emlékszem, abban az évben kezdtem el focizni a Marosvásárhelyi Elektromaros klubnál. A nevelőegyesületem iránti rajongáson kívül családi hagyomány volt ASA-szurkolónak lenni, mert Hajnal Gyuszi, Bölöni László – akkoriban kényszerből Ladislau – és még sokan mások játszottak ott, akik Marosvásárhely hírnevét öregbítették, és pályán nyújtott teljesítményükkel táplálták lokálpatriotizmusunkat. Miután Bölöni Bukarestbe igazolt, otthon a Steauának is szurkoltunk, majdnem olyan intenzitással, mint az ASA-nak. Megkönnyítette a dolgot az is, hogy mindkettő a katonaság csapata volt, így a Steaua szimpatikusabb volt az ősi fővárosi rivális Dinamónál, amelyet otthon és a lelátón nagyapám csak mocskos milicista szekus csapatként emlegetett. Itt zárójelben meg kell jegyezni, hogy a ‘80-as évek romániai labdarúgása két csapatról, a Steauáról és a Dinamóról szólt. Az 1980–81-es idény kivételével, amikor az Universitatea Krajova lett a bajnok, az elvtársak gyakorlatilag elintézték, hogy a rendszerváltásig más vidéki csapatnak esélye se legyen megnyerni a bajnokságot.

Így jött el az a bizonyos május 7-i nap, amikor a Steaua játékosai kifutottak a sevillai Estadio Ramón Sánchez Pizjuán gyepére. Aznap Feri bácsi minden kölyköt hazahajtott edzésről, gyakorlatilag minden leállt a városban, mindenki a mérkőzést várta. A Sport-tévénk már akkor sem működött rendesen, az antennát meg kellet toldani egy begörbített inoxvillával, ezzel még a kép ugyan bolhás maradt, de legalább nem futott fentről lefelé. Nagyapám szerint a bíró egy rohadék volt, aki végig csalt a Barcelona javára – ha jól emlékszem, még egy tányér is összetört –, de a végére meglett. Duckadam kivédte. Négyszer védte ki.

Hetekig tartott az eufória. A játszótéren és az edzéseken attól fogva mindenki kapus akart lenni. Pontosítok: nem is kapus, Helmuth akart lenni. Nem maradt senki csatár-, vagy középpályás poszton, mindenki zöld felsőben jelent meg a blokkok mögötti grundon. Kaptam is egy zacskó vizet a nyakamba, amikor az egyik rozogább idegállapotban levő szomszéd már nem bírta a 856-ik alkalommal felharsanó Apărăăăă Duckaaaadaaam!!! üvöltést, ami sokáig átvette a csatakiáltás szerepét. Egyszóval, örömünnep volt. Minden csupa móka és kacagás, románok, magyarok, cigányok együtt – mert ez a megnyert meccs a MI sikerünk is volt. Egy ország sikere. Meggyőződésem, hogy ez nemcsak Vásárhelyen, hanem mindenütt így zajlott. Kár, hogy németek akkor már nem igazán éltek a környéken, de akik maradtak, azoknak egy csapásra megnőtt a tekintélyük. Ezt abból is lemértem, hogy egy darabig a nagyobbak nem verték Freitag Rolikát, aki azelőtt elég sokat szívott, mivel kilógott a sorból szász mivoltából kifolyólag, Sergiu Nicolaescu filmjeiből pedig addigra minden román, magyar és cigány gyerek megtanulta, hogy a németek rosszak. Meg hát eléggé egyedül is volt a szerencsétlen, nem volt neki gáskája, ahogy szokás volt mondani annak idején. Heil Hitler, Rolika, harsant a kiáltás, és már be is nyomták a szőke fejét a sárba. Május hetedike után azonban ez alábbhagyott. Kezdett felsejleni bennünk egyfajta tolerancia, még ha a kifejezést magát nem is ismertük. Kevésbé volt tetten érhető az addig fennálló, etnikumok közötti ellenszenv.

Duckadam kivédte. Ezt is kivédte. Egy darabig legalábbis, mert hamarosan elindult egyfajta baljós suttogás. Duckadam ugyanis eltűnt. Lekerült a radarról. Nem állt már a kapuban a Steaua-meccseken, nem lehetett róla hallani, úgy is lehet fogalmazni, hogy gyerekfejjel egy megfejthetetlen titokkal találtuk magunkat szemben. Hamarosan kiderült, hogy ezzel a felnőttek is így álltak, viszont az eleinte baljós suttogás egyre gyakrabban hangoztatott evidenciává fejlődött, persze, az akkori óvatosság keretein belül. A klubnál a felnőttcsapat edzésein és az öltözőben elcsípett beszélgetések foszlányaiból derült ki az igazság: Helmuth Duckadamot vállon lőtte Nicu Ceaușescu, a diktátor fia, mivel a kapuslegenda nem volt hajlandó átengedni neki a spanyol királytól ajándékba kapott autót. Ez a történet villámgyorsan terjedt a városban, legalábbis nálunk, a munkásnegyedben úton-útfélen erről pusmogtak az emberek. Utólag visszaemlékezve leírhatom, hogy akkor kezdtem gyűlölni a Ceaușescu nevet. Nem politikai, de még csak nem is társadalmi okokból. Szép gyerekkorom volt, minden akkori nehézség ellenére. Azért gyűlöltem, mert elvette tőlünk a példaképünket, a hősünket.
Az ember által táplált gyűlölet vagy szimpátia ok-okozati összefüggései változatosak ugyan, de az esetek többségében a kiváltó ok nagyon is egyszerű, mondhatni zsigeri. Paradox módon az akkor teremtett mítosz a vállon lőtt német kapusról és az ebből eredeztethető, lappangó rendszerellenes hangulat így utólag szemlélve, pozitív érzelmeket ébreszt bennem. De ez nyilván az akkori életkorom és a helyzet sajátosságából fakad, viszont a hazugság attól még hazugság marad, bárki is próbálná meg ezt bármilyen vélt vagy valós ún. hasznos cél érdekében felhasználni. Csak hogy tisztán lássunk: azóta kiderült, hogy Duckadam semmiféle autót sem kapott a spanyol királytól, ahogyan az ifjabb Ceaușescu sem lőtte vállon. Vállsérülés ugyan valóban történt, de annak sokkal prózaibb okai voltak: a legendás kapus a szülőfalujában tiszteletére rendezett összejövetelen a nedves füvön olyan szerencsétlenül csúszott meg, hogy a kulcscsontja alatti verőérbe egy vérrög került. Ezért jó ideig pályára sem léphetett, később pedig már sosem tudta a balesete előtti teljesítményt produkálni. Az már soha nem fog kiderülni, hogy hol és mikor keletkeztek pontosan a sérülését övező pletykák, de tény, hogy nálunk otthon hosszú évekig tartotta magát a meglőtt hálóőr mítosza.

Mifelénk mai napig léteznek mítoszok, az már más kérdés, hogy ezek az esetek többségében milyen céllal kerülnek a köztudatba. Ha csak az elmúlt néhány év közéleti történéseit vizsgáljuk – Úzvölgye, Jonopot chivanoc, PSD, George Simion és Diana Șoșoacă magyarellenes kirohanásai stb. –, akkor világosan látszik, hogy Romániában ma is előnyt élveznek a hasonló, az érzelmekre sokkal inkább, mint az értelemre ható diskurzusok, feltételezett igazságok vagy épp nettó baromságok axióma-szintre emelése, amivel a közösségi oldalakon kommentelő átlagember és az állam csúcsvezetése egyaránt előszeretettel operál és manipulál. Nem is kell ezt különösebben részletezni, de sokkal inkább elgondolkodtató, hogy napra pontosan 38 évvel egy történelmi pillanatot követően hol is tartunk. 1986-ban a négy kivédett büntetővel Duckadamnak sikerült az, ami addig és azóta sem sikerül a mindenkori hatalomnak: közelebb hozta egymáshoz az egységes és oszthatatlan nemzetállam különböző nemzetiségű állampolgárait. Ráadásul választási év lévén, túlzott naivság lenne azt gondolni, hogy hasonló szellemiségben sikerül eme sporttörténelmi pillanatról megemlékezni, de egy kis nosztalgiázást mindenképp megér. Az évtizedek óta a nyilvánosságtól visszavonult Valentin Ceaușescu felbukkanása pedig már csak hab a tortán. Remélhetőleg később nem arra kell rájönnünk, hogy egyúttal szimbolikus is.