A Marosvásárhelyi Bubo Bubo állatorvosi rendelő társtulajdonosa, a Vets4Wild Romania csapat tagja. Egy olyan állatorvos aki „szokványos, fizető” praxisa mellett erdő és mező vadon élő állatainak, madarainak gyógyítását vállalta. Dr. Borka Vitális Levente életében fontos szerepet töltenek be a vadállatok.

Kedvencei a medvék, de rendkívüli kihívásnak tartja a tigrisek, elefántok és más vadon élő állatokkal való szakszerű foglalkozást. Azon kevés állatorvosok közé tartozik, akik a vadállatmentést hivatásként kezelik. Ez ma már külön szakma. Romániában ugyan nem fizetik, így hobbi szinten űzi, de nem tervezi abbahagyni. Vele beszélgettünk.

– Kezdjük az elején. Honnan jött az indíttatás, hogy állatorvos legyél?
– Mindig is vonzottak az állatok, és gyakorlatilag abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy már gyerekkoromtól tudtam: állatorvos szeretnék lenni. Nem volt olyan időszakom, hogy más pályáról álmodoztam volna – sem orvos, sem mozdonyvezető, sem rendőr nem akartam lenni. Egyszerűen mindig is ez vonzott, és végül sikerült is megvalósítanom.

– Volt valaki, aki ebbe az irányba terelt volna? A családodban vagy környezetedben?
– Valószínűleg igen. Lehet benne genetika is. Édesapám nagy állatbarát volt, és a családban több ilyen ember is van. Egyébként szerintem minden gyerek úgy születik, hogy szereti az állatokat. Én még nem találkoztam olyan gyerekkel, aki ne szeretett volna egy kutyát vagy macskát. Az más kérdés, hogy ezt a vonzalmat később ki lehet ölni belőlük vagy más irányba lehet terelni. De nálam ez megmaradt.

– Középiskolába Marosvásárhelyen jártál, a mezőgazdasági iskolába. Utána jött az egyetem, az már más városban?
– Igen. Akkoriban a régi rendszer szerint csak úgy lehetett állatorvosi egyetemre menni, ha vagy szaklíceumot végeztél, vagy dolgoztál egy évet a mezőgazdaságban. Én ezért választottam a szaklíceumot, hogy ne kelljen az érettségi után még egy évet vesztegetni. Először Kolozsvárra jelentkeztem, de nem sikerült bejutni. Végül Temesvárra kerültem, ott felvettek, és ott is végeztem.

– És rögtön munkába is álltál?
– Igen. Az egyetem után következett a kötelező sorkatonaság. Ahogy leszereltem, szerencsés helyzetben voltam: bár nem volt könnyű akkoriban munkahelyet találni, nekem már másnapra volt állásom. Azóta is ugyanabban a rendelőben dolgozom.

A vadállatgyógyászat mint hivatás

– Hogyan jött be a képbe a vadállatmentés?
– Körülbelül 7-8 év után kezdtek biológus barátaim sérült madarakat, vadállatokat hozni hozzám. Én pedig mindig örömmel foglalkoztam velük. Kiváltságnak éreztem, hogy megérinthetem őket, hogy megmenthetem őket. Aztán, hogy ne csak ösztönből dolgozzak, elvégeztem egy szakorvosi képzést a Budapesti Egyetemen. Így hivatalosan is van papírom erről a tevékenységről.

– Nem sokan választják ezt a területet, igaz?
– Nagyon kevesen. Fél kezemen meg tudnám számolni, hogy az országban hányan csinálják ezt napi szinten. Nem jövedelmező munka. Sem az állam, sem más nem fizet érte, hogy meggyógyítunk egy gólyát vagy egy őzet. Saját zsebből megy – szóval ez igazából egy hobbi, amit az ember szívből csinál.

– A hazai fajok mellett egzotikusabb állatokkal is találkoztál. Hogyan jött ez a lehetőség?
– Kétszer is dolgoztam állatorvosként Afrikában, és büszke vagyok rá, hogy szakemberként jutottam ki. Először a Dél-afrikai Köztársaságban egy nemzetközi projektben vettem részt, amely a vadállat-ember konfliktusok kezelését célozta. Vadállatokat fogtunk be, altattam őket, és nyomkövető nyakörvet tettünk rájuk. Tavaly Zimbabwéba is eljutottam egy tanulmányútra, amely a vadállat-befogás és altatás elméleti és gyakorlati tudását adta át.

– Milyen állatokat volt ott a legnehezebb megközelíteni?
– Ez mindig körülményfüggő. A róka például hajlamos urbanizálódni – itt a városban is többször fogtam be –, de egy vadon élő rókát már jóval nehezebb elkapni. A farkas viszont biztosan nem fog urbanizálódni. Kerüli az embert, célzottan befogni pedig rendkívül nehéz.

– Ezek az afrikai tapasztalatok segítik a munkád itthon?
– Igen, sokszor. Afrika teljesen más világ, de rengeteget lehet tanulni belőle. Például az ottani antilopfajokat össze lehet hasonlítani a nálunk élő szarvasokkal, és az ott alkalmazott befogási módszerek egy részét át lehet ültetni az itthoni gyakorlatba is – főként állatkerti körülmények között.

– A marosvásárhelyi állatkertbe is benneteket hívnak?

- A mi rendelőnk látja el az intézményt, de az állatorvosi munkát konkrétan én végzem. Az afrikai tapasztalatok pedig sokszor jól jönnek, különösen váratlan vagy bonyolult helyzetekben, mert teljesen más szemszögből tudok megközelíteni egy-egy problémát. Több barátom is dolgozik állatkerti állatorvosként külföldön is. Az, hogy személyesen is láttam, hogyan élnek az állatok a természetes élőhelyükön, és hogyan dolgoznak ott a szakemberek, rengeteget adott szakmailag.

– Volt olyan konkrét eset, amikor az afrikai tapasztalataid segítettek?

– Igen, például nemrég zebrától kellett mintát vennem. Sokan összekeverik a zebrát a lóval, pedig teljesen más állat. Altatás szempontjából a zebra egy rémálom. Őszintén mondom: könnyebb egy medvét altatni, mint egy zebrát. Az ott szerzett tapasztalatok ebben az esetben kifejezetten hasznosak voltak. Persze, Afrikában más altatószereket használnak, amelyek nálunk nem elérhetők, ezért sokszor improvizálni kell: szakirodalmat olvasni, kísérletezni, és a meglévő tudást itthoni körülményekhez igazítani.

– Van, akivel meg tudod ezeket a helyzeteket beszélni?

– Szerencsére igen. Az állatkert jelenlegi igazgatója korábban Nyíregyházán és Amszterdamban is dolgozott, tapasztalt szakember. Három éve vállaltam el az állatkert állatorvosi feladatait, mert akkor hallottam, hogy ő került az intézmény élére. Nem csalódtam, azóta is jól működik köztünk a közös munka. Jó érzés, hogy van kihez fordulnom, ha egy döntéshez több nézőpontot szeretnék megvizsgálni.

– Visszatére Zimbabwéra: hogyan fogadtak ott?

– Ez egy szervezett képzés volt, amelyen több országból érkeztek résztvevők. Zimbabwe kellemes meglepetés volt számomra. Régóta érdekel Afrika, sokat olvastam róla korábban, de teljesen más ott lenni, mint könyvekből vagy filmekből tájékozódni. Bár az ország nem a legfejlettebb, és számos problémával küzd, az ott szerzett élményeim mégis kifejezetten pozitívak voltak.

– Soha nem gondoltál arra, hogy ott maradj?

– Amikor Dél-Afrikában dolgoztam, tényleg megfordult a fejemben. Akkor viszont már volt családom, gyerekeim, és ez természetesen visszahúzott. De ha akkoriban nem lettem volna családos, valószínűleg haza sem jövök. Mindig is Afrika-rajongó voltam. Élni ott teljesen más, mint elméletben foglalkozni vele. Ott tartózkodva utánajártam, milyen lehetőségek vannak. Nagy szükség van ott vadállatorvosokra, és a munkát jól is fizetik. Az biztos, hogy nem haltam volna éhen.

Ez már az állatorvoslásnak egy külön szakága

– A vadállatgyógyász kifejezés izgalmasan hangzik. Miben különbözik ez a munka a klasszikus állatorvosi feladatoktól?

– Ez most már a medicinának egy külön szaka. A világ jobb helyein kifejezetten erre képeznek szakembereket. Nem lehet összemosni a kisállatgyógyászattal, a haszonállatgyógyászattal, vagy az élelmiszerbiztonsággal. Ez egy teljesen önálló, specializált terület, amivel csak az állatorvosok kis százaléka foglalkozik. Ma már a kisállatgyógyászatban is vannak ortopédok, szemészek, dermatológusok, kardiológusok – és a vadállatgyógyászat is ugyanígy elkülönül. Például vannak kollégák, akik kizárólag óriás növényevőkkel, tehát elefántokkal, zsiráfokkal, okapikkal vagy vízilovakkal foglalkoznak.

– Hogyan lehet bizalmat építeni egy vadállattal, amit kezelni kell? Egyáltalán lehetséges ez?

– Egy vadon élő állattal igazából nem lehet. Az teljesen más helyzet. De az állatkerti állatorvosoknál elengedhetetlen a bizalom építése, főleg egy hosszabb kezelés során. Ezeket az állatokat kiválóan lehet tréningezni.

– Tudnál erre példát mondani?

– Vásárhelyen például az elefántot meg lehet tanítani arra, hogy parancsra adja a lábát, így lehet ápolni a körmét. Régebben kényszerítették az állatokat, de ez ma már állatjóléti szempontból elfogadhatatlan. Most már kizárólag pozitív megerősítéssel, jutalmazással történik a tréning. Meg lehet őket tanítani gyakorlatilag bármire.

– Milyen extrémnek tűnő példát láttál már működni?

– Sokszor irigykedve nézem a kollégákat, akik például tigristől bódítás nélkül vesznek vért. A tigris megtanulta, hogy adja a lábát vagy kinyújtja a farkát, és elviseli a szúrást. De elefántot is meg lehet tanítani például ormánymosásra. Felszívja a vizet, felemeli az ormányát, átmossa, majd egy edénybe visszaköpi – így el lehet küldeni a mintát laborba például TBC-tesztre.

– Ez egy napi rutin?

– Igen, ezt következetesen kell csinálni. Ha az ember következetes, akkor nagyon könnyű dolga van a gondozónak és az állatorvosnak is.

Bizalomépítés vadonban és állatkertben 

– Az állatkerti állatok esetében kivel kell kialakuljon a bizalom? A gondozóval vagy az állatorvossal?

– Mindkettővel. A gondozónak kell a legszorosabb kapcsolatot kialakítani az állattal, de az állatorvosnak sem szabad „csak” az ijesztő szereplőként megjelennie. Én például imitálom a mintavételezést – nem szúrom meg az állatot, csak jutalmazom. Így pozitív kép alakul ki rólam. Aztán ha egyszer meg is szúrom, azt egy nagyon vékony tűvel teszem, amit szinte nem is érez. A harmadik alkalommal már könnyedén tudok mintát venni.

– Ez leginkább betegségmegelőző vizsgálatoknál hasznos?

– Igen, szűréseknél nagyon fontos. Fajspecifikus betegségeket is figyelünk, amiket jobb időben kiszűrni, mert sokkal könnyebb a kezelés.

– Van olyan állatfaj, amelyik különösen nehéz eset?

– A madarak, különösen a kistestűek. Nagyon stresszérzékenyek és tünetrejtők. A vadonban ez túlélési stratégia: ha mutatják, hogy betegek, gyorsabban elkapják őket a ragadozók. Mire észrevesszük, hogy baj van, már sokszor túl késő.

„Nem akarom abbahagyni”

– Milyen hosszabb távú terveid vannak? Hol látod magad 5-10 év múlva?

– Nem vagyok az a típus, aki évekre előre tervez. Hagyom, hogy vigyen a sodrás. Egyet tudok: ezt nem akarom abbahagyni. Még mindig élvezem, mindig találok benne kihívást. Zimbabwéban például megismertem két indiai kollégát, meséltünk egymásnak a helyzeteinkről, és nagyon érdekes volt az összehasonlítás. Ugyanazok a problémák mindenhol – csak más fajokkal.

– Milyen példákat hallottál?

– Afrikában oroszlán, leopárd, elefánt, Indiában ugyanez, kiegészítve tigrissel. Nálunk a medve okoz hasonló kihívásokat. A problémák univerzálisak, csak a szereplők változnak. És ha Indiára visszatérünk, különösen izgalmas volt hallani, hogyan kezelik ezt a kérdést ott. Például, amikor egy faluból, nem is tudom, öt embert megölt egy tigris, akkor természetesen nagy a felháborodás. Azonban a tigrist nem szabad megölni, hanem be kell fogni, és el kell távolítani arról a területről. Ezt a falu is elfogadja, mert az állat megölése egyszerűen nem egyeztethető össze a helyi kultúrával. Ugyanez igaz a leopárdra is, amely Indiában akár a városokban vagy településeken is előfordul. A leopárd gyakorlatilag a legurbanizáltabb vadállatfaj lett Indiában, és a világ egyik legsűrűbben lakott területén, Mumbaiban él a legtöbb. Ott azonban teljesen másképp kezelik ezeket a helyzeteket: ezek az állatok sem kerülhetnek sorra azonnali megölésre.

Hasonló a helyzet a problémás elefántokkal is. Hiába gyalogolnak át egész falvakon, és okoznak tragédiákat, például emberek halálát, őket be kell fogni, és meg kell próbálni átnevelni. Az elefántok fontos szerepet töltenek be az indiai kultúrában, ezért fontos, hogy megtanítsák és hasznosítsák őket, vagy pedig biztonságos menhelyeken, állatkertekben helyezzék el. Így tehát a problémás állatok számára is alternatív megoldásokat biztosítanak, ahelyett, hogy egyszerűen megölnék őket.

Medveprobléma: mindenki összeveszett mindenkivel

– Ahogyan te is említetted, nálunk a medve számít problémás állatnak. Szerinted mi lehetne a megoldás?

– Nem tudom. Olyan ez, mint a foci vagy a gyereknevelés – mindenki ért hozzá. De nem látom, hogy közelednének az álláspontok. Most mindenki összeveszett mindenkivel: természetvédelem a vadászokkal, vadászok a minisztériummal, juhászok a természetvédelemmel.

– Mi segítene szerinted?

– Kompromisszum. Ne a radikális hangok domináljanak egyik oldalon sem. Nem az a megoldás, hogy minden medvét ki kell lőni – de az sem, hogy minden egyes példányt meg kell menteni. Tudományos alapon kellene dönteni. Most a legtöbbet a medve szenved.

– Nemrég kivették a medvét a védett fajok közül. Ez mit jelent pontosan?

– A védettségi státuszukat csökkentették, és vadásszható faj lett. De ez nem jelenti azt, hogy mostantól mindenki lőheti őket. Ez továbbra is engedélyköteles, szigorúan szabályozott keretek között történhet – legalábbis így kellene lennie.