Tizenöt évvel ezelőtt egy székelyföldi kisfiú állt fel a Csillag születik színpadára, és tiszta hangjával, alázatával azonnal elrabolta az ország szívét. László Attila megnyerte a tehetségkutatót, ám a csillogó celebvilág és a gyorsan jövő népszerűség helyett egy jóval rögösebb, mégis értékállóbb utat választott. Kézdivásárhelyről indulva, tizenöt év budapesti létezés után ma is a régi vágású zenész-értékrendet képviseli: az egyszerűséget, a közönség iránti tiszteletet és az embert a zene mögött. A harmincadik életévéhez közeledő énekes most egy könyvben veszi számba az elmúlt másfél évtized tanulságait. László Attilát Nagyszalontán kérdeztük, ahol egy jótékonysági rendezvényen lépett fel. Mesélt a gyermeki gyanútlanságról, amellyel a nagyvárosba érkezett, a szülői útravalóról, az idős közönség iránti felelősségvállalásról, és arról is, mit jelent számára az igazi siker a zajos médiavilág árnyékában.

– 15 évvel ezelőtt indultál Kézdivásárhelyről a Csillag születik című magyarországi tehetségkutatóban. Milyen elvárásokkal vágtál neki, és ahhoz képest, amikor bekerültél a nagy nyilvánosságba, mivel szembesültél?

– A zene mindig is az életem része volt. Kiskoromban, tízéves korom környékén vendéglátós zenésznek készültem. Azt gondoltam, hogy Kézdivásárhely környékén maradok, és ott fogok majd lakodalmakban meg mindenféle rendezvényeken zenélni. Már egészen kicsi korban is a zene volt az első számú cél az életemben. Aztán ahogy telt az idő, láttuk a tévében a Csillag születik korábbi szériáit, és megtetszett. Kíváncsi voltam, milyen lenne kipróbálni magam, milyen lenne elmenni Magyarországra – ahogy a mesében mondják: szerencsét próbálni.

Így jött ez az egész: 2011-ben megpróbáltam a Csillag születiket, és hál' Istennek, a nézői segítségnek meg a sok szavazatnak köszönhetően sikerült megnyernem a műsort. Utána vett az életem egy legalább 180 fokos fordulatot. A zenében maradtam, csak egy teljesen más irányban, ahol már koncerteken léptem fel. Ez az elején egy mesének tűnt, hogy milyen jól néz ki ez az egész.

Akkor csöppentem bele igazán a nagybetűs életbe, és az út során megtanultam: nagyon jó a tehetségkutató meg minden, de az ember mégiscsak saját magára számíthat. Ha valamit el akar érni, és azt szeretné, hogy az tartósabb legyen, akkor az embernek saját magának kell tennie érte, és saját magának kell kitartania amellett, amit akar.

– Most is fiatal vagy, akkor pedig gyermek voltál: 15 évesen vetted a nyakadba a világot, és otthonról elindulva, mintegy 800 kilométerrel arrébb próbáltad ki a szerencsédet. Ez milyen terheket rótt rád?

– Akkor ezt nem fogtam fel így. Mindig összehasonlítom a mostani létemmel, hogy most mennyire más lenne: talán sokkal jobban izgulnék, sokkal jobban érezném a súlyát, a mélységét ennek az egésznek. Akkor ez egy tündérmese volt, olyan jó érzés volt kijönni Magyarországra! Húha, mindenki magyarul beszél körülöttem, Budapest pedig hatalmas nagyváros! Teljesen pozitívan fogtam fel ezt az egészet, örültem annak, ami körülöttem történik.

Bele sem gondoltam, mi fog történni, vagy mi történhetett volna. Nem gondolkodtam ennyire előre, és talán ezért volt jó, mert még gyerekként tudtam ezt átélni. Gyerekként még nincsenek ilyen gondolataink, nem gondolkodunk előre azon, hogy mi hogyan lesz. Akkor ez gyerekként csak úgy megtörtént, és örülök, hogy így alakult.

– Nyilván ehhez kellett egy biztos hátország is: a szüleid veled tartottak a fővárosba, és a középiskolát is Magyarországon végezted el.

– Igen, azóta is Magyarországon, Szigetszentmiklóson lakom Budapest mellett, most már kereken 15 éve. Nyilván akkor a szüleimmel együtt jöttünk, azóta ők is itt laknak Magyarországon. Meg egyébként sem mentem volna el egyedül Budapestre. Volt egy szülői támogatás, egy óvó szülői kéz mögöttem.

Nagyon sokat segítettek, és sokszor óva intettek, mindig mondták, hogy vigyázzak, a siker ne szálljon a fejembe. Mindig féltettek ezzel kapcsolatban, és megtanították, hogy ne akarjak több lenni, ne akarjak többnek látszani, hanem maradjak meg egyszerűnek. Azt az értékrendet hoztam magammal egy egyszerű székely családból, hogy az egyszerűségre és az alázatra kell törekednem. A mai napig próbálok erre törekedni és ezt hirdetni, mert én az egyszerűségben látom az erőmet.

– Amikor a neved szóba kerül, valaki mindig dicsérően megjegyzi, hogy nem szerepelsz a bulvársajtóban, nincsenek botrányaid. Hogyan alakult ez, hogyan találtad meg a saját utadat?

– Furcsa lenne kimondani, hogy már teljesen az utamon vagyok. Úgy gondolom, megtalálni a saját utunkat hosszú idő. Nem merem kijelenteni, hogy megtaláltam az utamat, de azon az úton járok, amin járnom kell; nem érzem azt, hogy nem ott lennék, ahol lennem kell.

Visszatérve arra, hogy ha valaki a nevem hallatán nem tudja azonnal, ki vagyok, és kicsit el kell magyarázni, hogy „igen, a srác a Csillag születikből”, én nem bánom ezt.Az élet is úgy alakította, meg tudatosan is törekedtem rá, hogy kimaradjak a bulvárból, a celebségből és a botrányokból. Én mindig azt vallom, hogy énekes vagyok, zenélek, nekem ezzel kell foglalkoznom.

Nem akarok más dolgokat csinálni csak azért, hogy hír legyen belőle. Ez egy nehezebb út, de úgy érzem, ezt akarom járni. Hál' Istennek a saját utamon járhatok: sokfelé járok fellépni, hívnak sokfelé. Jó érzés ebben a mai zeneiparban – ami sajnos annyira átment az influenszer-világba és minden másba, hogy már nem csak a zenéről szól –, hogy én még mindig az a régimódi előadó lehetek, aki tényleg abból él és azt csinálja, hogy megy és énekel.

– Kerestek egyébként celebműsoroktól vagy egyéb valóságshow-s szereplésekkel kapcsolatban?

– Celebműsorokba nem hívtak. Olyan műsorba hívtak, ami mondjuk úgy, kicsit sok lett volna, de azt nem vállaltam el. Nem volt olyan, aminek örültem volna, csak egy-két olyan tévés szereplést vállaltam, ami nem árthat senkinek. A gond az, amikor az ember elmegy egy olyan műsorba, ahol igazából már nem ő dönt arról, milyen fényben tűnik fel. Nekem menedzserem sincs, senki nem mondja meg, mit kellene csinálnom – ami lehet, hogy jó, de lehet, hogy nem jó, ezt nem tudom.

– Azt mondtad, próbálsz megmaradni régimódi, klasszikus zenésznek. Ebben a felgyorsult világban a zene, illetve a szemlélet, amit képviselsz, hogyan tud valódi üzenetet megfogalmazni az értő közönségnek?

– Ez a közönségtől függ, hogy ki mit fogad be magába. Változik a világ, sok minden változik az életben, és ettől függetlenül persze a zenei világ meg az értékrend is megváltozik. Én sem vagyok már az az ember, aki 15 éve voltam. Nyilván mondhatjuk, hogy felhígult ez a szakma, de hiszem azt, hogy a tartalmas, mondanivalóval bíró daloknak igenis van piaca és közönsége. Igazából minden dalnak van mondanivalója, még annak is, amiről azt gondolnánk, hogy semmiség. Megváltozott a zeneipar, ezt tudom én is. Ezért vagyok sok mindenkinek fura, hogy én még mindig a retro zenét képviselem.

A közönségem többnyire az idősebb korosztály, akiknek ez egy nosztalgiaműsor. Sokan mondják nekem: „De hát Attila, a fiataloknak kell énekelni!”. Oké, de akkor ki fog az időseknek énekelni? Az időseknek is énekelni kell, sőt az időseknek van rá a legnagyobb szükségük! A fiatalnak a zene most ad valamit, de egy idős ember leélt egy életet, teljesen másképp éli meg az egészet. Nekik talán nagyobb élményt tud adni egy koncert vagy egy olyan zene, amit régen hallottak, mint egy fiatalnak, aki most azt érzi, hogy övé a világ. Az idősebbeknek talán egy picivel nagyobb szükségük van a zenére.

– Eddig két nagylemezed jelent meg. Készülsz következőre?

– Közvetlenül a tehetségkutató műsor után megjelent az Ezer szív együtt dobban című lemez. Azon még nem én írtam a dalokat, nekem írták őket Dandó Zoltán, Zsoldos Gábor, Kovács Enikő és Krenyiczki Ervin. Aztán 2021-ben megjelent egy saját lemezem is Indulnom kell címmel, ahol egy zenésztársammal, Vigyinszki Mátéval ketten írtuk a dalokat. Új lemezt most nem tervezek kiadni, de dalokat szeretnék megjelentetni. Bár most a könyvírás, úgyhogy jelenleg erre fókuszálok.

– A hamarosan, 30. születésnapodra megjegelő Nem kérek, csak köszönök című könyved ajánlója sokat elárul arról, miről szól a kötet. Milyen indíttatásból kezdted el írni, mi volt vele a célod? Elég komoly üzeneteket fogalmazol meg, miközben még alig vagy harmincéves.

– Egy ismerősöm javasolta, hogy legyen egy könyvem. Ezt kicsit furcsálltam, hiszen még csak harmincéves vagyok, mit tudok én az életről harmincévesen, mit írjak? De igazából nem egy életrajzi könyvről van szó, hanem az eddigi harminc, illetve utóbbi tizenöt évemről, ahogy alakult a műsor után. Talán kíváncsiak lehetnek az emberek, hogyan alakul az élete valakinek egy tehetségkutató műsor után, pláne ha 14–15 évesen csöppent bele. Ez az én történetem, az én gondolataim. Röviden úgy fogalmazhatnám meg: arról szól, amit én gondolok a világról, és amit a világ esetleg gondol rólam.

– Nem beszéltünk még a kudarcokról. Nyilván voltak ilyenek is. Hogyan sikerült ezek után talpa állnod?

– Nagyon erős, nagyon nagy kudarc szerencsére még nem volt az életemben, vagy talán nem úgy éltem meg. De ha lenne is, szerintem meg kell élni a kudarcot. Felesleges azon rágódni, hogy „bárcsak ne történt volna meg”. A kellemetlenség természetesen benne van, de hány kudarc miatt erősödik meg az ember, és ér el dolgokat! Ez kell az életben. Ha voltak is nehézségek – mert nehézségek mindig vannak –, az a lényeg, hogy erőt kell venni magunkon, át kell hidalni őket, és egyszer csak úgy gondolni rájuk: „Na, ezt is megoldottuk!”. Úgyhogy ha lenne is ilyen, inkább azt mondanám: bármi volt, az úgy volt jó, ahogy volt.

– A szerénységed ebben a beszélgetésben is kirajzolódik. Mit jelent számodra az igazi siker?

– Az igazi siker az, ha elismerik az embert. Ha például van egy önálló koncertje, és az emberek jegyet vesznek rá, majd elmennek. Ehhez nem kell 5–10 ezer fős tömeg. Ha van egy 100 fős terem, és oda eljön száz ember, aki jegyet váltott csak azért, hogy meghallgasson, szerintem az már sikernek számít. Nyilván lehet ezt mindig méretezni nagyobb és még nagyobb léptékben, de már kicsiben nézve is siker ez, mert onnantól kezdve az üzenet átment. Az ember nemcsak meghallgatott a neten, hanem el is jön meghallgatni. Régebben elképzeltem, milyen lenne nagy sztárnak lenni: megyek ki a színpadra, sikoltozás meg minden... De most úgy vagyok vele, hogy én inkább egy ember akarok lenni, akinek megvan a magánélete és a szakmai élete, és mindkettőben sikeres tud lenni. Úgymond nem vágyom sokra, de valójában ez sem egyszerű.

– Amikor magyarországi életedről beszéltél, a „kint” kifejezést használtad Erdélyre, máskor meg fordítva. Mennyire maradt meg a kapcsolódásod az otthonodhoz? Hol van számodra az otthon azok után, hogy ugyanannyit éltél már az anyaországban, mint Székelyföldön?

– Igen, most van a felezővonal: 15 évet ott éltem, 15-öt meg itt. Ahol az ember megszületik, ott ver gyökeret. Én 14–15 éves koromig Székelyföldön éltem. Bármerre járjak is a világon, az a hajszálgyökér mindig oda fog visszahúzni. Az egy másik dolog, hogy Magyarországon is megtaláltam az otthonomat – egy választott, az évek alatt kialakult otthont.