A gyermekvállalás fenekestül felforgatja az életünk, de ezt azért látjuk drámainak, mert túl kényelmes az életvitelünk – véli Vida Ágnes magyarországi babapszichológus, akivel erdélyi előadássorozatát követően beszélgettünk többek között a gyermek és nagyszülők viszonyáról, az egyedülálló és a nevelő szülők napi gondjairól.

A világ legtermészetesebb dolgaként szokás az anyaságra tekinteni. Ennek ellenére rengeteg tanácsra van szükségünk, hogy nehogy valahol elszúrjuk. Miért annyira általános az anyákban az érzés, hogy a gyereknevelést leginkább elrontani lehet?

Leginkább azért, mert rengeteg elvárás fűződik ahhoz, hogy egyrészt milyen legyen egy gyerek és hogyan neveljük őt fel. Meg aztán saját magunkkal kapcsolatos elvárásaink is szoktak lenni nekünk, nőknek, hogy mi tesz minket jó anyává. Ezekből az elvárásokból lesz az, hogy sokan az abszolút tökéletességre próbálnak törekedni, és nem érzik azt, hogy egy kicsit már túlgörcsölik a problémákat.

Amióta anya vagyok egyik legfőbb gondom az anyák közötti szolidaritás hiánya. Kicsit olyan ez, hogy amikor egy anyuka rájön a dolgok nyitjára, nem biztos, hogy azt szeretetteljes tapasztalatként adja át sorstársnőinek. Csak én érzek ebben egy bizonyos versengést?

Abszolút van egyfajta versengés, ráadásul sokunkban van egy megrendült önbizalom is, amitől azt érezhetjük, hogy van köztünk egyfajta versenyhelyzet.

Sok anyukán tapasztalom azt, hogy egy másik anyuka esetleg nem is versengésből azt mondja, hogy a gyermeke kezdetektől fogva átalussza az éjszakát, ez a másik anyukának esetleg rosszul esik. Az is lehet, hogy ezzel mindössze annyit akart mondani, hogy milyen büszke rá. A másik anyuka mégis úgy érzi, hogy ez egy versenyhelyzet és ez disszonanciát okozhat kettejük között.

Hogyan szokott tanácsot adni a segélykérő kismamáknak, annál is inkább, hogy minden gyerek és anya, illetve a köztük lévő kapcsolat is különböző?

Elsősorban az interneten szoktam tanácsot adni, hiszen a legtöbb anyukának talán azt a legnehezebb megoldania, hogy elmenjen valahova, ahol tanácsot vagy segítséget kaphat. Így általában a blogomon szoktam válaszolni vagy a Facebook-oldalamon, már csak azért is, mert nagyon sok anyuka hasonló problémákkal küszködik. Tehát ami az egyiknek tanács, az a másiknak is hasznos lehet – ezért is jó, ha nyilvános a tanácsadás. De természetesen, akinek komplexebb problémája van, vagy nem lehet rá egy-két mondatban válaszolni, abban személyesen is lehet tanácsot kérni.

Mi az idősebb nemzedék szerepe egy pici gyerek életében, és mennyire jelent gondot az, ha a kétfajta, egymástól mérőben különböző nevelési elv, a szülői, illetve nagyszülői egyidejűleg, egyazon tető alatt van jelen a gyermek életében?

Fontos az, hogy a gyermekünk találkozzon a nagyszülőkkel minél többet. Már csak azért is, mert így tanulja meg, hogy milyenek az idős emberek, vagy az időskor, netán azt, hogy tisztelni kell az idős embereket, és azt, hogyan kell velük bánni. Így ismeri meg igazából az élet teljességét, találkozik azzal, hogy nemcsak kisebb és nagyobb gyermekek vannak, vagy felnőttek, mint anyuka és apuka, hanem van az időskor is. Tehát jó az, ha erről vannak saját tapasztalatai.

Valóban, a nevelésben vannak különbségek, de az csak rugalmassá teszi a gyereket, ha többféle nevelési elvvel találkozik. Gyakorta az anyukák szeretnék, ha mindenki ugyanúgy csinálná a dolgokat, ahogy ők, de azzal a világon semmi gond nincs, ha mondjuk, az apukák vagy a nagymamák néhány dologban másképp járnak el, mint ahogy ők. Természetesen, ha nagy ellentétek vannak, akkor azokat tisztázni kell egymás között, de alapvetően az a jó, ha többféle nevelési elvvel találkozik a gyermek, hiszen az életben sem egyforma vagy egyformán kedves főnökei lesznek vagy csupa jó fej tanára, hanem lesznek ilyenek is meg olyanok is. 

Hogy áll a társadalom az egyedülálló szülők elfogadásával? Mitől sérülhet a gyermek egy ilyen családi helyzetben?

Egyre inkább elfogadott az, hogy vannak egyedülálló szülők is. Kétségtelen, hogy ez nagyon nagy terhet ró a szülőre, a gyerek szempontjából pedig az lehet probléma, hogy egyrészt fontos lenne az, hogy megtapasztalja mindkét szülőt, hogy legyen lehetősége apával is meg anyával is lenni. Mert attól, hogy a szülők között van egy feszültség, a gyermekeknek ugyanúgy szükségük van a szülőkre. Lehetőség szerint arra kell törekedni, hogy legyen lehetősége együtt lenni a másik szülővel is, még akkor is, ha esetleg nem mindig értünk egyet vele meg a nevelési módszereivel.

A másik fontos dolog pedig, amire ilyenkor ügyelni kell, az az, hogy sok anyuka hajlamos arra, hogy amikor egyedül neveli a gyermeket, akkor egyfelől lejárassa a másik szülőt, másfelől meg elkezdje a koránál idősebbként kezelni a gyereket.  Megosztja vele a problémáit, hétköznapi gondjait, mert nincs ott egy felnőtt, akinek elmondhatná például azt, hogy aznap mit mondott a főnöke, vagy milyen anyagi gondjai vannak, ezért ezeket a gyermeknek mondja el. Pedig ezek nem tartoznak a gyermekre olyan szempontból, hogy még nem tud mit kezdeni velük, így idő előtt fel kell nőnie. Ez meg nem tesz jót neki.

Milyen gyakran és milyen jellegű gondokkal szoktak önhöz fordulni azok a szülők, aki örökbefogadott gyermeket nevelnek? Mivel szokta őket bátorítani?

Egyre több nevelőszülő szokott hozzám fordulni, és az alapvető gond ugye az, hogy miként mondják el azt neki, hogy örökbefogadott – melyik az az életkor, és egyáltalán hogyan kell ezt elmagyarázni, mit fog szólni hozzá, nem fog-e csalódni? Ezek mellett még az is fel szokott merülni, hogyha nem csecsemőkorban kerül oda a gyermek, vagy ha babakorban is, de valamely viselkedési problémával küzd, akkor a befogadó szülők hajlamosak azt gondolni, hogy az bizonyára azért van, mert örökbefogadott. Ha rosszul alszik vagy hisztizik, akkor biztos azért, mert valamit örökölt, ez lehet a háttérben. Pedig az örökbefogadott gyerekek is ugyanúgy átmennek a dackorszakon, ugyanúgy nem alszanak jól csecsemőkorban, és ez teljesen normális.

Gyakran hallani kifogásként a gyermekvállalásra azt, hogy fenekestül felfordul az élet, ezt az áldozatot pedig nem szívesen vállalnák. Aztán erre jön egy elég gyomorforgató győzködés, hogy ez dehogy van így, vagy pedig éppenséggel jó, ha így van. Van-e erre józan, mérsékelt álláspontot, válasz?

Ez valóban így van: a gyermekvállalás fenekestül felforgatja az életünk. De szerintem ez azért merülhet fel manapság kifogásként, mert nagyon kényelmesen élünk. Nagyon sokan megteremtik maguknak az egzisztenciát, de úgy érzik, hogy ez még mindig nem elegendő ahhoz, hogy gyermeket vállaljanak. Pedig ha visszagondolunk az elmúlt évszázadokra, ez a probléma soha nem így fogalmazódott meg…

Felmérés is mutatja azt, hogy az ’50-es években az, aki jól élt, még az is kevésbé élt jól, mint az, aki ma nem is olyan jólszituált vagy anyagilag elégedett. Sokkal több mindenünk van, mint a korábbi korokban, de emiatt kényelmesebbek is vagyunk, és nehezebben lépjük meg azt, hogy akkor jöjjön egy gyerek, aki valóban többe kerül, foglalkozni kell vele, időt és figyelmet kell rá szánni. Úgyhogy azt gondolom, igazából csak a kényelem hozza elő ezt az indokot…