Bölcsészkaron folytatja és kulturális pályára készül Szabó Adrienn, aki a Sepsiszentgyörgyi Református Kollégium végzős diákjaként nemcsak tanulmányi eredményeivel emelkedett ki kortársai közül, hanem emberi hozzáállásával és sokoldalúságával is.

– Gratulálok az eredményedhez! Milyen érzés volt, amikor megtudtad, hogy te lettél a háromszéki érettségiző magyar diákok között az első?

– Nagyon szépen köszönöm! Egészen szokatlan mód tudtam meg a helyezésemet, ugyanis egy tanárom hívta fel rá a figyelmem. Hihetetlen érzés, de óriási sikerélmény. Nem mertem elszólni magam, mert a próbavizsgákon megjártam. Mindig úgy gondoltam, hogy ki kell hoznom magadból a legjobbat, és utána kiderül, hogy az mire volt elég. Végül a jelenlegi eredményem még engem is meglepett.

– Hogyan készültél az érettségire? Inkább az utolsó hónapokban pörögtél rá vagy hosszabb távon, fokozatosan építkeztél? Melyik tantárgy volt számodra a legnagyobb kihívás, és melyiket érezted a legerősebbnek?

– Leginkább matekból kellett fejlődnöm, utolsó évben különórára is jártam, a rendszeres gyakorlással majdhogynem három jegyet fejlődtem. A legbiztosabb talajként a biológiára tekintek. Ám, ami a legerősebbnek mondható, majdhogynem ösztönszerű nálam, az a magyar nyelv és irodalom. A hosszas, fokozatos építkezést alkalmaztam. Elemis koromban édesanyám tanított rá, hogy hétvégente előre készüljek a következő hétre, magamat ismerve az utolsó pillanatra hagytam volna, ha nem ösztönöz.

– Nézzünk vissza az iskolára, hogyan emlékszel vissza a „refiben” töltött évekre?

– Nem mondom, hogy az iskola volt a második otthonom, de csak azért, mert elcsépeltnek gondolom. Az ott töltött idő szempontjából bizonyosan igaz lenne az állítás, és én ebből egy percet sem bánok. Ugyan a szüleim döntése volt, hogy első osztályban ide írattak, kilencedik osztályban én szerettem volna visszajönni. „Refis” veteránként nem tudom, milyen lehet egy másik iskola. Itt ismertek engem. Tanáraim előbb tudták azt, hogy ki vagyok, és hogy ki lehetek, mint én magam. Figyeltek ránk, vezettek a célok és a valódi önmagunk felé. A diákok, a barátaim pedig a „Refi” nélkül nem jöttek volna az életembe, az pedig óriási kihagyás lett volna.

– Volt olyan tanárod, aki különösen inspirált vagy meghatározó szerepet játszott az utadon?

Azon szerencsés diáknak mondhatom magam, aki most fel szeretné sorolni mindazon pedagógusokat, akik segítették, akár lépésről lépésre, akár csak egy mosollyal egy nehéz napon. Szakmailag Mágori Ágnes magyar szakos tanárnő segített szüntelenül és önzetlenül, ő sajnos csak V–VIII.-ban tanított, de utána is kísérte az utam. A kezdetektől fogva jó nevelőim voltak, így a tanítónőimtől, Berde Imolától és Kelemen Judittól kezdve a két osztályfőnökömig, Egyed Júlia tiszteletes asszonyig és Nagy Mónika tanárnőig. Lelkiekben és hitbéli kérdésekben Juhos Ágota tanárnő, Egyed Sándor tiszteletes úr, illetve Máthé Emese tanárnő segítettek. Az utóbbi hagyott az érettségi hetére egy fohászhoz hasonló költeményt, ez volt a mankóm a próbák alatt.

– Részt vettél különböző tantárgyversenyeken, programokon? Ha igen, van olyan, amire különösen büszke vagy?

– A X–XI. osztályban katolikus vallásolimpiászokra jártam, azok voltak az első nagyobb sikereim, ugyanis országos második helyezett is voltam. Mégis különösen büszke vagyok az idei Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyversenyen elért megyei második helyezésemre, ugyanis erre önerőből és önállóan készültem fel.

– Sokan hiszik, hogy ilyen eredmények csak úgy születhetnek, ha az ember kizárólag tanul. Neked milyen hobbijaid, elfoglaltságaid voltak a tanulás mellett?

– A járvány alatt megszerettem az olvasást, alkalomadtán pedig írtam is, főleg az iskolaújságba, aminek a főszerkesztője voltam. Kiemelten szeretem a kulturális programokat, főleg a színházat, az a szenvedélyem. De sokat szerveztem: Tabakó, Szent György Napok, diáknapos csapatot vezettem. Engem a pörgés és az élményszerzés töltött fel. Önkénteskedtem is a Máltai Szeretetszolgálat elsősegélyes csapatában. Úgy gondoltam, hogy egy kincsekkel teli világot kaptunk ajándékba, ezt szerettem volna minden feltétel nélkül „meghálálni”.

– Van olyan élmény, ami különösen formált emberileg vagy gondolkodásban az elmúlt években?

– Hirtelen két ilyen élmény jut eszembe, az első a Háromszéki Diáknapok, ott kezdtem igazán felfedezni, hogy milyen is vagyok igazán, megnyíltam, sokkal szociálisabb lettem. Illetve a második, a Kanadai Magyarságismereti Rákóczi Mozgótábor volt, itt nemcsak szociális és nemzeti gátakat küzdöttünk le, hanem rengeteg lelki, szellemi értekkel távoztunk, szerencsésnek mondhatom magam, hogy részese lehettem.

– Milyen kérdések, témák, ügyek foglalkoztatnak mostanában?

– Lévén, hogy a nagybetűs élet előtt állok, leginkább társadalmi, mindennapokra és a jövőre vonatkozó kérdések foglalkoztatnak. Talán most veszem le az érettségi szemellenzőjét, és lassacskán visszatérek az álmokhoz és azok megvalósítási esélyeihez. Érdekel, hogy milyen célja van a modernkori embernek, mit lehet még teremteni, mire van igény, mik a valódi lehetőségek, lehet-e még alkotni, vagy már minden készen van és működik.

– Vannak példaképeid? Akár személyesen ismert emberek, akár könyvekből, filmekből, közéletből?

– Természetesen van példaképem: édesanyám mint emberi, vezetői, női példa. Természetesen a művészek, az igazi művészek is csodálatot váltanak ki belőlem. Könyvekből és filmekből inkább cselekedetek jutnak eszembe bizonyos helyzetekben, amelyeket példaértékűnek és követendőnek gondolok. Aztán persze van egy elképzelésem a jövőmről, hogy milyen szeretnék lenni, az ahhoz vezető utat próbálom megvalósítani.

– És most merre tovább? Milyen szakirányon szeretnél továbbtanulni, és maradsz Erdélyben, vagy inkább külföld felé kacsingatsz?

– Bölcsészkaron szeretnék továbbtanulni, magyar–olasz szakon. Régebb óta a magyar nyelv, irodalom és művészet felé kacsingatok: színházi rendezés, írás, kulturális programok szervezése érdekel. Úgy döntöttem, hogy egy mindet lefedő ágon szeretnék továbbtanulni. Ezt egészíti ki az olasz nyelv elsajátítása. Olaszország művészeti és egyházi bölcső, és a bölcsek azt mondják: „minden út Rómába vezet”. Maradok Erdélyben, Kolozsváron tanulok tovább. Úgy érzem azok az értékek, amiket képviselni szeretnék csak itthon tudnak kibontakozni. Persze nem zárom ki, hogy Erasmus-programmal vagy egyéb hasonló tanulmányi lehetőséggel ne éljek, sőt tervezek részt venni azokon is.

– Hogy képzeled el a jövődet öt-tíz év múlva? Mivel szeretnél foglalkozni, és mi az, amit fontosnak tartanál elérni?

– Pontos szakmát nem tudok megnevezni, hiszek a lehetőségekben, amelyek útközben adódnak. Viszont azt tudom, hogy pörgős életet szeretnék élni, amelyben a kultúra alapvető szerepet játszik.

– Befejezésként mit üzennél azoknak a diákoknak, akik most még csak készülnek az érettségire vagy éppen most kezdik a középiskolát?

– Három részre szeretném osztani az üzenetem: tanulmányi, szociális és hitbéli. Tanulmányilag azt tudom javasolni, hogy vegyenek részt az órákon, mert az már fele tudás, főleg annak, aki auditív módon tanul, valamint, hogy fokozatosan építkezzenek. Szociális szempontból az az igazság, hogy kilencedik elején én is rettegtem az új emberektől, de úgy döntöttem, hogy új ez kezdet és nyitottnak kell lennem, bejött. Rengeteg programban részt vettem és mindenből gazdagodtam egy kicsit. Háromszéki diákok figyelmébe ajánlom a Háromszéki Diáknapokat, illetve az erdélyi diákoknak ajánlom a Mozgótábort. Hátravan a hitbéli kérdés. Általános érvényűek a nehéz napok, ilyenkor eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül, a Fennvaló mindig kísért utamon, és levette a vállamról a terhet, akár a terheimmel együtt a vállán hordozott, amikor szükségem volt rá.