Kedves ünneplő testvéreim!

Van valami kimondhatatlanul csodálatos abban, ahogyan a Gondviselő minden évben karácsony ünnepének varázslatával hozza el az év végét. Mintha a „minden jó, ha a vége jó” igazságával segítene az év utolsó napjaiban egy hosszú esztendő fáradt vándoraiként megérkezni oda, ahová tudatosan vagy öntudatlanul folyamatosan vágytunk: haza az otthon meghittségébe, haza egymás szeretetébe, haza Isten ölelésébe, haza az ünnep teljességébe!

Olyan évről évre visszatérő derűs bizonyossága ez az életünknek, mint naponként a napnyugtával felkelő esthajnalcsillag a többi csillaggal, amelyeknek pislákoló fényénél nem veszünk el a nappali fény sokszor fárasztó részleteiben, hanem létezésünk titokzatos lényegéhez térhetünk vissza: a végtelenségbe kiáradó lényünkhöz, az egymással, Istennel és a mindenséggel összekapcsoló kiáradó szeretethez.

Sosem éreztem annyira parányinak magam, mint amikor egy nyári estén felnéztem a végtelen égre. Néztem a sok hunyorgó csillagot, és arra gondoltam: Istenem, mennyire jelentéktelen apró pont vagyok én ezekhez képest a világmindenség egén. Aztán ez az érzés hirtelen átfordult bennem… mellkasomat a végtelenség, a teljesség érzése feszítette, s mintha egész lényem átölelte volna a mindenséget. Óriás voltam, határtalan, s az összes hatalmas csillag az én parányi szívemben lüktetett.

Lehet, hogy emberi életünk porszemnyi a jó Isten végtelen egén, viszont egyik legnagyobb csodája az, hogy ennek ellenére képes befogadni a mindenséget, az örökkévalót. Amikor a napkeleti bölcsek meglátták a csillagot, örültek, mert nem csupán egy égitestet láttak benne, hanem reményt, irányt, értelmet az útnak. Nem elvesztek a végtelenben, hanem meghívást kaptak a benne való haladásra. Annak a bizonyságát, hogy a megtett út nem céltalan bolyongás. Isten megszólította, vezette őket a betlehemi jászol felé.

Kedves Testvéreim, miközben a körülöttünk lévő világban egyre sűrűbb, már-már kitapintható a sötétség, arra van talán legnagyobb szükségünk, hogy meghalljuk Isten megszólítását, hogy meglássuk a csillagot! Hogy érezzük, a folyton megújuló holnapok felé haladó lépteink nem hiábavalóak, mert Isten maga vezérel. Csillagok kellenek a világ egére. Kiáradó fénnyel, erővel, meleggel megáldott csillagokra van szükség. Rátok, drága Emberek!

Édesapák és édesanyák, emeljétek magasba gyermekeiteket, és mondjátok nekik sok milliószor, mondjátok úgy, hogy végig visszhangozzon hangotok a mindenségen: csillagom! Hitvestársak, ragyogjátok be közös utatok sötét éjszakáit a szeretet fényével, és legyetek egymásnak Isten által rendelt vezérlő csillagjai! Nézzetek bele minél gyakrabban a körülöttetek élő és támaszra vágyó emberek szemébe, hogy tekintetek fénye reményt adjon, vigasztaljon, emeljen. Legyetek csillagok! Mutassatok utat! Ne járjátok végig mások helyett az utat, de maradjatok végig útitársak. Fényetek ne vakítson, hanem igazítson. Ne csak ereje, hanem melege is legyen. Össze kell kapaszkodnunk, és elvezetnünk egymást Betlehemig. Évről évre vissza kell vergődnünk Betlehemig, az Istennel és egymással szeretetben megélt élet normalitásáig.

Oda, ahol a jászol egyszerűsége, az újszülött tekintetének ártatlansága újjászüli lelkünket. Oda, ahol újra megérezhetjük, mit jelent a szerető család otthonos békéje és biztonsága. Oda, ahol a szeretet megtanít családunknak érezni a tágabb közösséget, ezt az ezer sebből vérző emberiséget, és tenni, imádkozni azért, hogy oszoljon a gyűlölet és a háborúk őrülete, amely egyre inkább hatalmába keríti a világ tébolyult hatalmasait! Oda, ahol az ünnep a kétszerkettő egyszerűségével villantja fel a megvilágosító felismerést, hogy mindnyájunknak küldetése van: meglátni és követni Isten vezérlő csillagát, hogy visszatükrözve fényét magunk is csillagjai lehessünk a reánk bízottaknak!

Ámen!

Kolozsvár, 2025 decembere

Atyafiságos üdvözlettel,
Kovács István s. k.
püspök