Megszólalt a héten a Válasz Online-ban Ablonczy Bálint, aki minap Szilágycsehen járt és beszámolt arról, hogy a február elején itt bekövetkezett katasztrófa, a református templom tornyának leomlása után mi mindent tapasztalt a helyszínen, illetve miként élik meg az itteni kálvinisták, de nem csak ők ezt a tragédiát.

Ablonczy, akinek Szilágyi Zoltán helyi tiszteletes volt a beszélgetőpartnere – egyebek közt – hangsúlyosan kitért nem megkerülhető lényeges elvi és gyakorlati kérdésekre is. Felidézve például azt az önzetlen segítőkészséget, melyet megtapasztalhattak sok mindenben az erdélyi magyarok a Ceauşescu-éra sötét éveiben a jóérzésű magyarhoni nemzettársaiktól – ezeket ekképp foglalja össze:

„Miközben azonban a szolidaritás természetes gesztusa összeköti a hetvenes-nyolcvanas éveket napjainkkal, sok szempontból más korszakot élünk. Ugyan miért segítsenek magyarországi civilek egy Romániában található templom újjáépítésében, amikor uniós, magyar és román állami források is elérhetők? Egy politikailag feszült időszakban, az egyházak közéleti szerepvállalásával kapcsolatos viták mellett indokolt-e ez a szolidaritás?

Nem véletlen, hogy a stand up comedy ókori mesterének, a Caesar kortárs Publilius Syrusnak tulajdonított szállóigék egyikével, a nálunk is közmondássá honosodott Bis dat qui cito dat magyar változatával indul Ablonczy Bálintnak a múlt heti szilágycsehi látogatása kapcsán született helyszíni tudósítása. Az általa jegyzett és Vörös Szabolcs remek fotóival gazdagon illusztrált beszámolójának nyitómondata, a „Kétszer ad, ki gyorsan ad” – a hozzátett „a régi mondás igazsága most is bebizonyosodott”-al együtt tagadhatatlanul némi büszkeségről árulkodik. Tulajdonképpen vele „haza is beszél”, ezt pedig teljes joggal teheti.

De miről is van szó?

Miután február 3-án felújítás közben leomlott a szilágycsehi református templom tornya, a Válasz Online szerkesztősége azonnal segélyakciót hirdetett. Az önfenntartó redakció tagjai által összeadott százezer forint mellé az egykori titkos erdélyi segítőakciókról szóló, általam e rovatban tavaly decemberben ismertetett Nemzet hátizsákban – Titkos erdélyi segítőakciók a Kádár-rendszerben című 4690 forintba kerülő könyvüknek minden egyes, webshopban eladott példánya után 1000 forintot különítettek el erre a célra. Az elmúlt egész héten várták a megrendeléseket, és velük együtt én is merem remélni, hogy a nemes kezdeményezésük sikerrel járt. Megkockáztatom: a példamutató akciójuk talán ezen túlmenően is késztetett vagy talán ezután fog késztetni egyeseket adakozásra.

Hogy mennyire nagy szükség van most az anyagiakban is megmutatkozó szolidaritásra, arról már korábban részletekre terjedően többször értesülhettek az olvasóink zilahi tudósítónk jóvoltából. Kulcsár Mária arról is beszámolt egyik cikkében, miszerint már a tragédia másnapján gyűjtést indított a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a zilahi egyházmegye a szilágycsehi reformátusok megsegítésére, azért, hogy újjáépíthessék templomukat, annak tornyát és folytathassák a most félbeszakadt általános felújítást.

A Válasz Online a csak megsüvegelhető ötletének mostani közhírré tételével, amikor adakozásra kívánja ösztökélni a magyarhoni polgárokat, maga is meggyőzően érvel amellett, hogy miért van most ideje a tettekben is megmutatkozható együttérzésnek: „Lesz helye a pénznek, mert rögös a rekonstrukció engedélyeztetésének útja, pedig sürgős feladatok várnak a szilágycsehi református gyülekezetre: el kell hordani és szét kell válogatni a templom előtt tornyosuló kőhalmot. Méghozzá kézzel, mert a romok alatt védett értékek, például gótikus építőelemek lapulnak.”

Az is kiderül már rögtön már a felvezetésből, hogy Szilágyi Zoltán lelkész nagyon hálás a Válasz Online közösségének, ahogy mindenki másnak is a szolidaritásért. Ugyanitt egyúttal bepillantást nyerünk abba, hogy a tiszteletes milyen embert próbáló nehéz napokat él át folyamatosan a február 3-i sorscsapás óta, de abba is, erőt ad neki a sokak részéről érkező erkölcsi és anyagi támogatás.

Hozzá is látok máris a mélyen megindító Ablonczy-pillanatfelvétel bemutatásához az indító sorok közreadásával:

„Tiszteletes úr, hogyan tudnánk segíteni?” – harmincöt év körüli, munkáskülsejű férfi szólítja meg Szilágyi Zoltán református lelkészt, miközben a szilágycsehi ortodox templom előtt beszélgetünk. Mint mindenki a felerészben román, felerészben magyar kisvárosban, a fiatalember is a nemrég váratlanul ledőlt református templom tornyáról beszél. Tőlünk szinte karnyújtásnyira, a fő tér túloldalán domborodik a hatalmas törmelékhalom. Mintha egy tátott szájú cet gyomrába néznénk: az összeomlott torony téglahegye fölött belátni a furcsán nyitottá vált templomhajóba. Szilágyi tiszteletes és az őt megszólító fiatalember gyorsan tisztázzák a részleteket; a református lelkész már gyakorlottan válaszol. Az elmúlt két hét szinte minden pillanatát a kárelhárítás, a további bajok megelőzése és a hogyan tovább megszervezése töltötte ki. Hollandiából, Svájcból, Magyarországról, illetve Romániából is érkeztek felajánlások. Még másnyelvűek- és vallásúak is magukénak érzik a történetet: az ortodox templom harangozója is készségesen segít, hogy feljuthassunk a toronyba, egy pillantást vetni felülről a reformátusok katasztrófa sújtotta otthonára.”

Ezt követően nemcsak arra az elvi felvetésére tér ki a cikkszerző, melyről már szóltam a bevezetőmben, azaz, hogy minden bizonnyal sokakban az a kérdés merül fel, miért is kellene támogatni a szilágycsehi reformátusokat a magyarországi civileknek, amikor ott a magyar és a román állam? A választ erre kicsit később kapjuk meg a legilletékesebbről, az itteni kálvinista nyáj pásztorától, mert előbb a pesti látogató első majd a későbbi, Szilágycsehen szerzett benyomásairól olvashatunk.

Megérkezve egy hideg és napfényes téli napon oda ahol „a völgyben megbúvó kisvárost ellepő ködöt évszázadok óta először nem szúrja át a református templom magas tornya”, Ablonczyban egy olyan olvasmányélménye ötlik fel benne, amelyik minden bizonnyal nemcsak számára bír különleges üzenetértékkel:

„A települést ölelő szőlőhegyről letekintve eszünkbe jut a közeli Zilahról származó Kossuth-díjas Szilágyi István Hollóidő című nagyregénye. A török hódoltság idején, valahol a Duna-mentén játszódó történetben a Revek nevű kisváros élete a templom, s főleg tudós prédikátora, Terebi Lukács köré szerveződik. Miután a papját rabságra hurcolják, a közösség újra és újra szembesül a túléléshez, a megmaradáshoz szükséges kompromisszumokkal, megalkuvásokkal – nem is kell megerőltetnünk magunkat a huszadik századi kisebbségi sorssal való párhuzamhoz.”

Miután a szemközti ortodox „szomszédvár” tornyából a cikkszerző és Vörös Szabolcs szemügyre veszik a református istenházát, a tiszteletessel közelebbről is megnézik a megsérült épületet. Ez az a látvány, amit a riporterünk szintén csak megindító szavakkal tud rögzíteni:

„Megállunk a templomajtóban, beljebb nem mehetünk, hiszen a megbomlott szerkezet miatt akut a balesetveszély. Még így is megértjük azonban, miért beszél a lelkész szolgálati helyéről olyan szeretettel és ragaszkodással. Bár nyomasztó a templom közepét kitöltő törmelékhalom, a pusztulás számtalan nyoma, még így is szembeötlő az épület szépsége és arányossága.”

Szilágysági tudósítónk Újjáépítjük! Nemcsak kőből és téglából, hanem a közösség szeretetéből és kitartásából címet viselő korábbi beszámolójából az olvasóink már sok mindent megismerhettek a templomtörténetre és főleg a toronyomlást megelőző felújítási munkák idején megtapasztaltakra vonatkozóan. Ezeket Ablonczy is megosztja a Válasz Online-t kedvelőkkel. Írásának ezekre a részleteire nem is térek ki. Viszont ki nem hagyható annak idézése, hogy miként örökíti meg az imponáló azonnali szolidaritási reakciókat:

„Az első sokk után páratlan összefogás bontakozott ki. Már másnap reggel megjelent a lelkészlakban egy férfi egy Szilágycsehtől hetven kilométerre található faluból, s hozott kétszáz lej (körülbelül 15 ezer forintnyi) adományt. Gyűjtést hirdetett a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a magyarországi Református Szeretetszolgálat, az unitárius egyház, a Válasz Online, összefogtak a helyi és országos hatóságok.”

A helyszíni tudósítás következő passzusában aztán tisztázódik az alapvető kérdés is, az, hogy amikor a szilágycsehi istenhajlék romokban hever, van-e vagy nincs tennivalója a Pannóniában élőknek?

Amit ennek kapcsán olvashatunk jelzés- és üzenetértékű, aligha igényel bármiféle kommentárt:

„Mit mondana azoknak, akik szerint nem a magyarországiak dolga a segítés, oldja azt meg a román állam? – tesszük fel a kérdést vendéglátónknak. „Meggyőződésem, hogy közünk van egymáshoz, s ezért bajban számíthatunk egymásra. Bár mi másik államban, kisebbségi közösségként élünk, a magyar nemzethez tartozunk.

Jól jelképezi ezt az összetartozást, hogy a templom alatti kriptában a hagyomány szerint Gyulaffy László és családtagjai nyugszanak. A végvári kapitány a tizenhatodik század végén a Dunántúlon, a Balaton-felvidéken harcolt a török ellen, mielőtt Erdélybe költözött. A Veszprém melletti Gyulafirátót és a mi általános iskolánk is az ő nevét viseli” – magyarázza Szilágyi tiszteletes.”

Hasonlóképpen jelzésértékű az is, amit ezt követően oszt meg velünk a szerzőnk, s ami egy olyan másik kérdést vet fel, ami most bizonyára sokakban megfogalmazódik, talán nemcsak a hepe-hupás Szilágyságban: bár a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és az Erdélyi Református Egyházkerület az elmúlt években soktíz milliárd magyarországi forintból számos templomot, intézményt újíthatott fel, Szilágycseh kimaradt a támogatásokból.

Miután pedig egy évtizedig sikertelenül indultak uniós és román állami pályázatokon, az elbukott kísérletek után két évvel ezelőtt mégis megtörtént az áttörés. Erről a következőket tudjuk meg az úti beszámolóból:

„Végül a bukaresti kultuszminisztérium alá tartozó Román Örökségvédelmi Intézettel sikerült támogatási szerződést kötni 2024-ben 10 millió lej (körülbelül 750 millió forint) értékben, amihez a 2200 főt számláló gyülekezet egymillió lejnyi önrész megszerzését vállalta 2027 decemberéig, a munkálatok eredetileg tervezett befejezéséig. Noha ez az összeg csak a tervezett felújítás kétharmadát fedezte, a református közösség úgy döntött, belevág a munkába. Tavaly év végére megszerezték az engedélyeket, megkötötték a szerződéseket, elrendezték a terepet, kihordták a templomból a bútorzatot és leszerelték az orgonát – amely biztosan megsemmisült volna a toronnyal együtt. Bent maradt viszont a felbecsülhetetlen értékű reneszánsz stallum, azaz faragott táblás fapad a 16. század elejéről. Szerencsére farostlemezből álló védőburkolatot kapott, így a katasztrófa nem tett benne kárt.”

A Szilágyi tiszteletessel folytatott dialógus értelemszerűen kitér a hogyan továbbra is. Az általa elmondottak ekképp köszönnek vissza a cikkben:

„Erős az elhatározás arra, hogy a tornyot eredeti formájában építik újra, de azt már most látni: az eredeti román állami támogatási összeg kevés lesz. Ráadásul mindent újra kell terveztetni, engedélyeztetni, költségvetést készíteni, s ez sok idő. Közben sürgősen el kell végezni a biztonságba helyezési feladatokat. Például a további omlás elkerülésére meg kell támasztani a tetőt, illetve el kell hordani és szét kell válogatni a templom előtt tornyosuló kőhalmot. Ezt a munkát nem lehet géppel elvégezni, hiszen a törmelék alatt ott lapul például a toronyóra, a gótikus elemek, amelyeket vissza kell majd építeni a rekonstrukció során. Különösen értékes tehát minden gyorsan érkező segítség, így lapunk támogatása.”

Természetesen külön is hangsúlyozza azt a lelkész, hogy „Nagyon hálásak vagyunk a Válasz Online közösségének a szolidaritásért.” Majd így folytatja, miközben mérleget is von: „A torony összeomlása előtti ökumenikus imahéten az üldözött örmény keresztényekért és az egységért imádkoztunk. Most saját életünkben tapasztaljuk meg az egység áldásait. Isten azt üzeni nekünk, még az is törékeny, ami évszázadokon keresztül állt. Fel kell ismernünk, hogy mindannyian az Ő kezében vagyunk”. Azt is megvallja: „amikor kimegy a parókia udvarára, most is ösztönösen felnéz, keresve tekintetével a tornyot és az azon elhelyezett órát. Így tett ugyanis a 2013 óta tartó szilágycsehi szolgálata szinte minden napján.”

A riport fináléja egyúttal hiteles hangulatjelentés is, ami arról tanúskodik, hogy a történtek ellenére a Szilágysági-dombvidék magaslatai között megbúvó kisvárosban nem lett úrrá a reménytelenség. A végszó erről is szól, ráadásul sokat számító bizakodással:

„A jól megszokott látvány hiánya az egész városban beszédtéma. Magunk is megtapasztaljuk ezt a helyi Kulcsár ruhamanufaktúra főtéri boltjában nézelődve, ahol a szomszédos Désházáról bejáró készséges eladónő is erről beszél. Őt is megérintette torony leomlása, de nem kételkedik abban: nemsokára ismét a főtér éke lesz az újjáépült református templom.”