KISBBSÉGBEN: Magyar királyi átmenetiségektől az alaptörvényig
Közjogtörténeti és joghistóriai tanulmányokból formálta kötetté legutóbbi munkáját Schweitzer Gábor, kinek akadémiai kutatói és egyetemi oktatói tevékenységéből egyre több forráskiadás, elemző áttekintés és alkotmányelméleti témakör jut a publikum elé.
Most megjelent újabb könyvében[1] A magyar királyi köztársaságtól a Magyar Köztársaságig. Közjog- és tudománytörténeti tanulmányok címen összegezte a két világháború közötti történeti időszak számos komponensét, s a közjog, politikai szabadságjogok kérdéskörét, a diszkriminatív jogalkalmazás „alkotmányos” rendszeren belüli tüneteit (polgári jogok a Horthy-korszakban, zsidótörvények ideje, bírák közötti tisztogatás), s mindezt az 1946. évi közjog-változás szemléjével és a történeti folytonosság üdvkörében zajló Alaptörvény-formálás 2011-es sarkalatos kérdéseivel keretezi.
Schweitzer oktatás-, iskola, közigazgatás- és alkotmányozás-tárgyú írásai rendre folyóiratokban, hozzászólásokkal érdemesítő szakmai viták közegében már napvilágot láttak korábban, de ezekre adott részbeni reflexiók révén is (alig érzékelhető átírás következtében) itt nemcsak egybefüggő jogi gondolkodástörténeti közléskeretet testesítenek meg, hanem mélyebb szövegösszefüggések alakjában is értelmezési közeget kapnak. A címadó témakör is ilyen, az ország monarchikus államformája a királyi szék betöltetlensége miatt nemcsak a korabeli republikánus ellenzék ironikus frázisaiban minősült „királyi köztársaságnak”, de a monarchikus államforma és az ideiglenesnek szánt közjogi intézmények között is ambivalencia feszült, hiszen az alkotmány íratlan mivolta és a jogfolytonossági teóriák legnemzetibb ágainak képviselői is nehezen küzdöttek meg a történeti alkotmány intézményeivel.
A kötet a két világháború közötti alkotmányjog-tudomány átfogó áttekintését is nyújtja, de a korszakot jellemző alkotmány-politikai kihívásokra és egyes alkotmányjogi intézmények olykor tragikus következményeket kiváltó változásaira is rámutat, mindemellett pedig a politikai és polgári szabadságjogok területén bekövetkezett szemléleti és szabályozási átalakulást mutatja be. A Horthy-korszakra következő koalíciós években született oktatási és tudományos célzatú értékeléseket a köztársasági államformát deklaráló és a köztársasági elnöki tisztséget megalkotó, egyúttal az alapvető emberi jogokat a magyar alkotmányjog történetében elsőként összefoglaló 1946. évi I. törvénycikk értékelésére is önálló fejezetben tér ki, kimutatva az alkotmányos hagyományok figyelembevétele mellett a látszatalkotmányosság Patyomkin-falait, ennek alkotmányjog-tudományi képviselőit is meghatározó körképet vázolva.
Így formál lényegében szakmatörténeti és közgondolkodás-szabályozási alakokról olyan körképet, amelyben az 1919 és 1944 közötti évtizedekben érvényesülő ún. közjogi provizórium mérlegét megadó Molnár Kálmán, az alkotmányozás-tudomány, közigazgatás és közjogi szabályozás kérdésköreit Kmety Károly, Csekey István, Tomcsányi Móric, Kun József, Haendel Vilmos, Polner Ödön, Ereky István, Magyary Zoltán professzorok tudáshatára vonta meg, s ezek történeti összehasonlító ismeret-tartalmait, egyetemi oktatásban vállalt szerepük hatását is megrajzolja. Ez időszakban a „nemzeti önrendelkezés szelleme” helyett a kivételes hatalom szelleme érvényesült, a magyar alkotmányos hagyományokkal ellentétes nemzetiszocializmus (Gömbös Gyula és Szálasi Ferenc nevével fémjelzett) kaszárnyaszelleme került uralmi előtérbe.
Schweitzer alapkérdése itt: vajon mennyiben érzékelték az alkotmányjog-tudomány képviselői a közjogi provizórium időszakában a kisiklást, hogyan viszonyultak a korszak fontosabb alkotmányjog-tudományi vitakérdéseihez, a személyi és intézményi keretek mellett a szakmai nyilvánosság, az egyetemi képzés és a szakfolyóiratok helyzete miképp befolyásolta vagy hagyta éppen magyar alkotmány és alkotmányjog változásainak kihívásokra választ kereső, de ezt korántsem mindig megtaláló szereplőit érvényesülni.
Az egyetemi sikerek és meghatározó nyomásgyakorlók olykor kudarcos pályája, például Magyary Zoltán húszas években indult sikerpályája is miképp vezetett a Horthy-korszak egészében a politikai és polgári szabadságjogok egyre merevebb szabályozásához, egyre súlyosabb korlátozásához és deformálódásához – ez foglalkoztatja a jogi oktatás történetét több monografikus műben is korábban fölvázoló Szerzőt (az 1920–30-as évek folyamatában lezajló intézmény-átalakulásra külön is tekintettel, lásd 7—93. old.).
Ha lehet úgy fogalmazni: e mintegy bevezető fejezetekben a Szerző egyszerre képes alkotmányozás-jogtörténeti, nemzet- és államideológiai, gondolkodás- és köztörténeti áttekintést adni, kiegészítve mindezt a meghatározó tudományos és iskola-megalapító képviselők tudósportréival is. Persze, a magyar alkotmányosságot, illetve a hazai alkotmányjogot ért kihívásokról már másképpen kell értekező összegzést készíteni a koalíciós évek felé, a háborús kártérítés, felelősségrevonás, egypártrendszeri berendezkedés irányába elhajló jogrendszerről.
Ennek előzményeit, az alkotmányjog-tudomány képviselőinek segítő és nehezítő reflexióit a zsidótörvényekre, konkrétabban az 1938–1943 közötti időszak megkülönböztető politikáit is ide véve („Búcsú a magyar zsidó bíráktól”. Az 1939. évi IV. tc. és ami utána következett, 117—129. old.) már mintegy előre és visszatekintően is jelzi, hogy „a két világháború közötti évtizedeket összességében a parlamentáris keretek feloldódása, egyúttal a felerősödő autoriter törekvések jellemezték. Mindezt a szabadságjogokra vonatkozó szabályozás is tükrözte. A szabadságjogok tekintetében az első világháborút megelőző időszakot az állampolgári jogegyenlőséget kiindulópontnak tekintő, egyúttal a liberális nacionalizmus érdekeit is szem előtt tartó ’fontolva haladó’ jogkiterjesztési politika jellemezte.
Ezzel szemben a nemzeti konzervatív értékeket képviselő Horthy-korszak a konszolidáció viszonylagosan nyugalmas időszakától eltekintve a szabadságjogokat, különösen a politikai szabadságjogokat, különböző célok elérése érdekében fokozatosan metszette vissza, illetve érvényesülésüket a közjogi környezet átalakításával fokozatosan nehezítette, miközben a második világháborút közvetlenül megelőző évektől kezdődően bizonyos társadalmi rétegeket vallási, illetve ’faji’ hovatartozásuk miatt alkotmányjogilag legitimálhatatlan módon szisztematikusan megfosztottak legalapvetőbb emberi és polgári jogaiktól” (93. old.).
Az erre következő időszak faji diszkriminációs alaphelyzete már azt mutatta: „Az 1940. január 1-jével nyugállományba küldött zsidó, vagy zsidó származású bírák a legkülönbözőbb szintű bírói fórumokon teljesítettek szolgálatot a járásbíróságtól kezdve a törvényszéken és ítélőtáblán át a kúriáig, illetve a Közigazgatási Bíróságig bezárólag. Sokan közülük több évtizedes igazságszolgáltatási gyakorlatot hagyva hátuk mögött néztek a bizonytalanság elé. Az igazságszolgáltatás ’zsidótlanítása’ 1944 tavaszára fejeződött be. A bírói emelvényről száműzött bírák egy része 1944/1945 folyamán a holokauszt áldozatává vált” (129. old.)
Ezt a légkört követte azután A magyar királyi köztársaságtól a Magyar Köztársaságig tartó jogelméleti—alkotmányozási legalitás-háború és Az 1946. évi I. tc. visszhangja a korabeli közjogi irodalomban (131—142. old.), melyről Schweitzer lényegében komplex összképet és folyamatábrát rajzol meg a jog elméleti képviselői, a bíráskodási gyakorlatban uralkodó jogelvek, az alkotmányos szabályozástól és republikánus jogelvektől a werbőczyánus és szentkorona-tanos követőkön át az alaptörvény vezérfonaláig érdekérvényesítésre képes jogelméletírók köreit illetően. Az 1946-os I. törvénycikk, mint a történeti alkotmány letéteményese, sarkalatos törvények (Csizmadia Andor) és szerves jogfejlődés folytatása (Csekey István) ekkor „alaki értelemben illeszkedik a történelmi alkotmány konstrukciójához.
Anakronisztikusnak tűnnek ugyanakkor azok a törekvések, amelyek a történeti alkotmány bizonyos intézményeit, miként a Szent Korona tant, a kiépülő republikánus közjogi keretek közé igyekeztek beilleszteni. A történeti beágyazottságnak mindazonáltal a marxista—leninista szemléletet követő Beér János összeállításában is fontos szerepe volt, csakhogy a történelmi alkotmány intézményeivel szemben a forradalmi és republikánus közjogi tradíciók megtestesítőire: Martinovicsra, Táncsicsra, Petőfire hivatkozott, valamint az 1918/1919-es forradalmak törekvéseire és a Horthy-korszak mártírjainak az erőfeszítéseire helyezte a hangsúlyt”. /…/ Ám Beér János szerint „az 1946. évi I. tc.-t belátható időn belül hatályon kívül helyezik, ami a Magyar Népköztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. tv. elfogadásával be is következett. Mindez nem változtathat azon a tényen, hogy az állampolgárok természetes és elidegeníthetetlen jogait, valamint a köztársasági államformát deklaráló 1946. évi I. tc. a republikánus közjogi hagyományok kiemelkedő jogforrásaként vonult be hazánk alkotmánytörténetébe” (142. old.).
Ezek az elnagyoló, rátekintő és aktuális politikai közszabadság-hiányos modell nélküli jogelvek az állampolgári szabadság-értékek fogalmi és retorikai hátteréből is mást engednek kiemelni: „Az első világháború végén, 1918 őszén kitörő polgári demokratikus forradalom… – a köztársasági államforma kikiáltásával – szándékai szerint a történeti alkotmány dualista korszakban ’modernizálódott’ intézményrendszerének a leépítését kezdte meg. A polgári demokratikus kormányzat alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását is tervezte, amire azonban az események gyors változása miatt már nem kerülhetett sor. Az 1919-es szovjet-tanácsköztársaság ugyanakkor magától értetődően fordított hátat a történeti alkotmány konstrukciójának, de még a maga teljességében ki sem épülő polgári demokratikus közjogi berendezkedésnek is.
A forradalmak bukását követően 1919/1920 fordulóján kialakuló ’király nélküli királyság’ időszaka – az ún. közjogi provizórium negyed évszázada – sajátos közjogi keretek között restaurálta, illetve adott új tartalmat a történeti alkotmánynak. Az alaptörvények, ill. sarkalatos törvények, valamint az ’alkotmányos szokásjog’ által determinált történeti alkotmány tehát koronként változó tartalommal rendelkezett, amelyet rövid megszakításoktól eltekintve – és némi leegyszerűsítéssel – a monarchikus államforma tartóssága, ám a kormányformák változatossága jellemzett” (147. old.). Az alaptörvény 2011-es legalizálása, a maga historizáló előzményeivel, a nemzeti hitvallással, továbbá azzal a tételezéssel, hogy a 46-os alkotmány a kommunizmus terméke, s ennek (bár hússzor módosított, az eredetire már szinte semmiben nem emlékeztető) kereteit meghaladni kívánó új alaptörvény kialakítása: „az alkotmányozó hatalom szándéka 2011-ben arra irányult a történeti alkotmány terminológiai felélesztésekor, hogy Magyarország alkotmányos rendszerének alapköveit – a történeti hagyománynak megfelelően – kisbetűs alaptörvényekkel és az azzal azonos tartalmi és formai jegyekkel rendelkező sarkalatos törvényekkel rakja ki, miközben a nagybetűs Alkotmány fogalmát a közjogi rekvizitumok közé kívánta száműzni” (149. old.).
Az Alaptörvény-fejezet (143—152. old.) mintegy a kötet zárásaként is, a jog és a história együttes értéknormáját szem előtt tartva így összegződik a Szerző szavaival: „A fentiek az alábbiakban foglalhatók össze. A 2011-es Alaptörvény történeti narratívája közjogi kontinuitást kíván létesíteni jelenkorunk republikánus alkotmányos berendezkedése és a koronként változó tartalmú, ám a monarchikus államformát felidéző történeti alkotmány hosszú évtizedekkel ezelőtt lezárult időszaka között. Magát az Alaptörvényt is az egzakt módon meg nem határozott, egyúttal ’revitalizált’ történeti alkotmány fogalmi keretein belül kívánja elhelyezni, miközben teljességgel újszerűen közelít a történeti alkotmány időszakának meghatározó normáiként ismert alaptörvény, illetve sarkalatos törvény fogalmához. Az archaizáló közjogi szókészlet, valamint a patetikus fordulatok egyaránt ezt a törekvést igazolják.
Az alkotmányozó hatalom ugyanakkor az Alkotmánybíróságnak is feladta a leckét, amikor az Alaptörvény értelmezése során a történeti alkotmány vívmányainak figyelembevételét rendelte el. A historizáló törekvések azonban akkor érhetnek el célt, ha a precízen használt és a történeti kontextushoz illeszkedő közjogi fogalmakon kívül minden egyes történelmileg releváns fordulatot megfellebbezhetetlen tények és érvek támasztanak alá. Ellenkező esetben könnyedén célt téveszthet – hovatovább anakronisztikussá válhat – a historizáló szándék” (152. old.).
A historizáló, romantizáló, sőt archaizáló új Alaptörvény mintegy magában is tükrözi ezt a lényegében évszázados jogi értelmezés-háborút. Schweitzer Gábor áttekintő írásai, a kötet fejezetei épp ezért már nemcsak jogelméleti és jogtörténeti, hanem a jogfilozófiait is magába foglaló alkotmányozás-tan is. Mai olvasatunkban nem folytatója a pragmatikus korszakok még pragmatikusabb jogszolgálati ideológiáinak, hanem méltó és alapos kritikusa is ezeknek, s nem mellékesen elismerője a jogtudomány jelesei által megfogalmazott, képviselt vagy intézményesített normatív értékrendnek is.
Ezt a fölöttébb tisztánlátó, az elismerés politikájában és szükségleteiben a jogelvek normativitását is megnevező tudományos hatékonyságot a kortárs és a jövendő jogtudomány is kézenfekvő elismerésekkel fogja meghálálni. A jog rendszerének, a társadalmi berendezkedés egyik alrendszerének ez a lényeglátó áttekintése pedig mintegy tesztje is marad az értelmezés-háborúk jövendő alapanyagának.
[1] Schweitzer Gábor (2017) A magyar királyi köztársaságtól a Magyar Köztársaságig. Közjog- és tudománytörténeti tanulmányok. Publikon Kiadó, Pécs. On-line: real.mtak.hu/73223/1/schweitzer_gabor_kotet.pdf