Szilasi ismét remekelt. Egyetlen fejezet-szilánkjából jó reményű mások impozánsnak tetsző novellát fabrikálnának. Ő meg csak ontja, halmozza, tornyozza a villanásnyi portrékat, városi utcaképeket, ködöket és szellőket, tanári csapatot és cselédlányok korzózását, tömör bajszú kivagyiságot és szolgálatkész erdélyiséget, jeles irodalmi ikonok illanat-portréit, pókfonalak utcasorát és platánkörút levélgörgetegét… Sűrű, nagyon sűrű és vérbő krúdysága dacára kekecen visszafogott szöveg ez, élő vidékiség, alpári városiság, tanyasi fennköltség hömbölygő együttese. Jó benne lakni, ülni, kávézgatni. S ha van nagyfotel, abban épp Szilasit lapozgatni.

S ez csak az első kezdete – Babitsra hangolva, és Szegedre, a 20. század elejére. Még két ilyes kisregény-forma, egy 49-es Jókai, meg egy kardozós, Mária Teréziás Bessenyei Györgyre kalibrált műrészlet lakozik hármasságba kötve. Egyedi tónusban, a kötet fölszövege szerint „Mészöly és Ottlik hangján” fogant készülődés-események ikonikus részletrajzaival. Vidékiségek, leharcolt környezetben, s ha épp Erdélyben vagy Bécsben is, de mindvégig a bujdoklós önkeresés hangján, az alkotói életek sűrített mámorán át, környezet-független álmokkal és rögbánatos reménytelenséggel. Szilasi a Szentek hárfája és A harmadik híd remekléses miliőitől messze nem független világokban osztja ki a kormeghatározónak képzelt szerepviselkedések karaktereit az Amíg másokkal voltunk prózai szféráiban.[1]

A művészi és életviteli teljesség vándorait, kutatóit, olykor mintegy tudományosan is edzett feltáróit jeleníti meg, tárgyi világában és természeti—táji környezetét tekintve is majdnem bukolikus magányba rejtőzködő puszta-lakóit, lírai énbe burkolt művészeit, akik nem is tudnak, s ha bírnak is, csak olykor képesek menekedni a kiteljesítő művész-sorstól. Örök kisebbségbe, reménytelen társas magányba öltözködő sorsművészek ők: „…A falujukat figyelik. Magyarok, románok, tótok, svábok, rácok, örmények. Alkonyodik, fekszik az állat meg az ember. A tizenkilencedik század első tizedének vége. Nemsokára este lesz. Az asszony a férfi vállára hajtja a fejét. Örül a szerelemnek, örül a békének. A férfi szerint háború készül, de ezt senkinek nem mondja el, csak neki. Voltak régen szép, indulatmentes hadak. Nézte a civil csodálva a színes harcosokat. Most csak a nemzet van.

Nézik tovább a szélfútta országutat” (280. oldal).

Nemhogy irodalomtörténet, de történő történelem és írnivaló íráskorszakok lírája, viselkedések panorámája, szituációk habos óceánja fuldoklik a lapok árján. Oly sűrűn gazdag, annyira hevülten intim, s mintegy „mellékesen” objektív megfigyelői az egész, amiben az „én-hang” és a képzelői pontosság hűs hidegen kimért precizitása egészbe formálódik, hogy az már nem is kisregény, nem elbeszélés, nem is elhagyottak s elveszettek pszicho-drámája, de nagyvonalú sűrítmény a szabad lélek vándorlásáról, megejtően örök magányáról, s társas mivoltában is száműzött kilétéről. Magány a létben, magány a korban, feladatban, nyelvben. Alkotó lelkek rögvalósága, szelek szárnyán-lét békéje, s elérhetetlen megmaradás-késztetettség feszengése együtt:

„Itt van az a mindig régi, de nekem most még nagyon új Világ. És itt van ez a mindig új, mégis mindig régi Én. Eddig csak azt akartam megtudni, hogy Istenhez képest mit tegyek. Isten azonban nincs, nem létezik. Utánajártam, nem lesz ott az almafám alatt. Eljött az idő. Most meg kell kérdeznem, hogy Isten nélkül ki vagyok.

Visszagyalogolt a postaállomásra. Lassan hazaügetett. Hajnal volt, mire megérkezett. Nekivetkőzött, elkezdte írni Ferrari regényét. Úgy döntött, hogy az Antarktikus csillaghoz közel fekvő, gyönyörű tartománynak Menédia legyen a neve. Szép név. Annának írta” (281. oldal).

S a kaland, mely bekezdésről bekezdésre rohan velük, a sodródó, űzött, körülményektől rabságba szorított alkotókkal, meg hívja—cibálja—invitálja a kaland-éhes olvasót is, szinte oldalanként—bekezdésenként eljut a semmiföldig, majd visszakanyarodik a beteljesülésig, hogy elkalandozzon eztán a lehetséges felé, a megtalálhatatlan harmóniák földjét kutatva: „Talán amit a mély énjük még nem talált meg. Az lehetne a maradék kaland” – szól a záró mondat az utolsó bekezdésekből.

„Értették egymást. Úgy érezték, értik. Bólogattak, elérzékenyültek, végleg megnyugodtak.

A mélyben közös az én. Jöhet a maradék kaland.” (287. oldal)

A reményteljes alkotói magányképtelenség, ha még ziláltabb közösség-képtelenséggel társul, talán igazságos arányban osztja a kevélységet, magaviseleti hivalkodást, szánakozást, gúnyoltatást, meg a nevetségre késztető tehetséget is:

„Dicsérni akart. Ismered a dolgok valói értékét. A lélek és a gondolat lényegi jogait soha nem szabad elveszítened. A mesterség, a szükség és az alkalom sem bitorolhatja el. Ezek voltak a kiszabott bölcsességei” (286. oldal).

Az „egyedül írt szavaink” másokhoz szóló hallgatásként lakoznak Szilasi soraiban. Olykor táj-líra, máskor szabadvers, rendszerint rímtelen ritmuskövetés ez:

„Inkább hallgatnunk kellene. A magam hangját keresem. Nem a beszélgetését. Okos társaság, bizalmas emberek, meghitt kör. Leírt társalgás, esendő személyek ízlésének megfelelő alkotás. Külsőségem emlékművei. Hiányoznak, de mégsem ezt akarom. Szerelmet akarok, és önmagam szeretetteljes magányát az írásban. Nekem ez lenne a művem” (287. oldal).

Ez a három, egyenként is pont kilencven oldalnyi sorsképzet, még ha a legprecízebb filológiai és bölcsészethistóriai keretben is, egymásra visszafelé következő sodrásban oly hullámzásra épít, melyben a még messzebbre kacérkodó sorsideálok, vagy a napjainkba mártózó élménypárhuzamok csupán idői cselek. Miként Weöres egykori Psychéje, ahogy férfihangon tán Csokonait is fölülmúlja, vagy elkalandoz sorsvetette vándorok mindig beteljesületlen jövőképéig, mintegy androcentrikus képtárba állítja kivagyiságok és kiválóságok alakjait Szilasi is, hogy e morális és mentális teszt lehessen ügyük, ürügyük és dicsőségük súlya is egyúttal. Ritka kunszt, kivételes opusz ez, hűen Szilasi-kötet, követője a korábbi rabul ejtő regényeknek.

Kár lenne nem a kedvencek polcán tárolni ezután…!