Nemzetközi konferencia emlékezett meg 2016 áprilisában az erdélyi városi régészet atyjáról és a gyulafehérvári múzeum alapitójáról Cserni Béláról. A találkozó eredménye az a most megjelent konferencia-kötet, amelyben T. Szabó Csaba történész egy tanulmánya az erdélyi régészet történetét vázolja fel. A vele készült interjúnkból kiderül, hogyan lettek dákok a székelyek, mikor tört ki Erdélyben az aranyláz, és mi történt azóta, hogy már nem kell beleírni a „népünk harca” szófordulatot minden történelmi munkába.

Miért pont Cserni Béla emlékére szerveztek 2016 áprilisában konferenciát?

2016-ban volt Cserni Béla régész halálának századik évfordulója, és miután korábban foglalkoztam Gyulafehérvár régészeti emlékeivel, elkerülhetetlen volt az ő személye mint a város első nagy ásatásait végző régésze. Ő volt az első, aki bevezette a városi régészet gyakorlatát és megalapította a helyi múzeumot, így mondhatni ő kezdte el a városi régészetet Erdélyben.

A román történetirás a XX. században átkeresztelte őt, Adalbertet „csináltak belőle”, a magyarok pedig elfelejtették, mert háttérbe szorult a kolozsvári Pósta Béla-féle régészeti iskola miatt. Magyar nyelven 1916 óta semmi nem jelent meg Cserni Béláról, románul is csak néhány rövid írás, amit ismételgettek a nekrológokban. Ezért kaptam az alkalmon az évfordulón, és javasoltam a gyulafehérvári múzeum igazgatójának, hogy szervezzünk egy nemzetközi konferenciát Cserni emlékére. Ekkor fogtam neki a biográfia megírásának is. Így keletkezett tavaly az életét bemutató kötet, a konferencián pedig negyvennél több résztvevő adott elő hét országból – amiből a most megjelent tanulmánykötet jött létre..

A konferenciát összegző kötetben található egy tanulmány az erdélyi régészet történetéről, amelyben a 15. századtól indítasz. Miért éppen innen?

A források hiánya miatt kezdtem innen. Nincs arról tudomásunk, hogy lett volna ásatás korábban, bár rövid források vannak, például Anonymusnál a római falakat találó magyarokról. A történeti jellegű munkák a reneszánsz korban jelenek meg.

A tanulmányban említesz egy bizonyos Johannes Tröstert, aki a 17. század derekán összefüggést teremt a rómaiak és a középkori szászok között. Mit próbált igazolni Tröster?

A reneszánsz kor után, de főleg a kora-felvilágosodás korában a magyar, a román szerzők, de a németek, szászok is tisztában vannak a római múlttal, amit a maguk dicsőségére akarnak fordítani. Ekkor jelenik meg az, hogy etnicizálják a tárgyakat. Korábbi régészek csak összegyűjtötték a feliratokat, szobrokat és a kiadott katalógusban dicsérték az aktuális királyt, a második generáció viszont már nem csak gyűjtögetett, hanem Tröster például az ókori Dáciát beleépítette a szászok dicsőségébe. Így jár el Huszti András is később, aki a magyarok szemszögéből ír meg hasonlót, de van egy másik szerző, Fasching Ferenc, aki a Dacia Siculica, azaz a Székely Dacia könyvet adja ki Kolozsváron. Ebben a könyvben a székely történetébe foglalja a dák és római múltat és egyféle kontinuitást igyekszik felvázolni dákok, rómaiak és székelyek között.

A 18. században jelennek meg az első dokumentált ásatások. Ennek milyen jelentősége van?

A reneszánsz korban már gyűjtik a régi tárgyakat és csodálják, de akkor a földből kihúzott dolgok bekerültek Hunyadi Mátyás gyűjteményébe vagy a különböző nemesi kollekciókba. Később jelennek meg az első múzeumok a 18. század végén, ekkor érik meg a társadalom felsőbb rétege erre. Ennek tudom be azt, hogy az ásatásokat dokumentálni kezdik, csoportosulnak a külön-külön dolgozó emberek, intézményesül, tudományosabb útra lép a régészet.

Ebben az időben ezüst- és aranykincsekre vadásznak kalandorok…

Van egy rövid időszak 1780 és 1810 között, amikor Erdély területéről annyi fantasztikus dolog kerül elő, ami Európában talán sehol máshol. Ez elsősorban a nagy Habsburg építkezéseknek köszönhető, az alapozáskor pedig sok minden előkerül. A verespataki aranybányák, a római galériák és az azokban talált viaszos táblácskák ekkor kerülnek ki, és a nagy aranykincsek, amelyek az aranylázat okozzák Gredistyén, Nagyszentmiklóson vagy Szilágysomlyón.

A következő korszak az első világháború végéig tart. Mi jellemző erre a korszakra és a Trianon utánira?​

A tanulmányom újdonsága a korszakolás, így a szisztematikus ásatások megjelenését az Erdélyi Múzeum Egyesület megalapításához kötöm, 1859-től és a Pósta Béla-korszak végéig számítom, 1918-ig. Kolozsváron a századfordulón jön létre az első tanszék, aminek számos előnye mellett hátránya is van, hiszen centralizálttá válik a szakma: erre jó esettanulmány Cserni Béláé, aki  Gyulafehérváron legalább huszonöt éve ásott, mégsem ő kapta meg a Szent Mihály székesegyházban folyó nagy ásatásokat, hanem Pósta.

A korszak másik sajátossága az ideológiák hangsúlyos megjelenése. A nacionalizmus lesz a fő ideológia, amelynek voltak előfutárai, mint például a már említett Tröster. Magyarország ekkor készül a millenniumra, a magyar régészet pedig nem a római korról és őskorról ír, hanem a honfoglalás koráról. Anyagilag nem nagyon támogatnak egyebet, Cserninek például emiatt egyre nehezebb római kort ásni. Megjelenik a darwinizmus a régészetben, illetve a régészeti kultúrákat a német Gustav Kossina hatására etnikummal kötik össze. Ez mára tarthatatlan elmélet: gondoljunk csak arra, hogy ha ma jönne egy apokalipszis, ezer évvel később kiásnának minket és látnák, hogy az egyik tárgy kínai, a másik török… az ókori Róma nem volt persze épp ennyire globális, de jóval túl volt a lokalitáson amelyre Kossina elmélete épült.

Erdélyben 1920-ban jön egy szakadás, az Erdélyi Régészeti Iskola megszűnik, mint intézmény, de a szellemisége megmarad. A magyar régészek ekkor próbálnak utat találni ahhoz, hogy mivel foglalkozzanak és hogyan írjanak. Az erdélyi román régészek is próbálnak autonómak maradni Bukaresttől, ebben nagy szerep jutott a Daicoviciu iskolának.

A következő korszak a második világháború utáni. Mi jellemzi ezt?

Egy periódusba sorolom ezt a korszakot, de tovább lehetne korszakolni. Az látszik, hogy a hatvanas évek közepén egyféleképp írtak, aztán 68-74 között egy viszonylag lazább időszak következett, majd következett az őrület. Ezeket a korszakokat valahogyan jelzősíteni kell, én pedig leginkább az adott korszakban vizsgált vagy preferált témák mentén vizsgáltam az erdélyi régészet történetét. Egyrészt megszűnt Kolozsvár mint régészeti iskola autonómiája, legalábbis a hangsúlyos szerepe. A régészeti tárgyak, legfontosabb leletek Bukarestbe kerülnek és onnan jön a felsőbb utasítás is, hogy mivel kell foglalkozni.

Constantin Daicoviciu érdekes szereplő ebben a korszakban: a húszas években kerül Kolozsvárra, nagy tudású ember, csakhogy minden kormánynak meg akart felelni. Próbálja menteni a kolozsvári iskolát, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektora lesz az ötvenes években, ám élete végén már ő is összeveszik Ceaușescuval.

1945 után nincs intézményi magyar régészeti oktatás Romániában, a magyar régészeknek a dákokkal kell foglalkozniuk, megjelennek a fizetett párttörténészek, akik monopolizálják a folyóiratokat. Mi jelzősítjük ezeket a kutatásokat mint „kommunista”, „marxista”, de hibásan: valójában a 18. század végi nacionalizmusnak a folytatása történik. A különbség, hogy olyan kifejezéseket vonnak be, mint például „népünk harca”. A szovjet régészettudomány egyik valóban pozitív hozadéka viszont, hogy foglalkoztak a rabszolgasággal és egyáltalán a marginális társadalmi rétegekkel.

Régésztől függ, hogy mennyire megbízhatóak az ebben a korszakban megjelent kutatások. Voltak kutatók, akik minimálisra fogták az elvárt narratívát. De vannak bevett szövegrészletek, mint „államunk harcának/fejlődésének egyik fontos momentuma volt, amikor Burebista létrehozza a birodalmát”, holott az sem biztos, hogy Burebistának állama volt egyáltalán. Daicoviciunak vagy Bodor Andrásnak óriási tudása volt, csak meg kell szűrni az információt a műveikből.

Mi történik a rendszerváltás után?

Érződik, hogy felszabadulnak régészek, másként írnak, már nem lehet olyant olvasni, mint „népköztársaságunk egyik fontos momentuma a dák birodalom létrejötte”, de még messze nem történt meg az az ideológiai elhatárolódás, amire szükség volna. Jó példa erre az Istoria Românilor 2001-es kötete, amely továbbra is az etnikai kontinuitás és a Kossina-féle etnikai kultúrák alapelvét követi (második, 2010-es kiadása is ugyanezt az ideológiára épit).

 Az erdélyi régészeti iskola visszanyerte valamilyen szinten az autonómiáját, a román régészeti kutatások is feléledtek, ismét van magyar nyelvű régészeti oktatás és felélénkülni látszik a középkori kutatás, jóval változatosabb a kutatási paletta.

A régészet ugyanakkor, úgy tűnik, csak akkor tud fennmaradni, ha a természettudományokkal összeáll: genom-kutatás, 3D-s modellezések, fizika, informatika stb. Egyre internacionálisabb is a régészet és az eddigi etnikai feszültségek lassan kezdenek enyhülni.

A közönségrégészet mint új jelenség épp a tudományág válságát próbálja megoldani. Mivel ma már mindenhol a hasznosság számít és az, hogy mit tudunk produkálni, a régészetnek is meg kell válaszolnia a kérdést, hogy mi haszna ennek a szakmának a XXI. századi társadalom számára. Nyugaton a közönségrégészet (public archaeology) adta meg a választ: rengeteg városi ásatás indult el, az emberek már az ötvenes években láthatták közvetlenül, hogy milyen munkát végeznek a régészek. A modern technológiák segítik a közönségrégészetet abban, hogy ma egy múzeumban minden érzékszervünkre hassanak, közelebb hozzák a múltat számunkra. Sok helyen bebizonyították így, hogy meg tudják változtatni az emberek hozzáállását az épített örökséghez és emberközelibbé válhatnak régészeti emlékeink.

(Címoldalas illusztráció: Zsizsmann Erika)