Áttekintés egy fogalom históriájából, I. rész

Bevezető

Egy 1800 évvel ezelőtt kelt közel-keletiálomfejtő-könyvben áll a következő szöveg: „Államügyekről, közügyekről csak uralkodók, magas rangúak és hatalmas személyek (basileis, archontes, megistanes) jogosultak értelmezhető módon álmodni... – egyszerű magánemberek közügyekre vonatkozó álmai érvénytelenek, érdektelenek; legfeljebb akkor vehetők figyelembe, ha tömegesen jelennek meg, mert az egyes kisemberek (idiótai, mikroi) önmagukban semmit sem számítanak, csak a démos egésze mérvadó társa az egyes hatalmasoknak” (idézi Hahn István 1985).

Államérdek, közügyek, magánemberek... – mintha egy politikai viszonyrendszer ma sem ritka összhangjáról, polgár és uralkodója vagy korporatív szervezet és politikai állam kölcsönkapcsolatáról árulkodnának e sorok, másképp szólva a korai titokközösségekről és úrhatnámságokról. Azaz – egy viszonyról, egy karakteres korszakról és annak változó dimenzióiról kell szót ejteni, ha a civil társadalom legátfogóbb tartalmait keressük.

A civil társadalom kérdésköre a nyolcvanas évek magyar társadalomtudományában kap ismét megtisztelő helyet, miután (a témakör egyik monográfusa, Molnár Miklós szerint) kétszázötven éves álmát aludta mind Nyugaton, mind pedig a kelet-európai régióban. A nyugati értelmezések nagyjából két csoportba foghatók össze: a polgári társadalom /"société civile"/ tradíciója és a jogiasult legitimáció, a piacgazdaság és nem-klerikális, nem-katonai felépítmény áll egyfelől, s a Code Civil, a jogban megtestesült emberi szabadság valamint az állampolgári önszerveződés lehetősége áll a másik oldalon. Történetileg nyilvánvalóan egymásra épül e két aspektus, s jelentésük nyomatékot kap időről-időre, mint például a hatvanas évektől kezdődő nyugati társadalmi mozgásokban, majd a hetvenes évek új társadalmi mozgalmaiban.

A civil társadalom fogalma történeti okok miatt is legalább kétszintű: általánosságban azt a politikai közösséget takarja, amely szuverén jogi személyek által alkotott egység (társaság, képviseleti csoport, intézményes jogi státusz), specifikusan pedig a társadalmi tagoltságnak ama egységét, amely lokálisan határolható, amely önrendelkező helyi közösségek akarat- és érdekkifejezése által nyilatkozik meg (mint mozgalmak, ellenálló csoporttörekvések, antipolitikai szándékok, NGO-k, stb.). A civil társadalom fogalmában tehát találkozik a "nagytársadalom", a makrogazdaság egy történeti típusa, az erre épülő társadalmi rétegződés és etika, egzisztencia és létfilozófia (lásd számos összefüggését Hegel, Marx, Max Weber munkásságában), valamint a helyi érdek, a lokális értéktér, a horizontális tagoltság és kapcsolatrend újkori tapasztalata egyaránt.

A helyi társadalmak "helyi értéke" mindenkor az igazgatási—államszervezeti besorolási státustól, illetve a lakópolgárok önmeghatározási, reprezentálódási hajlandóságától és lehetőségeitől függött – már ami kívülről, a politikai hatalom felől nézvést fontos volt belőle. Belülről persze ez az értéktér tágasabb, tartalmasabb, hagyományosabb, illetve a szó legtágabb értelmében közösségibb.A közösségi, lokális tér belső tagoltsága azonban mindig önálló szerveződéseket, együttműködési viszonyokat, konfliktusokat és konszenzusokat is jelent. A mikroszintű társadalmi bázis egyébiránt lehet gazdasági és politikai szerepköre szerint kisebb vagy nagyobb korporatív egység, érdekképviselet vagy elsődleges közösség, rendszerint a helybeliek "állampolgári minőségétől" függően. Éppen ezért helyiek és idegenek megkülönböztetése létérdeke volt már minden archaikus közösségnek, „primitív társadalomnak” sok évezrede, s korántsem csak települési okok miatt, hiszen sziget és sziget, birodalom és perifériái, falusi vagy városi terület magában véve még nem helyi társadalom – ehhez további jogi, gazdasági, politikai és igazgatási funkcióegyüttes, egyezmény, szokásjog vagy viselkedési norma is szükséges. Autonóm szervezet kellett legyen a települési egység, egyúttal politikai és kulturális entitás, s egészében nem csupán uralmi szervezeti egység, amely jogilag kodifikált sajátosságokkal, hivatalnokgárdával, intézményesített csoportérdekekkel, javadalmakkal működik. Sőt, a civilség eredetileg nem a rendies társadalmakban alakult ki alapvetően, ahol a jogok öröklődőek voltak és elvitathatatlanok, hanem ott, ahol a civil a cívist, a civilitás élvezőjét, vagyis a városlakást és a városi polgári világot élvezhette, s megteremthette a szerződéses társadalmat, amelyben a jogok megszerezhetőek és változóak voltak, de mindenképp egyezményes feltételek közöttiek.

A civil társadalom mint fogalom kétségkívül az újkori Európa vagy a fölzárkózni törekvő harmadik világ terméke, amikor a kapitalizmus és az azt megelőző társadalmi korszak politikai intézményesültsége belső okok révén megváltozik, s egyúttal kiindulópontja annak a demokratizálódási folyamatnak, amelyben a politikai állam eltávolodik, leválik a polgári társadalomról. Majd e duális struktúrában, a köztük kialakuló köztes szférában kap helyet a korporatív, érdekképviseleti közvetítő mechanizmus sokféle fajtája-formája, melyek idővel a civilségnek önállósulási teret is adtak.

A polgári társadalom és a politikai állam elválása nemcsak egy térbeli struktúraváltozás vagy uralmi státusváltozás időszaka, hanem új minőségű korszak előjele, amelyben a kétfelé bomló államegység /egyházi és világi hatalom/ és a társadalom között a politikai intézmények egy új, relatíve önálló típusa jön létre. Már Hegel szerint is az abszolút egyén, a független magánember és a központosított állami akaratérvényesítés között kapott helyet a gazdasági és a polgári érdekközvetítési mechanizmusban, a kialakuló namzetállami berendezkedésben. Ennek európai hagyománya már a középkorban gyökerezik, ahol a gazdasági és társadalmi integráció kölcsönhatásban (kohézió és ellene való védekezés megteremtésében, népvándorlások és asszimilációs kényszerek hercehurcájában) vannak jelen. A középkori nyugati város (nemegyszer a mai kelet-európai falunál kisebb, tagolatlanabb település, de várfallal körülvéve, vagyis „váras hely” mivoltában) az ókori mintájára a szolgaságból a szabadságba emelkedők telephelye, egyházi és rendi érdekek politikai centruma lett, „testvéri közösségek”, céhes iparok, birtokos polgárok jogilag is intézményesített „communitas”-a. S míg az ókorban csak akkor jött létre a község fogalma az állammal szemben, amikor a város (mint lokális képződmény, önálló entitás) beolvadt a birodalomba – amely azután egyre jobban megfosztotta önállóságától –, addig a középkori városok helyi társadalma már kezdettől fogva számos (egymás számára kölcsönösen) idegen ember gyűjtőhelye lett, viszont első pillanattól kezdve szervezeti-funkcionális értelemben vett államalkotó „commune” volt. Az antik poliszban az egyén csak mint nemzetségének tagja lehetett polgár, s minden gyarmati hódítás úgy zajlott le, hogy rituálisan, mesterséges tagoltság biztosításával telepítették le a más törzsbelieket vagy hadifoglyokat. A középkor jogi értelemben testületnek számító politikai communitasai azonban kiváltságok és kötelezettségek őrzését és védelmét kapták kézhez. Legitim hatalmat tehát; viszont velük szemben ott állt a polgárok másodlagos szervezetének „jogbitorló” tömege (a „campagna communis” politikai szervezete, amely nem tartozott a város szervesnek és legitimnek tekintett egységéhez, vagyis „vidéki” volt és maradt). Ez a tagoltság, „községi” és községen kívüli hierarchia jellemzi a falutelepüléseket szerte Európában a középkor évszázadaiban, de Kelet-Európában és még keletebbre még szinte ma is. (Emlékeztetni érdemes „a rendtartó székely falu” jelképes és tényleges rangjára, hagyománykövető és önálló, rendszeren belüli rendszert megvalósító tüneményére!)

A civil társadalom históriája persze nem azonos a helyi társadalmakéval. A politikatudomány vagy a filozófiatörténet klasszikusainak elemzése valamelyest megvilágíthatja a társadalom egyes alrendszereinek funkcionális, történeti, szociológiai felfogáshistóriáját (utalok itt Benjamin Constantra, Herderre, Locke-ra, Rousseau-ra, Hegelre, Marxra, Weberre, Habermasra, vagy akár Hajnal Istvánra és másokra is), mindemellett a jogi és igazgatási (Maine, Bibó István), a kultúratörténeti (Hobsbawm, Burke, Bahtyin, Elias, Shills, stb.), az antropológiai és a társadalomnéprajzi irodalom is kellőképpen árnyaltan kontúrozza azt a lokális szférát, amelyet a modern „civil társadalom”-felfogás használ.

Természetesen más fogalmi képpel operál a gazdaságtörténet, mással a politikai-igazgatási logika, megint mással az érdekképviseleti, ismét újabbal a polgári engedetlenségi, és így tovább. Ezt a szemléleti sokrétűséget azért szükséges hangsúlyozni, mert korunkban egymásra épülő, egymást át-meg-átszövő, egyre gazdagodó fogalmi térbe kerül ma a civil társadalom fogalma, s immár nélkülözhetetlenné kezd válni egy újabb szintézis, amely kölcsönös függésrend részeként tárgyalja a civil társadalmak belső struktúráját, „mi”-tudatát, egységeinek egymáshoz viszonyított szuverén rendjét, s így egyebek mellett arra is fényt derít, milyen kohéziós erő, miféle értékstruktúra tartja össze a lokális egységeket, miközben ezek a politikai társadalom szintjén globális communitasként konstituálódnak. Világfalu lett mindez, s abban számtalan külön-külön álló és küzdő, érvényesülő és elnyomatást elszenvedő néppel.

Az alábbiakban a kortárs politikatudomány, s abból is a magyar nyelven elérhető szakirodalom rövid szemlézésére teszek kísérletet. Az elmúlt évtizedben jelentős cikkek, közelítő elemzések, parázs viták és alapozó kötetek próbálták körülírni a civil társadalom fogalmát. Mindezek átfogására és összehasonlító elemzésére nem vállalkozhatok, érdemben a megjelent kötetnyi munkákkal sincs módom itt vitába bocsátkozni vagy azokat méltatni; így szükségképpen kiemelem a jelentősebb gondolatmenetű, megfontolandó szemléletű politikatudományi írásokat, s reflektálatlanul hagyom a civil társadalom általánosított értelmében (mint „polgári társadalom”) illetőleg specifikus szubkultúraként (mint „egyesületi, helyi törekvés, NGO) fogant publicisztikai vagy társadalomelméleti munkákat, s még inkább a „civilek hatalma” fogalomkört, melyet egy következő részben idézek majd föl.

Fogalomtörténet, és a jelen kívánalma

A civil társadalom fogalma ismereteim szerint Szabó Máté 1980-as nagylélekzetű dolgozatában („Societas civilis” és „bürgerliche Gesellchaft”. Magyar Filozófiai Szemle, 1980/4.) jelent meg elsőként úgy, mint a citoyen-burzsoá különbség filozófiatörténetileg is problematikus esete. Az állampolgár és a magánember, a liberális állam és a „polgári társadalom” kategóriái, a „societas civilis” (polgári társas körök) és a „bürgerliche Gesellschaft” (maga a polgárivá érett társadalomszervezet) különböző jelentésárnyalatai már úgy mutatkoznak ebben a kontextusban, mint a politikai hatalom legitimitásának kérdései. Mintegy a kérdéskör még finomabb elemzését folytatja ugyanő (Szabó Máté: A "polgári társadalom" kategóriája a mai társadalomtudományokban. Filozófiai Figyelő, 1980/1-2.), alighanem pontosítva a szárnyát bontogató magyar politikatudomány fogalmi képét a politikai állam feladatvállalásának és a polgári emancipációnak, a tőkés gazdaságnak és az individualitásnak néhány felfogásmódjáról. (Ez alapvető tanulmány és a szerző 1981-es Világosság-beli cikke az „éjjeliőr államról”, izgalmas kontrasztot nyújt a Kolosi Tamás – Papp Zsolt elemezte társadalmi struktúra-képhez, a felépítményhez képest,  lásd A társadalmi struktúra történelmi alakváltozásai. =Társadalomtudományi Közlemények, 1973/4.).

Molnár Miklós, a Genfben élő történész-politológus egy 1982-es dolgozatában a civil társadalom fogalmának homályait elemezve megállapítja, hogy az filozófusok elmélkedéseiből és tapasztalataiból jött létre, akik az ideális társadalmat keresték, hogy az ember a természeti állapotból kiléphessen (Pouvoir et société civile dans les pays de l"Europe de l"Est: concepts et réalités. Cadmos, Automne, 1982). Ugyancsak a polgári társadalom és a politikai állam közötti képviseleti szférát taglalja Papp Zsolt a hegeli jogfilozófia marxi kritikáját, illetve magát a hegeli „polgári társadalom”-felfogást bemutatva (Polgári társadalom és politikai állam. In Bihari M. szerk. Politika és politikatudomány, Gondolat K. 1982. 188-222. p.). Papp Zsolt kitér a köztes szféra képviseleti szerepére, ugyanakkor Marx, Weber és Merton kapcsán a társadalmi „közép” történeti bürokratizálódásának, rendiesedésének esélyeit veti föl. Ez is izgalmas szempont: egy társaság, ha polgári, már középosztályosodik-e, s egy másik, ha német vagy holland, brit vagy amerikai elit képviselete, vajon „deklasszálódik-e”, ha polgári mivoltát a mindenkori hatalom ellen fogalmazza meg…?

Ugyancsak a közép, mégpedig a „hiányzó közép” elmélete tűnik fel Szűcs Jenő 1983-as Vázlat Európa három történeti régiójáról c. kötetében (Magvető, Budapest), amely nem direkten a hegeli illetve a szocialista társadalmi struktúra összefüggései közt tárgyalja regionális sajátosságainkat, hanem a térségi modellek keretei közt. E felfogás szerint a társadalmi modernizáció a civiltársadalmi erőtértől, a politikai kultúra tradícióitól is függ; elsősorban a Bibó István életművére épülő, a társadalmi struktúrát belülről áttekintő, „a szabadság kis köreit” kereső szemléletről van itt szó, amely egyike annak a kulturális folytonosságot kutató és történeti „hosszú trendeket” elemző törekvésnek, amelyet oly kevesen követtek.

A nyolcvanas évek közepéhez közeledve a magyar politikatudomány lényegében két csoportra szakadt: egy struktúrát vizsgáló, a társadalmi törekvéseket marxista eszköztárral „helyére tevő”, illetve egy flexibilisebb, asszociatívabb módon gondolkodó csoportra. Az előbbiek a marxizáló, osztálykategóriákban elrendező szemlélet hívei, statisztikákra alapozott makrofelvételeik ma már inkább kordokumentumok, s a civil társadalom fogalma csakis osztályharcos minőségben, „nyugati” polgári világok tükreként jelenik meg munkáikban. A minősítés nélkül (sőt!) másodikként említettek közé tartozik elsősorban Gombár Csaba, akinek politológiai esszéi a régi forrásmunkák közötti bolyongás, a kötetlen meditáció, az áthallások és továbbgondolások folytonosságát tükrözik, párhuzamban vagy belső vitában a kortárs politikai gondolkodás nagy, rendszerező elméleteivel. Papp Zsolt is ide érkezik, bár útjáról az új legitimitás és a mozgalmi ideológiák német iskoláiból hoz mintát, melyek áthatják később több kötetét is. A nyugati szakirodalom recepciójában Ágh Attila jár élen, A politika világa (Kossuth, 1984) c. kötete úttörő összefoglalása Althusser, Poulantzas és Gramsci témánkra vonatkozó írásainak, valamint a kortárs nyugati szerzők számos reflexiójának. Ágh távolságtartó, értékelő szempont nélküli kitekintése a marxista elemzések egy izgalmas szférája felé (gondolok itt például Hobsbawm munkásságára és Ágh gyakori hivatkozásaira), egyben új útirány alapozása is. Fölhívja a figyelmet például a „primitív lázadók” (Hobsbawm fogalma az angol ludditákra, magyar betyárokra, szicíliai maffiára) szerepére, a civiltársadalmi törekvések lokális hagyományaira, amelyek a merev társadalmi rétegződés képzetével szemben a hagyományban, a tradíció erejében megnevezhető politikai kultúrát és mentalitást tükröznek, valamint arra a mozgalmi (nemcsak marxista értelemben vett társadalom-megmozdulási) szférára is figyelmet irányít, amelyek egy évtizeddel korábban a nyugati politológia egyik fő érdeklődési területévé váltak.

Ugyanebben, poszt-marxista és poszt-strukturalista irányban lép tovább Szabó Máté is, akinek fontosabb munkái a nyolcvanas évek közepétől az új típusú társadalmi mozgalmak (mozgások, tiltakozások, ellenállások) jelentését és jelentőségét elemzik (Zöldek, alternatívok, környezetvédők. Gondolat, 1985). Ez a civil társadalom spontán nekilendülő aktivitással opponálja az államot, bázisközösségek szintjén védekezik az állami beavatkozás ellen, önszervező és polgári engedetlenségi technikákkal küzd az intézményesültség ellen... – ennek folyamatát, külföldi és hazai gyakorlatát vizsgálja több opuszában, s ezzel a kortárs civiltársadalmi mozgalmak hazai megismertetésében talán a legjelentősebb szerepet vállalja.

A civil társadalomról szóló hazai recepció és kutatói szempontrendszer 1986-től szélesedik ki, részben összefüggésben a Bibó-életmű megjelenésével, részint a hazai önszerveződések megsokasodásának, politikai problémává válásának eseménytörténetével. A „körök kora”, az ifjúsági tömegek helykeresése, értékváltása, szocializációs konfliktusai és útkeresési gyakorlatuk megújulása mind az ifjúságkutatók, mind a kortárs irodalmárok, mind pedig a kríziskezelésben érdekelt politikai körök számára új kérdéseket vet fel, olyanokat, amelyek az önszerveződésnek, a polgári engedetlenségnek és a generációs problematikák megfogalmazóinak Nyugaton már ismerős, ám idehaza igencsak hiányzó megoldások felé mutatnak. A korszak hazai elemzései ugyancsak körök, klubok, szakmai vagy életkori csoportok, illetve egyes orgánumok vidékén kapnak nyilvánosságot (hely hiányában talán elég itt utalni a Rakpart Klubra, a BME 405-ös Körére, az ef-LAPOK-ra, az Ifjúsági Szemlére vagy a Kéri – Stumpf vezette szocializáció-kutatás akkoriban publikált eredményeire; továbbá hivatkozni kell Dicházy Bertalan, B.Kiss Tamás, Balázs Magdolna, Persányi Miklós, Bilecz Endre, Bozóki András, Szabó Máté és Ágh Attila számos korabeli írására, amelyek – Ágh Attila kifejezésével – a „védekező társadalom” megnyilvánulásait rendszerezték).

Gondolati irányok vagy szerzői névsorok szaporításával azonban nem sokra megyünk. A „civil társadalom” működését, immáron nemcsak történeti, hanem aktuálisan politikai értelemben vett leírását a nyolcvanas évek során szinte hiába keressük olyan elvitathatatlanul jelentős elemzők szótárában, mint amilyen Gombár Csaba, Schlett István, Hankiss Elemér, Lengyel László, Pokol Béla vagy Bruszt László, Szabó Miklós vagy Kornai János – elnézést a felsorolásból kimaradóktól –, holott a maguk kérdésköreiben, szakterületein egyként azt a társadalmi jelenség-együttest írták körül, amit a civil társadalom talpraállása esetén mint kívánatos állapotot képzeltek el. Magyarán: amikor Hankissnál a „második társadalomról” van szó, Bruszt a többszólamú politikai rendszert és a korporatív megoldásokat keresi, Bihari a fordulat és reform esélyeit latolgatja, Kenedi a demokratikus ellenzék válságát elemzi, Szabó Miklós a nemzettudat-problémákon rágódik, vagy amikor a SZETA és a CHARTA keletkezik, akkor szintúgy a civil társadalomról szól mindegyikük. Hanák Péter, Szabó Dávid, Szilágyi Ákos, Papp Zsolt, Csepeli György, Niedermüller Péter vagy Hegyi Lóránt nem kevésbé keringenek e fogalom körül, mint Konrád György, Juhász Pál, Szabó Ildikó, Szelény Iván, Galasi Péter vagy Kis János, Solt Ottília vagy Krassó György...

Nem folytatom. Könnyen vádolható vagyok ma már avval is, hogy a politikai változások élményével terhelten, visszatekintve abban is tartalmas kezdeményezést és önszerveződést látok, ami csupán szakmai ambíció, kollektivitás-igény, közbotrányokozás és filantróp gesztus volt. Annyi bizonyos, hogy a nyugati elemzők hivatkozta magyar szakirodalom leggyakoribb évszáma 1987 volt, épp az az időpont, amikor már a Szolidaritás állambomlasztó mozgalma kezdte önerejét is felélni;  amikor a Magyar Tudomány hasábjain az Ágh Attila kirobbantotta civil-társadalom vita áthömpölygött a cenzúra radírja alatt. E korszak jellegadó dolgozatai az érték, a cél és az eszmény, az elérendő és az újrateremtendő civil társadalomfogalommal operáltak, jobbára olyan kontrasztot sugallva, amely a válságperiódusába belezökkent államszocializmus számára talán nemcsak jövőt, de bizonnyal a megmaradás perspektíváját sugallta.

A kiterjesztés és a jelen

A gazdasági és a politikai reform óhajtása, illetőleg a társadalmi szerveződésfolyamatok magyarázásának, mentésének szándéka érzékelhető azokon az írásokon, amelyek a politológiai elemzések formájában először inkább szűk szakmai, majd szélesebb, társadalmi kör elé kerültek a nyolcvanas évek végén. A Magyar Tudományfolyóirat civil társadalom vitája – a vitaindító dolgozat (1987/1. szám) szerzője, Ágh Attila szerint is – a politikai intézményrendszer belső (és főleg: konszenzusos alapú) reformjával és a társadalom demokratikus kezdeményezéseinek, igényeinek taglalásával tett igazi lépéseket a fogalmi tisztázás felé. A civil társadalom fogalma – a jog, a gazdaság, a szociológia és a történettudomány felől nézve – a kisközösségek, a helyi demokratikus szerveződések, a társadalmi megmozdulások és a mentalitások tapasztalati és történeti valóságával kerül párhuzamba. Az állami és a magánszféra viszonya, a túlkoordinált politikai és gazdasági szervezetrendszer integrációs válsága, valamint a „politikai embernek”, az „államosított személyiség” (Szabó Ildikó politikai szocializációs kifejezésével) „privát emberré” visszaváltoztatása olyan kifejezett célokként fogalmazódtak meg, hogy lehetővé vált annak szóvátétele: a depolitizálódott társadalom repolitizálása megkívánná egy közvetítő közeg beiktatását a „politikai fent” és a „társadalmi lent” közé; vagyis a civil társadalom szükségessége egyre inkább vitathatatlanná vált, egyúttal ennek alkotmányos és jogi garanciáit is szorgalmazni lehetett.

Ágh Attila e cikkében a „duális társadalom” (a hatalom kontra polgárok) képet „triálissá” tenni javasolja, a marginalizálódottakra, a szerényebb alsó-közép szinten élőkre és ezek politikai reprezentálódására gondolva. E strukturális szempont mellett a civil társadalom védekezését értékeli az állammal szembeni viszonyban, azt kérdezve: van-e egyáltalán, s ha van, milyen erős a civil társadalom hazánkban? (Tézisét előkészíti Fricz Tamás: Az individualizáció esélyei. Valóság, 1987/5. cikke; Bruszt László:A több szólamú politikai rendszer felé. Valóság, 1987/5; és Pokol Béla: Alternatív utak a politikai rendszer reformjára. Valóság, 1986/12., valamint Kolosi Tamás és Gombár Csaba néhány elméleti írása, amelyekben a polgári-intézményi-érdekképviseleti-bürokratikus középszint is kitüntetett helyet foglal el. Ágh hangsúlyozza a strukturális tényezők mellett a dinamikus, innovatív momentumok jelentőségét, a formalizált („közigazgatási”) megközelítés mellett az értéktartalmakra odafigyelő politikai gondolkodás szükségességét.

A vitára vállalkozók közül Szabó Tibor az állam és a társadalom viszonyának jogi-történeti előképeit rajzolja meg (Védekező társadalom. Magyar Tudomány, 1987/7-8. szám). Az elidegenedés jelenségét, a köz- és a magánélet szétválását, Gramsci felépítmény-elméletét és a hegemónia kérdését, végül a legitimitás problematikáját hozza be a vitába. A valódi vita, a tételes kemény érvek sorolása Urbán László vállalkozása volt (A túlmunkával védekező társadalom. Magyar Tudomány, 1987/7-8.). Urbán szerint Ágh eltúlozza az intézményi struktúra belülről való reformálásának reményét, feledi, hogy a civil társadalom gazdasági szerepnyerése éppoly fontos, mint a politikatudomány ez újdonságként fölfedezett képződménye; sérelmezi, hogy Ágh nagyobb önállóságot szorgalmaz, de óv a liberális illúzióktól, az állam végleges kiűzésétől a civil szférából. Holott épp a második gazdaság önszervező lendítőereje az, ami a túlsúlyos politikai beavatkozást tompítani tudja  - ha tehát egyáltalán értelme van a „társadalom-centrikus” felfogásnak, az állam túlzott mindenhatóságát elvető érték-szempontnak, akkor annak valódi – bár igen szűkös – tere a gazdaságban és a védekezés más nempolitikai szférájában van.

Ugyanebben a folyóiratszámban éppen Szabó Máté értelmezi a „védekező társadalom előörseinek” szerepét, mondván: „az autonóm társadalmi mozgalmak és a modern polgári társadalom kategóriái összetartoznak” (Új társadalmi mozgalmak – A "védekező társadalom" előörsei? Magyar Tudomány, 1987/7-8.). Kifejti, hogy az alapvető (polgári, munkás-) mozgalmak nyomában nők, parasztok, regionális törekvések, egytémás (speciális avagy single-issue), alkoholellenes, környezetvédő és más megmozdulások jelentek meg, amelyek a régi mozgalmakhoz és a politikai rendszerek stratégiáihoz képest alternatív, védekező jellegűek lettek. Széles szakirodalmi bázison elemzi a hatalmi-elosztási tevékenységi területeket, a posztmateriális értékek és érdekkötöttségek alapján megfogalmazott programok jellemvonásait, az ideológiai alapú és életreform-mozgalmakat, a kifelé és a befelé orientált (intézményes illetve életreform-) törekvéseket, a növekedési mintákat és az alternatív modell szervezeti sajátosságait, jellegzetes akcióformáit.

Ugyancsak e folyóiratszámban publikálta hozzászólását Kiss Mária Rita („Civil” és „más” társadalmak), aki a nyugat-európai és a kelet-európai „másság” jeleit a középrétegek és a kulturális vagy pártszerű szerveződések intézményes, nyilvános és individuális alapjain mutatja ki. A társadalmi ellenőrzés, a csoportszintű felelősségérzet és aktivitás fontosságát mint lehetséges felismerést fogalmazza meg, mint szembeszállás esélyét a „szovjeto-kommunista akkulturáció” (Molnár Miklós kifejezése) kelet-európai következményeivel. (Molnár cikke egyébként: Systéme communiste et société civile. Communisme, 1985/8. 66/b.).

A hozzászólások áttekintésére vállalkozik ezt követően Ágh Attila (Politikai reform és civil társadalom. Magyar Tudomány, 1987/10.), aki a duális és triális társadalomkép, a mozgalmi szervezetek és a szervezett mozgalmak összefüggései mellett rámutat, hogy a civil társadalom intézménye esetleg hiányozhat a politikai rendszerből és a társadalomszerkezetből, mégis: él, vagy föléleszthető, demokratikus és „innovatív-kreatív szerepének érvényesítése a politikai rendszer egészével szemben annak intenzív formájára való áttérésben” nemcsak fontos, hanem döntő jelentőségű, mert a „kispolitika kihívása” átmenetet követel „a monolitikus-monopolisztikus hatalomgyakorlásról a hegemonisztikus hatalomgyakorlásra való átmenetre”.

Az Ágh Attila cikke által kiváltott vita nem is annyira a tudományos továbblépés szempontjából volt korszakos, hanem mert „piacképessé” tette, nyilvánosság elé hívta és ezzel legitimálta a civil társadalom fogalmának hazai értelmezhetőségét, s a társadalmi mozgások magyarázásához új kaput nyitot. Ezen a kapun azután sorra jöhettek be a kortárs nyugati teóriák, s a közérdeklődés szótárába is bekerült a civil társadalom. A nyugati elemzések közül érdemes kiemelni Szelényi Iván munkáit, amelyek akkor már mintegy két évtizede a regionális sajátosságainkat érintő kérdésekről szóltak, és a modellértékű rendszerelemzést is szorgalmazták. Ugyancsak a társadalomelmélet államszocializmusbeli hiányosságaira és a civil társadalom lokális szerveződésére hívta fel a figyelmet Andrew Arato, a magyar származású amerikai politológus budapesti előadása (1987 februárjában), amelyben a lengyel társadalom és a politikai rendszer aktivitásformáit írta le a civil társadalom metszetében (Civil társadalom, társadalomelmélet és államszocializmus. Századvég, 3. sz., 1987.). Carl Schmitt, Habermas, Offe, Luhmann és Staniszkis írásai alapján a szocio-kulturális szféra és az életvilág jelentőségét mutatta ki, a legalitás, a gazdasági koordináció és az érdekek aggregációja, valamint a szuverenitás poszt-tradicionális értékterét vázolta föl Arató ebben az írásában. Ez a fogalmi háló lehetővé teszi, hogy Arató nemcsak a „társadalom-az-állam-ellen” paradigmát mutatja be, hanem a védekező stratégiákat, a tradíciókat, a társadalom és a hatalom illuzórikus egységét is megkérdőjelezi, utalva azokra a belső repedésekre, amelyek a konszenzusok, a történelmi körülmények, a jóléti állam reflexív taktikái és a jogállamiság szempontjából megfontolandók. Összegzésében az egymástól eltérő „meta-identitások”, az önkorlátozó radikalizmus, a politikia kultúra nemzeti jellegzetességei alapján a civil társadalom restaurálásának szükségességét nyilatkoztatta ki.

Ugyancsak a 87-es év akadémiai konferenciáinak egyike, a modernizálható állam és a rendszerváltás körülményeit elemző szociológiai tanácskozás vetette föl a civil társadalom esélyeit. A Gáthy Vera által kötetbe szerkesztett tanulmányok (State and Civil Society. Szociológiai Intézet, 1989. 195 p.), szám szerint tizenhat írás Kínától, Indián át, a tacherizmusig és a Bibó-, Polányi-, Foucault- és Habermas-elméletekig számos átmenet, megannyi hatalmi és gazdasági, civilizációs és mozgalmi példát elemez, amelyek a társadalomfejlődés lehetőségét és a nagy átalakulás politikai feltételeit körvonalazzák.

„Változás és állandóság” volt a tárgya a Hollandiai Mikes Kelemen Kör 1987-es konferenciájának is (megjelent a Kör kiadásában, magyar nyelven, 1989-ben, 218 oldalon). Az előadók a modernizációs törekvések, a polgárosodási tendenciák historikus előképeit vizsgálták, a közjólét, a parlamentarizmus, a tolerancia, a vállalkozás, a tulajdonjog és az értékvilágok kérdéseit taglalták, utalva arra, hogy a „magyar société civile” megteremtése a hazai társadalom válasza kell legyen a politikai kihívásra. Talán méltatlan lenne a rangos és izgalmas előadások közül bármelyiket is kiemelni, ezért csupán utalok a legmegindítóbb írások némelyikére: Faragó Béláéra, Péter Lászlóéra, Szabó Miklóséra, Karády Viktoréra és Kemény Istvánéra.

Kemény Istvánt márcsak azért is érdemes itt említeni, mert ugyanebben az időben írta „Polgárosodás – polgárjogok nélkül” című tanulmányát (megjelent a Közelről s távolból. Gondolat, 1991. kötetében), amelyben a magyar polgárosodás előképeit keresi vissza Locke, Hobbes, Eötvös József, az antikvitás és a középkor civil társadalom-felfogásában, hangot adva annak a véleménynek, hogy a civil társadalom merőben európai képződmény, amelyben a polgárosodás és az egyenlőség, a politikai szabadság és az individuális érdekérvényesítés éppoly fontos, mint a jogrend, a törvény garantálta legitimitás. Külön is kitér arra, hogy a civil társadalom az államtól független szféra, de legitimitása elsősorban gazdasági alapú lehet, (kiemeli a vállalkozások fontosságát a nyolcvanas évek Magyarországán), s hogy a hazai polgárosodás befejezésének régtől megkésett folyamatát lehetetlen lesz véghezvinni a politikai intézményrendszer változtatása nélkül.

Mindeme kérdéskörök visszatérnek Ágh Attila 1989-es kötetében (Az önszabályozó társadalom. A civil társadalom Nyugat- és Kelet-Európában. Kossuth, 374 p.). Méltatlan lenne ehhez az oszlopos munkához e rövid ismertetések sorába illeszteni néhány értékelő mondatot. Aki kezébe veszi e munkát, fogalomtörténeti szempontból alighanem az eddigi legtelejesebb elemzéssel találkozik, a legimpozánsabb szakirodalmi áttekintést kapja. Ágh Attila e kötetét szinte kiegészíti a valamivel később megjelent, részleteiben már publikált (pl. Tiszatáj, 1989) "A századvég gyermekei" című kötettel, melyben a kortárs folyamatok, az átmenet fázisai kerülnek nagyító alá.

A civil társadalom és a liberális állam, a magyar polgárosodás kezdeményei és csökevényei szolgáltak témául Gyáni Gábornak, aki a "Civil társadalom" kontra liberális állam a XIX. század végén c. írásában (Századvég, 1991/1.) az egyesülési jog, a társadalmi körök és egyesületek, a nemzetiségi és iparosi egyletek önsegélyző, korlátozásmentes, demokratikus fórumként és nyomásgyakorló erőként szolgáló szervezetiségét mutatja be.

Ugyanezek hiányát, szárnyaszegett törekvéseit széleskörűen ismertté tette Hankiss Elemér diagnózisainak és kelet-európai alternatíváinak áttekintése. Konrád és Szelényi áttekintései, Magyar Bálint és Sólyom László rész-elemzései (hogy másokat itt most ne is említsek) kiterjesztették a hazai civil társadalom-fogalmat.

Érdekes módon a fölvetődő kérdések és válaszok nem elégítették ki Márkus Máriát, aki „A szükségletek politizálódása” címen tartott előadást 1992-ben a Szociológiai Intézetben (ennek szövege, kiegészítve megjelent a Szociológiai Szemle 1992/3. számában), s úgy nyilatkozott, hogy a jóléti állam krízise éppúgy fölveti a „jogok és kötelességek problematikáját”, mint a politikai nyilvánosság és a fennálló társadalmi szerződéseket áthágó mozgalmak. Hegel felosztását (a szükségletek, a társadalmi osztályok és korporációk, valamint a publikus intézmények civil szféráját) Habermas és Hannah Arendt teóriáival egészíti ki, az integráció, a participáció, a plurális vagy homogenizált érdekszférák kérdéseivel. Szerinte a civil társadalom szabad, partikuláris és asszociációs—szervezeti hálózat; nem „állam nélküli” társadalom, nem államellenes magánszféra, hanem polgári jogi egyenlőségen és érdek-pluralitáson nyugvó, strukturált, átlátható és kollektív identitást artikuláló jelenség, amelynek szükségeletei éppoly jellegadóak, mint e szükségletek biztosításának államosított privilégiuma volt. Érdemes persze említeni, hogy akár csak a történettudomány területén, a filozófusok körében, a korai politikai gondolkodástörténeti munkákban vagy az ideológiai vitakötetekben is megjelent Heller Ágnes, Ludassy Mária, Fejtő Ferenc, Rezsőházy Rudolf, Faragó Béla, Kende Péter, Federigo Argentieri, Varga Csaba, Timothy Garton Ash, Andrew C. Janos és számos további nyugati szerző civilitás-koncepciója, de ide lehet sorolni a csíkszeredai KAM kutatóinak tájékozódási—elméleti irányvonalát, a kolozsvári filozófusok/filológusok kiterjedtebb körének vagy a vajdasági Symposion-folyóirat szerzői körének törekvéseit is.

Némiképp szándékosan áttekintésem végére hagytam Molnár Miklós könyvét, több okból. Az 1990-ben Párizsban megjelent könyv (La démocratie se lève á l’Est. Société civile et communisme en Europe de l’Est: Pologne et Hongrie. P.U.F., 387 p.) alapjául szolgált magyar akadémiai nagydoktorijának megvédéséhez, s magyarul is megjelent A demokrácia hajnalodik Keleten címmel. Molnár kötete az elsőtalán, amely magyar nyelven összehasonlító civiltársadalomtörténeti elemzésként készült el, ráadásul abban a kontextusban, amely a „gorbacsovi áttörés”, a Kádár-rendszer legitimációs összeomlása és a lengyel változások párhuzamaival dolgozza ki emléleti alapjait. Ráadásul teli van a kortárs publicisztika szolgáltatta példákkal, eseménytörténettel, s mindezek előképeként a Hegel előtti társadalomtudományig, Benjamin Constant munkásságáig megy vissza. Egy korszakot lezáró munka tehát, amelynek téziseiben Molnár ismerteti a nyugati vitákat és a hazai recepcióra is figyelmet fordít. Raymond Aron, Guy Berger, Claude Lefort, Jacques Rupnik, Garton Ash, Pierre Hassner, Adam Michnik és Norberto Bobbio szerepelnek főbb hivatkozásai között, jelezve egyúttal azt az utat is, amelyet a nyugati szemléletváltozás megtett Kelet-Európa-felfogásának átalakítása érdekében. Molnár szerint „a civil társadalom általános ideálja és követelése nem elég az új paradigma kialakításához”: a társadalom valódi közérzete, az „átvett” minták és értékek átszűrése, a nemzeti ellenállás és a kulturális identifikáció belső erősítése jól szolgálhatja azt, hogy „a kommunizmus alatti jelen csak negatív modellként szerepet játszó” nyugati minták óhajtása olyan keretek között maradhasson, amelyet mind a politikai kultúra és a hagyomány, mind pedig a demokratikus szükségletek a maguk módján alakíthatnak, társadalom-választás lehetőségévé tehetnek.

Molnár Miklós Mrozek „zuhanás-jelenségét” használja intő példaként írása végén: azt hitték repülnek, holott zuhantak e régió társadalmai. A civil társadalom hazai szakirodalma e zuhanással szembeni emelkedéseket, hrabali „zsebcseleket” és történelmi erejű társadalmi törekvéseket dolgoz fel. A recenzens ez áttekintés után úgy érzi, a civil társadalom életrekeltése vagy talpraállása csupán hazai előtörténetét élte az első évtizedben. A kilencvenes évek jelenségei, immár a reményeken és velleitásokon túl a cselekvések és válságmegoldások évei lesznek, a kétezres évek ennél is többek: a civilitás intézményesülési időszaka, a korábbi „máskéntgondolkodás” új szezonja, majd napjainkra immár az „utca-szintű tiltakozás” kultúrájának, a „civil szervezetek” teljes kelet-európai megbélyegzésének és a politikai szabadságtörekvések új mederbe terelésének időszaka inkább. Az itt feldolgozott-utalt-ajánlott szakirodalom nem adhat „szárnyakat” a felröppenéshez, de talán most az eljövendő válságkorszakhoz szolgálhat értelmezési „hálóként”, hogy ama bizonyos zuhanás ne érjen túl hamar véget.