Szecessziós ablakokat ragaszt papírból kivágva, ferdén, fejjel lefele egy szürke tömbház északi falára – ettől szebb lesz a világ, mert így hiszi. A sálak közé rakja a tekerős szoknyát, máskor a nyakába. A villanykapcsolókra arcokat rajzol.

A szekrény tetején a harmadik zöld növényt próbálja életben tartani – kettő már kiszáradt, de örült, hogy gyorsan pusztultak el, nem nőttek hozzá túlságosan, és büszke, hogy legalább a cserép jól mutat, legalább azt stílusosra szabta egy darab sárga textíliával.

Utálja a vállfákat, ezért a könyvespolcon tartja a ruháit, s a gyorsan felboruló rendet pöttyös borkánokkal lefogott kendővel takarja el. A magas ajtók mögött raktárat épít, oda száműzi az orrfacsaróan kamillaaromás papír zsebkendőket.

A szélcsengőre cukorkákat aggat, de nem kínál meg senkit, és ő sem csen magának belőle, hiszen dísz az. A dobozból rögtönzött éjjeliszekrényen szemüvegtokjában két apró színes ceruza, ezekkel festi ki a neki vagy róla szóló, sokáig ízlelgethető szavakat.

Újságba csomagolt könyvet olvas, mert nem akar sem sznobnak, sem elitistának, sem ízlésficamosnak tűnni. De néha „kibeszél” egy-egy jelenetet: ösztönösen leköveti a szereplők némely mozdulatát, nagylábujjával megvakarja bokáját, vállához törli a száját – ezek még új, nem próbált fogások.

Úgy teszek, mintha nem venném észre, nehogy zavarba hozzam. Így mindketten jobban szórakozunk.