Foglalkozása: nemzeti hős

Részlet Lucian Blaga Kháron ladikja című önéletrajzi regényéből

Közeledvén a kompos fogadójához éppen láttam, hogy a komp a másik part felé indult. Szekeret vitt, rakva tavalyi szénával, s az ökröket, melyek húzták. Már a folyó közepe felé járt. Kháron pópa nem lelkeket, hanem szénát szállít. Akaratlanul elmosolyodtam, látva, hogy a Maros partján miként tompul a jelentés. A komp túlmegy a folyó közepén. Kétségkívül Vasile Olteanu az, aki kézben tartja mint egy lapátot, a kolozsvári teológiai főiskola professzora, ma „kompmester”. Néhány perccel korábban, mikor a komp távolodni kezdett a parttól, a pópa azt latolgatta, vajon ki lehet az az idegen, aki ráérősen közeledik a telepre. Még eléggé távol voltam ahhoz, hogy felismerjen. Mikor a házhoz értem, a komp akkor kötött ki éppen a túlsó parton. Amíg kirakják a szállítmányt, s amíg visszaindul az új rakománnyal, eltelik még egy kis idő. Elhatározom, hogy nem várom meg. Belépek a házba.

A szobában, ahová beléptem, egy hölgy pongyolában térdel a padlón, a kanapé szélénél. Ceruzával ír valamit. Mivel egy asztalka sincs ott, a hölgy a kanapét használja pulpitusként az íráshoz. Octavia ő. Beléptem ugyan, de ő térdepelve s háttal felém, nem vett észre. Annyira el volt foglalva azzal, amit írt, még a fejét sem mozdította, hogy lássa, ki lépett a szobába. Azt képzelte, biztos, hogy egy idegen jött, aki át akar kelni a komppal. Octavia nem tartotta szükségesnek, hogy felé fordítsa arcát. Írt tovább. Szó nélkül közeledtem feléje. Már mellette voltam, de csak nem vett észre. Átnézve a válla fölött láthattam: verset ír. Megpróbátam felrázni az önkívületből:

„Biztosan imát írsz, versbe foglalva, különben nem gyötrődnél ilyen kényelmetlen pozícióban.”

Felugrik, könnyedén kiáltva: „Axente!” Néz egy pillanatig, hogy szabaduljon a meglepetéstől. Aztán megöleli a nyakam, mind a két kezével: „Végre! Megjöttél!”

Octavia mélyet lélegzik, hogy izgalmát rejtse, s hogy magába szívjon minden levegőt, amire a szívének szüksége van: „Igen, versbe foglalt imát írtam, hogy jöjjél vagy kerülj ide végre valahogy, hogy lássál, és hogy lássalak. Uram, milyen nehezen telt az idő!”

„Néhány hete vagyunk itt, Fehérváron. Ma a líceum előtt találkoztam a lányoddal, Leliával. Hírt adott rólatok. Évek teltek el azóta, hogy semmit sem hallottam felőletek. S lám, itt vagyok. Jöttem, hogy lássalak téged, benneteket. De jöjj a világosságra, egész lényeddel!” Kézen fogva az ablakhoz húztam és megnéztem: „Szinte semmit sem változtál. Azért eltelt néhány év!”

Minden más válasz helyett újra karjaiba fogta a nyakamat. Egész lelke a hangjába tódult, lehetetlenné téve a beszédet. S erő kellett hozzá, hogy kibontakozzam.

„Elég már – mondom tréfásan -, mert jön Vasile és így talál bennünket, bűnben ölelkezve.”

„Bűnben ölelkezve! Nahát! Tudd meg, azért megtanultam már mérni az időt, amire Vasilénak szüksége van, hogy átjöjjön a Maroson. Nem megy az olyan hamar. A komp lassan kúszik, mint a csiga. S aztán Vasile úgy sem mondana semmit, látva, hogy annyi év után találkozunk! Néha Vasile szörnyen féltékeny, valóban. De feldühödik, s aztán vége. Most viszont fel sem dühödne, más gondjai vannak!”

„Más gondjai vannak! Mint mindenkinek, mióta földre szállt a mennyország nálunk!”

Eltelt még néhány perc, míg hallani lehetett Olteanu pópa lépteit, amint a lépcsőn feljött a pitvarba. Örömében, elragadtatva, mint a gyermek, Octavia azt mondta nekem, bújjak el a szekrény mögé, hadd, tegyük próbára Vasilét. Vagyis a találékonyságát. Tettem, ahogy kérte. Bebújtam a szekrény mögé.

Vasile pópa belépett: „Úgy tűnik, vendégünk jött”, veti a szót, kérdésként ugyan, de mosollyal az arcán, amit látatlanul is érzékelek, a hangzásából.

„Úgy mondod ezt, mint a mesebeli sárkány, aki hazaérkezvén nézelődik jobbra-balra, majd azt mondja: Emberszagot érzek!” Octavia viccelődik és nevet: „Igen, vendégük jött, de hogy ki, azt találd ki!”

Vasile pópa megpróbálja kitalálni. Sorolja a neveket, feltehetőleg ismerőseit a környező falvakból: Maroscsügödről, Sóspatakról, Lombfalváról, Dályáról. Szándékosan a környék legnevetségesebb neveit sorolja: Nyúl atya, Tehén pópa, Paszuly diakónus, Kukuriku Simon!

„Víz! Víz!”, kiáltja Octavia, mint a bújocskában, ha téves a válasz.. Vasile pópa káromkodással zárná, de tartóztatja magát.

„Gyere elő a szekrény mögül, Axente!”, parancsolja nevetve Octavia, „mert lángra gyúlt a szesz a pópa gyomrában!”

Kijöttem a szekrény mögül. Vasile pópa nem volt részeg, de meglehet, hogy ilyen a hangulat a kompon.

Vasile pópával a háború alatt ismerkedtem meg egy alkalommal, amikor Szebenbe jött ő is, mert intézni valója volt a metropólián. Levelet is hozott akkor Octaviától, ami számára teljesen természetesnek tűnt. Vasile pópa nem változott sokat azóta sem. Akkor viszont nagyon is ápolt volt, barna reverendát viselt, tisztát. Most valamelyest elvadultabbnak látszott. Minthogy én és Octavia tegező viszonyban voltunk, próbáltam átlépni a jólneveltség lépcsőit, s egyből nevén szólítottam Vasile pópát. Idősebb lévén, megengedhettem magamnak ezt a hangot.

„Vasile, azért jöttem, hogy jósolj nekem a zsoltárból! Azt hallottam, hogy értesz hozzá. Nagy szükségem lenne rá, mert nagy bajban vagyok a mai világgal!”, mondtam a pópának, hogy essünk át könnyebben a játék indoklásán.

„Ha kívánod, jósolok én neked”, válaszolta a pópa, magába fojtva a korábbi nevetés hatását. „Jósolok én neked, bár nem nagyon sikerül értelmiséginek jósolni. Egyszerű embernek való a jóslat. Kolozsváron, amíg magyar megszállás alatt éltünk, hozzám jöttek a városiak, férfiak és nők, a konok kálvinisták, hogy jósoljak nekik zsoltárból, de egyéb szívességért is. Tudod, a kálvinisták, a nagy racionalisták, ilyen ügyekben – ami náluk tiltva van – felkeresik a román papokat, különösképpen a keletieket, akikről azt képzelik, hogy titkos adottságokkal vannak felruházva. Még e nagyokosok sem képesek teljesen szertartástól, mágiától és imakönyvtől mentesen élni. Sohasem utasítottam vissza, hogy teljesítsem az emberek óhaját. Jósoltam nekik zsoltárból és szertartást végeztem, ha óhajtották, minden alkalommal. Magamra nézve kötelezőnek tekintettem ezt, mert Szent Pál szavai szerint a pap oltári szolgálatból kell hogy éljen.”

Vasile pópa, a rítusok meggyőződéses művelője volt, áthatotta őt hitének igazsága. Viszont a gazdálkodói következetesség szellemében arra törekedett, hogy a hitbéli igazságnak kézzelfogható gazdasági funkciót teremtsen. Anélkül, hogy egyáltalán szóba hoztuk volna, lám, terítékre került mégis: mennyi bevételt eredményezett nemrég az oltári szolgálat. Kétségtelen, hogy a papi szolgálat összehasonlíthatatlanul jövedelmezőbb volt, mint a mostani: a kompos szolgálat. Emészti is a lelkét az összehasonlítás jelenlegi mesterségével. Bántja a gondolat, hogy nem oltári szolgálatból él, miként azt Szent Pál meghagyta. Ennek ellenére mégsem tűnik annyira szomorúnak.

„De mikor tanultad meg a kompos munkát úgy, hogy igazi tudósként végzed?”, kérdeztem inkább a beszélgetés kedvéért, mintsem, hogy választ kapjak rá.

„Még gyermekkoromban, mikor apámnak segédkeztem, aki kompos volt, ugyanitt. Ebből is meg lehet élni!”

„Az utóbbi években úgyszólván minden román értelmiségi rákényszerült, és rákényszerül most is, hogy megváltoztassa a foglalkozását. Akiket nem kényszerítettek rá, azok többnyire eladták magukat.” S mivelhogy pappal beszélgetek, ki kell mondanom: „Eladták magukat az ördögnek”. Sok értelmiségi pedig kézműves munkát választ. Hogy miért teszi? Azt hiszem, nem érdemes emészteni a lelkünket, a büszkeségünket, vagy arra gondolnunk, hogy számunkra méltatlan mesterségek is vannak. Az értékek koronként más helyre kerülnek. Vasile atya, tudod-e, hogy abban a faluban, ahol Avram Iancu élt és meghalt, az egyházi nyilvántartóban található egy híres lap, melyből kitűnik, miként változtatnak helyet az értékek. A holtak könyvéről van szó, Felsővidrán. Ha egyszer elmennél oda és fellapoznád, megtalálnád azt a lapot, melyre a falu papja 1874-ben bejegyezte Avram Iancu halálát. A lapon nyomtatott betűvel írva ott találhatók a szokásos rovatok: családnév, keresztnév, születési év, foglalkozás, a halál időpontja. A pap Avram Iancu lapján lelkiismeretesen kitöltött minden rubrikát. Amikor a „foglalkozásnál” tartott, a pap, némi habozást követően, azt írta be: a románok hőse. Hát nem volt igaza a papnak? Azt hiszem, igaza volt, mert valójában Avram Iancu mestersége az volt, hogy hős. Valamikor a hős egyike lehetett a mesterségeknek. Ma némiképp más a helyzet. Ma kerül egy adag hősiesség minden mesterségbe, amit nálunk az értelmiségi végezni kénytelen, bármelyik mesterség legyen az: kőfaragó, utcaseprő a parkban, akár pedig kompos.”  E szavakkal próbáltam eloszlatni Vasile pópában a szégyenérzetet, ami az arcán megjelent – mikor csörögni kezdett a csengő az ajtó fölött. A kompnál, a víz mindkét partján gyülekező utasok „csengettek”, kötelességére intve a kompost.

Vasile pópában több lélek lakozott. S amit Octaviától már régebben megtudtam róla: ez az ember legalább három—négy lelket hordozott magában egyszerre: a „paraszt” lelkét, a „szerzetes” lelkét, a „faun” lekét és a „kíméletlen” lelkét. Pillanatnyi szükséglet szerint adagolja a pópa ezeket a lelkeket, színésznél is ügyesebben és bravúrosabban. Lényében e lelkek mind elsőségre törekednek. A helyzetnek megfelelően adagolja őket. Bizonyos esetben megtörténik, hogy a pópában lakozó lelkek közül az egyik a többi nélkül jelenik meg. Néha Vasile pópa szerzetesi csuhát ölt: böjtöl és imádkozik, kiszabadulva a világi kísértések minden hálójából. Ez a lelke viszont a leggyengébb, s a legkevésbő ellenálló. Megjelenéséből, amely nem visszataszító, de meglehetősen elvadult, csupán a szeme kékje felel meg e léleknek. Vöröses szakálla, húsos ajka, bozót-sűrű szemöldöke, egészséges fogai, melyeket csupán gyümölcsöt rágva tisztogat, a faun sajátjai. Így néz ki a szerzetes és a faun. A paraszti lélek abban jut kifejezésre, ahogy a mostani életet látja. Anyagilag mérlegel minden tevékenységet, aszerint, hogy milyen hasznot hozhat. Szereti a feleségét, az kétségtelen. De szerelme szélsőségesen hullámzik, aszerint, hogy pillanatnyilag az asszony mekkora hasznot hajt a gazdaság számára. Állandóan rajta tartja a szemét. Őrködik fölötte, de csak bizonyos mértékig. Ha a pópa karrierje szempontjából előnyös, hajlandó félszemmel nézni, szemet hunyni. Vasile pópa felesége viselkedését illetően nagyon is engedékeny volt mindig, cserében a kiemelkedő „ajándékokért”, melyeket úgymond templomi adomány címen hozott az asszony a házhoz. Néha megtörtént, hogy Octavia így vagy úgy túllépte az illendőség határát. Akkor kitört a pópából a negyedik lélek: a kíméletlen. Például ki nem állhatta azt, ha verseket ír Octavia. Azok rendszerint kijelentések, és nagyon is keresettek. Néha viszont a verssorok a szenvedély magasába emelkednek, ami a szerzőben munkál. Ilyen esetben Vasile pópából reflekxszerűen kitör a düh. Vasile pópa azt kérdezi gyakran: „kinek” írja a verseket Octavia? Nem férhet hozzá kétség, hogy ő, a konkrétum iránti szenvedéllyel megáldott lény, verseit mindig „valakinek” írja., de Vasilének azt mondja, hogy csak úgy, elvontan alkotja. A volt teológiai professzor első reflexe, amikor Octaviát rajta kapja, hogy köténye zsebében vagy a blúza alatt verset rejteget, a kíméletlenség, ami annyira ellenőrizhetetlenül tör ki belőle, hogy akár halált okozhat. Octavia még mindig ott viseli a halántékán a rég begyógyult seb nyomát. Még a házasságuk kezdetén egyszer szerelmes verseket olvasott fel. De a pópa sejtette, hogy azok nem elvont irományok, sőt, kitalálta azt is, hogy nem ő a plátói szerelem tárgya. Elég volt ez ahhoz, hogy kímélet nélkül megragadjon egy fém tintatartót és teljes erejével Octaviához vágja. Most is látszik az ütés helye, annyi esztendő után. Könyen tettessé vált volna a pópa, egy pár verssor miatt! De szerencséje volt, mert tudatában négy lélek működött együtt! Ha felesége bájait cselekvően vethette be előléptetési tervei szerint, vagy egyszerűen az anyagiak gyarapítására, akkor Vasile pópa rendszerint nagyon is engedékenynek mutatkozott. Ilyenkor a pópa kétes utakra vezette és engedményekre buzdította feleségét. Így, a háború idején, Octavia örömmel fogadta férjétől az ösztönzést, s naponta meglátogatta azt az egyházi vezetőt, kinek jóakaratától függött egy újabb előléptetés. Zúgott a város a szóbeszédtől, s eljutott Vasile pópa fülébe is, de ő csak az előléptetésre figyelt. A képmutató faun lényegében azt mérlegelte: felesége úgy viselkedik vele szemben, mint egy tudatlan fruska -  ebből kétséget kizáróan arra következtetett, hogy Octavia alkatilag „frigid”. Octavia viszont fizikailag undorodott tőle, azért bánt vele „frigidként”; valójában frenetikusan érzéki volt azokkal a férfiakkal, akik verselő készségét serkentették. A pópa mindaddig, amíg a frigidség megnyugtató feltételezését követte, képes volt arra, hogy féltékenység nélkül elviselje felesége kötetlen viselkedését, sőt még annak a gondolatát is, hogy néha futkos a férfiak után. Sőt, mikor valamely gazdálkodói érdek kívánta vagy a véletlen játéka folytán veszélyes helyzet alakult ki, a pópa képes volt úgy rendezni a dolgot, hogy felesége terítékre kerüljön valamelyik pillanatnyi hatalmasságnál. Ilyen esetekben azzal ámította magát, hogy Octavia frigid, és a tények egész egyszerűen nem érdekelték, úgy tekintette, hogy az asszony nőgyógyászhoz ment rendelésre. Az volt a fő dolog, hogy minden a nyilvánvalóan hasznot hajtó munka vonalán haladjon. Viszont borzalmasan zavarta az, ha feleségét a vers foglalkoztatta, mert valóságos forró szenvedélyt sejtett e foglalatosságban, ami valamiképp, akár kitérővel is, de megcáfolta a feltételezett frigiditást.  S akkor a szerzetesi csuhába öltözött faun – ilyen vagy olyan ürüggyel – dühkitörésekre vetemedett, melyeket áldozatára zúdított.