Úgy, ahogy Európa népei számára 1914. június 28-a maga az első világháború felejthetetlen, ikonikussá vált dátuma, úgy lett 1916. augusztus 27-éről 28-ára virradó éjszakából az erdélyi történelemben sorsdöntő cezúra.

Addig Erdély népe viszonylagos nyugalomban, a harci eseményektől távol, újságjaiba temetkezve kísérte nyomon – s csak a távolabbi harcokba küldött fiai véráldozata révén – élte át a gyötrelmesen elhúzódni látszó első világháborút.

Akár csak az 1914-es felejthetetlen nyáréjszaka esetében, most is elég volt néhány nyár végi óra ahhoz, hogy az erdélyi valóságban minden a feje tetejére álljon, és emberek százezrei váljanak egyik pillanatról a másikra megfélemlített földönfutókká.

Ehhez elég volt egy heves vitákban töltött koronatanácsi döntés Bukarestben, melynek értelmében elhatároztatott: Románia az antanthoz csatlakozik, belép a háborúba és a Kárpátok hágóin át katonai erejével betör Erdélybe.

E döntés veszélye gyanítható, némileg előre látható volt, mégis a meglepetés erejével robbant s készületlenül érte Erdély lakosságát.

Az eseményt egyféleképpen örökítette meg a magyar nyelvű forrásirodalom, s teljesen másként a román érdekeltségű emlékezet. Igazságot tenni közöttük bajosan lehet, hiszen más-más érdekszférából szemlélték a történteket, s ami az egyik számára győzelemnek tűnt, azt a másik oldalon árulásnak, agressziónak érzékelték.

Alább megpróbálom néhány, a legkülönbözőbb forrásokból származó, jobbára korabeli információ, visszaemlékezés, újsághír alapján megidézni az Erdélyre szabaduló háborús káosz néhány beszédes vetületét.

*

„Augusztus 27-én éjjel az összes erdélyi szorosokban megdördültek a fegyverek. A védtelen lakosságot mindenütt álmából verte fel a riadó. Ma augusztus 28-a van és kocsiút, gyalogösvény csupa menekülőktől porzik. Tövisen túl már erősen megszaporodnak a menekülővonatok is. Itt-ott hármasával is jönnek a masinák. A Brassó fele vágtató gyorsvonat utasai minden állomáson kiugrálnak a kocsikból és neveket kiáltoznak. Mindenki keresi valakijét” – jegyezte le Pilisi Lajos haditudósító (1878—1918) A megrohant és felszabadított Erdély. (Budapest, Atheneum Irodalmi és Nyomdai RT. 1916) című riportkönyvében.

*

Az újságíró fenti megállapításai érthetően globálisak, mert felülnézetből történtek; ám álljon itt egy szemtanú élménybeszámolója is az egykori román–magyar határ közeléből, Barcaújfaluból:

„1916. augusztus 28. reggel, mikor a napsugarak bevilágították a földet, a nap korongja mintha valami szürke ködfátyolt vont volna magára – sugarai elhomályosodtak. E különös jelenséget mindenki szemlélte, kutatta az okát; de senki sem sejtette – a már beütött vészt, amely közeledik hozzánk. Vizsgálva az égtájat láttuk, hogy Rozsnyó, Keresztényfalva, Brassó, Hétfalu hegylánczolatai alján végig húzódva, valami sötét felhődarabokkal vegyített sűrű köd emelkedne fel az ég felé... Néztük – gyanakodtunk, de nem találtuk ki e jelenség okát. A toronyba mentünk s onnan figyeltük, és onnan lehetett látni, hogy a sűrű köd formájú homályból tüzes lángnyelvek csapkodnak fel ég felé a levegőbe.

Azután összegyűltünk az elöljárósággal az irodába, s tanakodtunk, hogy mi történhetett ott, és a jegyző próbálkozott egy párszor a telefonon felhívni Brassót, hogy valamiről tudomást szerezzünk, de összeköttetést nem lehetett kapni. Az ellenség már a telefonhálózatot is szétrongálta. A Höltövényből is csak azt a telefonértesítést kaptuk, hogy: Brassóban valami baj van, mert semmire sem kapunk összeköttetést.

Újból kigyüttünk az iroda elé az utczára, de már minden utcza tele volt néppel. Tanakodott mindenki, hogy valjon mi lehet. Nemsokára egy küldöncz féle futár érkezett Brassóból egy darabka írással a kezében, s kiabálva a nép között, hogy – Menekülés! Menekülés, nyakunkon az ellenség. Az elöljárókhoz szaladt, átadta az írást, melyben rövid utasítást ad a hatóság az elöljáróságnak intézkedés végett, hogy a község népe rögtön haladéktalan meneküljön, mert orozva rajtunk ütött az ellenség. Minden 55 éven aluli felnőtt férfi köteles menekülni: a menekülés Kőhalom felé történik...” Az emlékező Balogh György, a község bírója, maga is írogató ember tanúvallomását részletesen Veres Emese-Gyöngyvér idézte (… mikor Oláhország háborút izene ... A barcasági csángók kálváriája. Barcasági könyvek 2. Barca Kiadó, Budapest, 2008 című munkájában).

*

A székelyföldi, pontosabban a csíkszeredai állapotokról dr. Nagy András memoárjából (Városkép és ami hozzá tartozik) tallózunk szemelvényeket: „Három óra felé verte ablakunkat Dr. Bochkor Antal agglegény törvénybíró, szomszédunk és jóbarátunk, aki a vendéglőben értesült az eseményekről és azonnal riasztotta az útjába eső ismerősöket. Jelszó: Menekülni, de azonnal, mert a határon ellenállás nincs! Irány csak Udvarhely felé lehetséges, vonatra nem lehet szállni, marad tehát kinek-kinek saját fogatja vagy ami van. Nagyszüleim Szentkirályon laktak, őket is riasztani kellett. Ott is voltunk hajnalosan (mivel, magam sem tudom; a mi lovainkat az első háborús napokban »bevonultatták«.) Falvakon a hír csak akkor kezdett elterjedni. Riadalom, kapkodás, fejveszettség mindenütt. Nagyapám a szekerek elé fogatja az igavonó állatait, vitatkozás, a nők a házi értékeket – ágynemű stb. –, férfiak a takarmányt raknák fel. Végül ez sem, és az sem. Értékes dolgok elmaradnak, vackok a szekerekre kerülnek. Tulajdonképpen mindegy, mert már Udvarhelyen ott kellett hagyni az egészet. Kilenc-tíz óra lett, mire Szeredába visszatértünk. Szeredából kifelé már a ligeti sorompónál feltorlódik a tömeg. A hirtelen támadás híre, szemben az addigi nyugtató szónoklatokkal, a szükségesnél is nagyobb lavinát indított el. Mindenki menekült, legfeljebb egy-egy mindenre elszánt öreg maradt otthon. Tömegőrület, sokszor már a lövéseket is hallani véljük. Órákba telik, míg az udvarhelyi úton valahogy bele lehet illeszkedni az egyirányú özönlésbe. Felfordult szekerek, megvadult állatok már itt kezdődnek. Velünk is tengelyt akaszt valaki, szekerünk megrongálódik, az öreg Darvas Gáborné udvarán találunk egy elhagyott szekeret helyette. Délutánra már üres a város, de az átvonuló tömeg még napokig növekszik, lévén ez az egyetlen járható irány körülbelül hatvanezer ember számára ...”

*

Utólag többen állították azt, hogy a tragikus fejlemény előre látható lett volna, ha ...

Batthyány Tivadar gróf visszaemlékezésében (Az erdélyi betörés – in: Beszámolóm - I. Budapest, 1927. A szerző kiadása.) erről így olvashatunk: „1916-ban vőm, Esterházy Mihály gróf, mint a nagyszebeni hadtestparancsnok segédtisztje, Nagyszebenben tartózkodott nejével, vagyis leányommal együtt. Elmentem Szebenbe látogatásukra és útközben láttam, hogy a Maros mentén fedezékeket készítenek, azon túl azonban, vagyis a kolozsvár-nagyenyedi védvonaltól keletre a legkisebb nyoma sem volt, hogy a várható román betörés ellen védelmi intézkedések tétettek volna. Nagyszebenben sok ismerőssel találkoztam, s katonák, polgárok egyaránt suttogva és rémüldözve mondották el, hogy az erdélyi román határ végig tömve van román katonasággal. Katonák pontosan meg tudták mondani, hogy az egyes vonalakon hány katona, hány puska, gépfegyver és ágyú vár készen a parancsra, hogy betörjenek hazánk területére. És ezzel szemben a mi oldalunkon semmi, de semmi előkészület vagy intézkedés az ellenség fogadására és visszaverésére. A határok mentén a hegyoldalakban voltak ugyan fedezékek, de üresen állottak, s legfeljebb egyes helyeken néhány magyar csendőr jelképezte a határvédelmet egy jól felszerelt, támadásra kész ellenséggel szemben. Sehol katonaság, sehol ágyú vagy gépfegyver. Július végén vőm elküldötte nekem az erdélyi csendőrség parancsnokának egy magánlevelét, amelyben az illető úr (S. L. ezredes) figyelmeztet, hogy minő veszély rejlik abban, hogy Erdélyt teljesen védtelenül hagyják. Az ezredes és vőm arra kértek, tegyem lehetővé, hogy Tisza István gróf miniszterelnök az ezredest jelentéstételre maga elé rendelje.” A katonatisztet nem hallgatták meg – saját kezdeményezésből ugyanis nem volt joga jelenteni –, s három hétre rá a betörés valósággá lett.

*

Hogy miként vált lehetségessé a szinte észrevétlen, meglepetésszerű betörés? Hadtörténeti kutatások nyomán megállapítást nyert: „A váratlan támadás során a román haderő gyors előrenyomulást valósított meg, mivel a magyar haderő távolléte miatt sokszoros túlerőben volt. A magyar rendvédelmi testületek számára ugyan meghatározták, hogy túlerejű támadás esetén vonuljanak vissza, azonban már nem volt hová visszavonulni, mert a magyar rendvédelmi testületek objektumait a román haderő körbezárta. A magyar rendvédelmi testületek határmenti alakulatainál szolgálatot teljesítők védekeztek, ameddig tudtak. Sorsuk a megsemmisülés volt. Valamennyien hősi halált haltak a haza védelmében.” (Parádi József – Suba János – Vedó Attila: A magyar–román határ és őrzése 1867–1918. Budapest, 2011, Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos Társaság)

*

A koronatanácsi döntés nyomán a Romániában rekedt, ott élő magyarság helyzete krtikussá vált. Korabeli laptudósítás: „A Hamburger Fremdenblatt írja az alábbi megdöbbentő sorokat. Az orosz határról hajmeresztő részleteket jelentenek a bukaresti kémhajhászásról. Bukarestben hetvennégy kémet tartóztattak le. A rendőrség a bukaresti katonai parancsnok rendeletére házkutatásokat és razziákat rendezett honosított magyarok és osztrákok lakásán. A rendőrség híradása szerint ezekben a házakban nagyon sok, tulajdonosukat erősen kompromittáló iratokat foglaltak le.

A letartóztatottak között 38 magyar asszony és leány van, akik eddig a legkülönbözőbb iparokkal foglalkoztak. Jászvásáron is sok magyart és németet tartóztattak le kémkedés vádja miatt. Bukarestben az összes idegenek börtönben vannak. A hatóságok attól félnek, hogy ezek az idegenek bizonyos katonai intézkedéseket eddig még ismeretlen utakon a középponti hatalmaknak tudomására juttathatnának. Nagyon sok esetben halálra ítélték a letartóztatott embereket. Romániában eddig kémkedés miatt hatvanegy halálos ítéletet hajtottak végre. A kémrazziákat a legelőkelőbb családokra is kiterjesztik. A bukaresti várkerület parancsnoka kijelentette, hogy a kémek ellen a legkíméletlenebb szigorúsággal fog eljárni.” (A magyarok sorsa Romániában. Idézi a huszadikszazad.hu)

*

Jászai Mari, a jeles színésznő feljegyzéseiben aggodalommal kíséri nyomon a háború iszonyatait. Ezt jegyezte fel bő két héttel az erdélyi betörés után: „1916. szeptember 14. Erdély népét úgy borították ki az otthonából, mint egy kasra való, ártatlan csibét, amely most csipogva szalad széjjel az országban. És nincs egy férfi, aki meglátná, hol a baj vagy a bűn? Aki az élete árán is segítene. Hogy nem undorodtak még meg a sok szép szónoklattól? Csodálkoznunk kell, hogy még megvagyunk. (Jászai Mari emlékiratai. Sajtó alá rendezte Lehel István. Kiadja a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest)

*

Tamási Áron testvéröccse, Tamási Gáspár önéletírásában élményszerűen idézi fel a Farkaslakára betelepülő román katonasággal való kamaszkori találkozását:  „A szeptemberi hónap huszonnyolcadikán a nagyanyámmal szekérrel elmentünk fáért az erdőbe, mert itthon már nem volt fánk a tűzre. Én a szekeret, ahogy tudtam, megraktam fával, amit akkor vágtam le a lábáról. Elég lassan ment a rakodás, pedig még nagyanyám is segített. Ezalatt valami puskalövések hallatszanak nem is messze tőlünk. Én is féltem, nem tagadom, de a nagyanyám sokkal jobban nálamnál is, mindegyre mondta nekem: Siess, Gáspár, mert a mai szent áldott nap itt meglőnek minket. Mert mi nem vagyunk hibások, sem katonák, az mindegy az ellenségnek, ha katona, ha civil – mondja. Erre mondom én, hogy azok a katonák nekünk mért ellenség, mikor mi még nem is láttuk. – Majd meglátod s akkor megtudod. Erre még jobban megijedtem, már a kezem sem fogott úgy, mint addig. Na, de mégis megraktuk a szekeret fával, jól el is indultunk hazafelé, de amikor félútig eljöttünk, ott egy lejtőn eltört a járomszög, s a tehenek kifogóztak a járomból. Ekkor nagyanyám még jobban megijedt, akkor is a lövések jól hallatszottak. Siess, Gáspár, siess, Gáspár – csak azt mondta, s közben szökött ide, szökött tova ijedtségében. Én hamar más járomszeget csináltam fából s a teheneket befogtam s újra elindultunk. Szerencsésen haza is értünk, hála Istennek, nem történt semmi baj tovább. Otthon anyám ebéddel várt, de már román katonák voltak a faluban. Én addig nem láttam soha román katonát, s amikor megláttam, hát azok is csakolyan emberek, mint a magyarok, csak a nevük más. Hát én ekkor már tőlük egyáltalán nem féltem, igaz, nem is bántottak engem. Hanem ott a szomszédban harminc darab tojást a szomszédasszonyok megfőztek, az asszonyok közül nem került senki, aki a tojásokat odavigye, ahol a katonák le voltak táborozva. Az egyik szomszédasszony azt mondja: Gáspár, ezeket a tojásokat nem vinnéd oda evvel a katonával? – Én elviszem – mondom –, csak rakják belé valamibe. Belé is rakták egy kosárba, s én a kosárral a kezemben a katonával ketten elindultunk, s amikor a többihez értünk, akkor a katona a kosarat elvette, s én pedig vizsgálni kezdtem a lovakat. Mert minden katonának volt egy lova s azon nyereg s ahhoz való szerszám. Amikor már jól megvizsgáltam ott mindent, hát szétnéztem, s látom, hogy a kosár üresen ott van a kút mellett. Megfogtam a kosarat s visszavittem a helyére, ahonnan elvittem volt.

Ott az asszonyok kérdezősködni kezdtek, hogy hát mit láttál és bántottak-e. Hát mondom: Én csak katonát és lovat láttam, bántani sem bántottak, s magukat sem bántanák, ha odamennének. – Hát te ilyen sokáig mit csináltál ott? – kérdik. – Én-e? Én bizony megvizsgáltam a lovaikat s egyéb szerszámjukat. – Hát még lovuk is van nekik? – Van bizony, mégpedig jó lovaik vannak, s maguk is jó derék embereknek néznek ki, csak nem értettem meg, hogy mit beszélgettek, mert nem magyarul beszélgettek. – Hát azok nem magyarok – mondja –, mert románok. Az ők nyelvükön beszélnek. (Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1971.)

*

Érdekes, s egyben szokatlan módon tájékozódhatunk az első világháború mind európai, mind erdélyi—romániai kulisszaeseményeiről egy tollat fogó egykori magyar hírszerzőtiszt, Botár Árpád emlékiratából. Az erdélyi születésű újságíró az első világháborúban aktív kémelhárítóként dolgozott, referencia értékű munkájában megírta a huszadik század eleje kémtevékenységének egész mechanizmusát és módszertanát. Az erdélyi betörésről idézem néhány információját: „A bukaresti cs. és kir. hírszerzőtiszt 1916. augusztus 27-én, a hadüzenet napján egy német diplomáciai futárral utazott, aki váltig hangoztatta, hogy Ferdinánd román király 24-én, csütörtökön becsületszavát adta von Busche német követnek, hogy nem támadja meg a központi hatalmakat. Amikor pedig a hirszerzőtiszt a becsületszó értékét bírálgatta, sőt a tényeket állította ezzel szembe, a futár lepecsételt táskájában levő jelentésre hivatkozott, melyet a német követ általa küld kormányának. Keserűen mosolyogva biztatta a hírszerzőtiszt, hogy megtelegrafálhatja kormányának: Hohenzollern Ferdinánd még a mai nap folyamán megtámadja a Monarchiát ... A hírszerzőtiszt, e sorok írója, Predeálra érkezve azonnal felkereste Burgh Kornél és Jódy Endre határrendőrségi kapitányt és közölte velük a helyzet állását. Burgh Kornél remegve hívta fel Sándor János belügyminisztert és figyelmeztette a közeledő veszélyre. A miniszter azt válaszolta, hogy fegyelmit indít ellene, ha vészhíreket terjeszt, erre a hírszerzőtiszt Brassóba utazott és felkereste Goldbach tábornokot. A katona elhitte a katona jelentését ... (…) Ha a román hadvezetőség ismerte volna a mi erőviszonyainkat és annak megfelelően kíméletlen támadást indít, akkor teljesen és tökéletesen szétverhette volna maroknyi hadseregünket. Mert lássuk csak, hogy állottunk mi 1916. augusztus 27-én, a hadüzenet vasárnapján: Brassó környékén, a Tömösi-szorosban és a Barcaságon két zászlóalj 82. ezredbeli gyalogság táborozott. A Törcsvári-szorosban néhány pénzügyőr lebzselt. Vöröstoronynál pénzügyőrök és csendőrök, a Szurdoki-szorosnál, Maderspach Viktor vezetésével egy bányászcsapat állott, amelynek a hadüzenet napján szentelték fel a zászlóját, Orsovánál egy árkászszázad és gyenge határrendőrség látta el a védelmet. Az egész határ mentén Dornavatrától Orsováig szétszórva a községekben körülbelül 34 zászlóalj gyalogság, 23 üteg tüzérség és egy ezred huszárság állomásozott. Alig volt 30—35.000 ember és 70 löveg a románok 250.000 embere és 680 lövegével szemben. Ezzel a hadsereggel a román hadsereget feltartóztatni nem lehetett, legfeljebb csak előrenyomulását késleltetni tudtuk. A meglepetésszerű támadás sikerült. A kárpáti szorosok rövid, kétségbeesett harcok után az ellenség kezébe kerültek. Csak a románok betörése után eszméltek rá az illetékes tényezők a borzalmas helyzetünkre.” (Botár Árpád: A láthatatlan hadsereg. Kémek, árulók, merénylők. Kiadja a Tapolcai Lapok Nyomdavállalata, 1938)

*

Erdély déli vidékein, ahol a magyarság szórványban élt együtt román és szász sorstársaival, sajátos kavarodást idézett elő a betörés. Meggondolkoztató események történtek például a Szeben megyei Szakadáton is, amelyről Vámszer Géza számol be néprajzi monográfiájában: „Szakadát, de különösen az odavaló magyarság tízszeresen kivette a maga részét a világháború borzalmaiból. Szakadatlanul nagy és gyakori szenvedésük egyik fő oka, hogy a Vöröstoronyi-szoros útvonalába estek s így ütközőpontul szolgáltak a bevonuló román hadseregnek. Így már 1916. szeptember 2-án megjelent Szakadáton három román katona, akik néhány magyar vezető embert letartóztattak. Ezeket Fenyőfalvára vitték, ahonnan másnap hazaengedték őket, megfogadtatván velük azt, hogy mint polgári elem, nem fognak a katonaság dolgaiba beleavatkozni. Értesülvén erről a magyar csendőrök, másnap szintén megjelentek a faluban és elhurcolták a román jegyzőt és bírót. Ez megint a románokat bántotta, s így a szeptember 5-én bevonult román lovascsapat összegyűjtötte a Felsőkútnál az egész magyar lakosságot. Akadt egy öreg szakadáti román ember, Vasile Ilisan, aki levett kalappal kérte a román katonákat, hogy a derék magyar földijeiket ne bántsák. Az öreg békés kijelentései azonban nem hatottak, elkergették és megfenyegették.

A magyarokat ezután Mahara Toma román tanítóval együtt Felekre vitték. Szeptember 17-én visszahozták őket a szakadáti községházára, majd 18-án este különválasztották a 21 magyar férfit hozzátartozóitól. 110 asszonyt és gyermeket Rákoviczára, a román iskolába vittek. Itt kilenc napig fogva tartották őket, amikor is a német hadsereg előnyomulása révén kiszabadultak. A legtöbben már szeptember 30-án átgázoltak az Olton, hogy otthonukba visszatérhessenek. Szomorúan szemlélték feldúlt lakásaikat és leégett gazdasági épületeiket. Az asszonyok és gyermekek kipihenvén fáradalmaikat, nekifogtak házuk és udvaruk rendbehozatalához, látván, hogy férjeik a fogságból még nem tértek haza.

A letartóztatott 21 férfi mindennél százszorosan nagyobb szenvedésen esett keresztül. A román katonaság levitte őket gyalog Porcsestig, s onnan vonattal Craiováig, ahol tömlöcbe kerültek. Végre kihallgatták és mivel semmi terhelő bizonyíték ellenük – hogy kémkedtek volna – nem volt, felmentették és egy baraktáborba internálták őket. Itt négy hetet töltöttek, míg a román hadsereg visszavonulása miatt őket is beljebb vitték Jalomitába. Mint lázadókat kezelték őket és főképp Adriányi lelkészt és a 72 éves András Dombi Istvánt sokat bántalmazták. Innen Sloboziába kerültek, ahol különválasztották a román anyanyelvű foglyokat, míg a magyarokat és szászokat erdei munkára küldték egy Pribici nevű falu mellé. Szegények eleinte örültek ennek a szabadabb életnek, pedig igazi szenvedésük és szétesésük tulajdonképpen itt kezdődött el. A rossz étkezés, majd a kolera és egyéb betegségek rövidesen végeztek velük.

1916. október 30-án Koppándi Péter kezdette el a sort. November 4-én András D. István halt meg. November 11-én Máthé Lajos szakadáti segédlelkész követte őket, aki 10 napra szóló kenyérjegyét elvesztvén, a szó szoros értelmében éhen halt. November 15-én Unger István dőlt ki soraikból. Az elhaltak ruháit a megmaradt szakadátiak maguk között elárverezték, mert már közelgett a tél.

A többiek ideig-óráig még hurcolták életüket, a szerint, hogy kit milyen helyzetbe sodort a sors, és hogy kinek milyen ellenálló képessége volt. Aránylag jól ment a sorsa Tamás Istvánnak és Palatka Mihálynak, akik mint pásztorok, egy tanyán nyertek elhelyezést, ahonnan néha tejet-túrót küldtek szakadáti testvéreiknek. Gergely Istvánt, Bálint Jánost és Gergely Jánost mint koleragyanúsakat hátrahagyván, december 8-án a többieket Moldvába vitték. Pál István ekkor behúzódott a kolerabetegek közé, hogy őt ne vigyék tovább. Ezzel mentette meg életét, mert miután a román hadsereg és a hátvédnek hagyott orosz hadsereg kivonult a községből, hangos zeneszóval bevonult a bolgár katonaság s így megnyílt az útja rövidesen hazafelé az említett három koleragyanússal együtt. Nekiindultak gyalog szülőfalujuk felé. Ploestiben Pál István és Gergely István lemaradt, míg Bálint János és Gergely János hol gyalog, hol vonattal folytatta útját. A tanyán elhelyezett két fogoly is elindult hazafelé. Útjukat részben gyalog, részben szamárháton s vonattal tették meg, amíg december 23-án végre Szakadátra érkeztek.

A 21 szakadáti fogoly közül csak hat maradt életben és került haza, a többi ott vesztette életét a fogságban. Külön kell megemlékeznünk Adriányi Adolf lelkész tragikus végű fogságbeli napjairól. Egyenként temetgette el híveit, míg aztán 1917. február 24-én végelgyengülésben kórházba került s még aznap meg is halt. (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia kiadása. Kolozsvár, 1940.)

*

Igen sűrített, de az adott körülmények között meglepően pártatlannak mondható az a panoráma, amit egy ma már kevéssé ismert újságírónő, az Ádám Éva írói nevet használó Kamenyitzky Etelka rajzolt a nagy háború fontos helyszíneiről. Alapműve, a Hadak útján / Az Olt partjától Piavéig című riportkönyve az erdélyi betörés következményeit, a galíciai harcok nyomait és az olaszországi magyar áldozatvállalás helyszíni élményeit dolgozza fel. Minket pillanatnyilag a több mint 300 lapos mű első 83 oldala érdekel közelebbről: ebben foglalja össze ugyanis a nagy erdélyi menekülést, de még inkább azt a csöppet sem veszélytelen visszautat, melynek során mint megbízott riporter az elfoglalt, majd felszabadított Erdélyt bejárva tudósította lapját, a Magyarország-ot a helyszínen látottakról.

Szokatlan dolog egy ilyen eszköztelen, szinte csak a csupasz felsorolásra épülő írásművet dicsérni, ám Kamenyitzky Etelka beszámolója éppen ezzel a takarékos, szikár stílusával emelkedik ki a memoárirodalom tengeréből; egyrészt, amiről tudósít, azt azon melegében, vagyis a lehető legkevesebb utólagos torzulással közvetíti – és ebben áll rendkívüli hitelessége. Ugyanakkor objektivitásra törekvése nem jelent szenvtelenséget – az egyszerű, tényszerűsége ellenére is megnyilvánuló szenvedélyes líraisága egyúttal biztosítja írása egyéni hangját, érzelmi fűtöttségét is.

Amíg a betörés utáni fejveszett menekülés leírásában még dominál az apokaliptikus hangulat (szerencsére, ezek a részek alig pár oldalt tesznek csak ki), a visszaút során józanul, már-már a leltárkészítő rendíthetetlenségével veszi számba a tudomására jutó információkat, hivatkozik forrásaira, mutat be helyszíneket, emberi gesztusokat. Igaz ugyan, hogy a Hadak útján jó időn át nem tartozott a sokat emlegetett forrásművek közé, szerzőjét nacionalistának, irredentának tartották, pedig az erdélyi együttélés hétköznapjaiban edződött, azokat megélő Kamenyitzky Etelka csak a történelmi igazsághoz igyekezett hűnek maradni.

Lengyelországi gyökerű családja a 17. században kerülhetett Csík vidékére, s előbb Borszéken telepedett meg, majd onnan Köpecre is leágazott. Etelka Köpecen született, ezt tartotta szülőhelyének; édesapja, Kamenyitzky Benedek bányafelőr volt a helyi kitermelésnél. Az írónő életéről Kisgyörgy Zoltán jóvoltából tudunk meg részleteket, aki a Háromszék című lapban előbb 2010-ben, majd 2012-ben emlékezett már-már elfelejtett munkásságára. Ezekből tudhatjuk, hogy a kiváló íráskészséggel megáldott Etelka elvégezte a sepsiszentgyörgyi tanítóképzőt, pedagógusi pályára lépett, és a Sepsiszentgyörgyi Leány Ipariskola kézimunkatanára lett. Balázs Béla költő, író és filmrendező, valamint a gyergyócsomafalvi Lázár István költő biztatására ő hozta létre és irányította a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Irodalmi Társaságot (1914). A háborúban missziós hadifogoly-gondozóként működött. Levelezőkapcsolatot hozott létre a hadi özvegyekkel, árvákkal. A háború után mellőzötten tengette életét a Fejér megyei Kulcson, ott hunyt el magányosan 1958-ban. „Elfelejtett nyughelyét e sorok írója takarította ki a temetői bozótból 2004-ben. Sem Köpecen, sem Kulcson nem állítottak emléktáblát neki. Köpeci szülőháza még áll. Egyre halványuló emlékét a Marosvásárhelyen és Bukarestben élő távoli leszármazottak őrzik – zárja a portrét Kisgyörgy Zoltán.

*

Ádám Éva így számolt be a betörés első napjairól: „Híre futott, hogy a Brassó melletti Földvár községbe tüzérek és ágyúk érkeztek. A nép az ágyúk csudájára járt messze falvakból is. A katonákat elszállásolták a környékben. Cséplés ideje volt, és a falusiak örömmel vették a katonák segítségét. A tisztek ott voltak elszállásolva a gróf Nemes kastélyban és más úri családoknál. Bosnyák katonák is jöttek. Veszély sehol se mutatkozott, a falubeliek inkább csodálkozva bámulták a katonákat. A mi házunknál is laktak német tisztek, de néhány nap múlva tovább mentek. Azután vendégünk volt Undi Mariska, a kiváló festőművész. Az éjjeli vonathoz kikísértük az állomásra. Hazaérkezve, Tök Mari, a nagyobb cselédleány azt mondotta, ő már nem is fekszik le. Megdagasztotta a kenyeret, és amíg mi felkelünk, az is kisül.

Mire ágyba kerültünk, Ida nővérem és én, már világosság lett ott künn. El se szundítottunk, egyre erősbödő lárma hallatszott az utcáról. Egy asszony bekopogtatott a lezárt ablakon:

– Keljenek fel hamar. Predeálon bejöttek az oláhok.

A fergeteg végigsepert a falun. A fennebbi falvak népe pillanatok alatt iszonyú áradatban zúdult felénk. Keresztényfalva, Vidombák és Rozsnyó ég. Valahogy elvergődöm a községházára hiteles hírekért. Petke Károly jegyző, Kolumbán Ferenc lelkész, Boér és Gáspár földbirtokos sietve pakolják a község irattárát. A falu belső hadszíntér, két órán belül távoznia kell minden embernek. Szekereket, lovakat hivatalból lefoglalja a beözönlő katonaság.

És megindul Erdély földönfutó népe ...

A menekülők egy helyben hömpölygő tömegén megvadult csordák vágtatnak át. Nem mondom tovább ...

Két órán belül mi is elhagyjuk a házat, hol édesapánk meghalt. A kamrából Tök Mari és Székely Mari kicipelik a kukoricás zsákot és kizúdítják az udvarra, hogy ne éhezzenek majd az állatok. Az üres zsákokat megtömjük ruháinkkal és friss, meleg kenyérrel. Kilépünk a házból. Elesett kis öcsém Bubi kutyája visító sírása fülemben van most is. A négy szoba ajtaja tárva, nyitva marad s benne minden, mit jó szülők valaha szereztek. Még egyszer visszanézünk az ajtóból. Velem együtt nézzetek vissza Ti is.

Látjátok, már ott vergődünk az országúton százezrek között. De a zsákot nem bírtuk. Még ott, a falunk határában kidobáltunk minden egyebet, csak a kenyereket vittük. Nővérem és én, Tök Mari és Székely Mari és Bubi. Gyalog. Gyalog. A menekültek vonata már megszűnt, a vasútvonal már a katonaság szállítására kell, és szüntelenül robognak lefelé a határ felé. Valami ős ösztön és az Isten a vasutak felé sodor minket is és ott állunk félig tébolyodottan. Egyszer csak kihajolnak a haladó vonatból a katonák és felrántanak a magasba. Brassóból jött kifelé egy hivatalos vonat, mely hallomásunk szerint a brassói 24-es gyal. ezred értékeit mentette Magyarország felé. Magyar csendőrök mentettek fel minket is a teherkocsik rakományai tetejére. De többé senkise gondolt ránk.”

Ennél tanulságosabb és kockázatosabb is a hetekre-hónapokra nyúló visszaút. Amelyről az írónő nem csupán a rossz, az elszomorító élményeket rögzíti, de az emberi szolidaritás, az együttélés szép példáit is felmutatja. Leltározásával nem gyűlöletet szít, inkább tisztán látó, nem torzító tükröt próbál tartani az Erdélyre zúduló hadaknak, de Erdély népének is.

Szülőhelyének állapotáról írottakkal zárnánk ezt a száz év távlatából visszatekintő irodalmi tudósítást:

„Erdővidék! Hogy zsong ebben a szóban az élet, az erő, a szépség! A Székelyföldnek egy kis sarkát jelölte meg a nép ezzel a kedves szóval. Nem is tudom, hogy földrajzilag is ez volna a neve. De azt tudom, hogy aki erdővidéki, az büszke rá.

Barót község is ebben a területben fekszik. Itt lakott az oláh vezérkar és aránylag nincs nagy pusztulás a községben. Kapuk, kertek, ajtók, zárak nincsenek, de hát ez úgy-e nem kár?

A Debitzky gyógyszertár szereit elhasználták. A Zelch vendéglőből elvittek 28 hordó bort, cserében hagytak 21 szekér szemetet. A baróti híres túrógyárban csak a sajtok mindenen átütő szaga maradt a falak között, és az egyik cseberben egy női fűző.

A Zathureczky kúria kifosztva. Bíró tanár házatáját most takarítják. Kovács tiszteletes úr és Solymossy doktor háza még feldúlt képet mutat. A négy szeszgyárban víg élet lehetett. A r. k. plébániáról mindent elhurcoltak, a templomban is mindent összehánytak-vetettek, a gyertyákat elvitték. Az Olasztelek felé vivő úton a kápolnában már romboltak. A Reck üzlet  gazdája a szemétben keresgél, van-e ott valami használható. Incze Gyula boltján a vasredőnyök összezúzva. Lőrincz Mózes már új dolgokat szerzett be, és megrohanják az üzletet a petróleumért. Távoli falvakból jönnek érette. Zárug üzletében semmi se maradt. Brandstatter boltja szemétdomb, a Korona szállóval együtt. Dániel üzletébe hátulról törtek be. Rudolf órás órái ki tudná hol ketyegik az időt. A községházban most rendezget Domokos jegyző. A törvénytár a szemétdombon, de az anyakönyvek megmaradtak. A polgári iskola falain jeles oláh üzenetek. A Központi kávéház nagy viharokat mutat. A csendőrség ruhatárát elvitték, az iratokat széttépték. A kis nyomda, Barót büszkesége, géprészei az utcán rozsdásodnak. Tibáld doktor orvosi műszereit siratja. Gergely postamester megmentette az iratokat, de a páncélszekrények feltörve, a fiókok felfeszegetve, lázas keresés nyomát mutatják. A felsőrákosi postaügynökség iratai is itt voltak. Itt hallom, hogy az alsórákosi híres gránitkőbánya minden szerszámát elvitték.

Bajkó Lajosné, egy 48-as honvédtiszt özvegye, ha majd visszakerül úri házába, nem találja meg férje emlékiratait, kufsteini ereklyéit. Fábián ügyvéd házában lakott Popescu, a III. román hadsereg vezére. A tiszt urak az otthon maradott cselédtől elkérték a ház ura és felesége fényképét és azt üzenték nekik, hogy fehérneműiket elviszik, szükségük van rá és majd levelet is írnak a doktor úrnak. El is kérték a pontos címet.

Az elmenekültek földjeit és ingóságait kiosztották az otthon maradottak között és minden egyébbel kedvükbe jártak. A két bankot kirabolták és az állatokat is elvitték. Egy kgr. hús ára 1 kor. Dánér földbirtokostól 32 ökröt hajtottak el.

A szomszéd faluból, Olasztelekről nem menekült el a nép. Sok helyen az a magyarázata ennek, hogy olyan gyorsan ért oda az ellenség, hogy nem volt idő elszaladni se. A Dániel bárók olaszteleki és vargyasi kastélyát kirabolták.

Füle községben azon örvendeznek, hogy 800 ökör rekedt a faluban. Az ellenség által elfogott állatok az ágyúszótól megvadultak és nem tudták tovább hajtani.

Miklósvár községről gyermekkoromban egy éneket tanultam:

„Miklósvára dombon vagyon,

Közepibe templom vagyon,

Köröskörül rózsáscsipke,

Rászállott egy bús gerlice."

Ez a kicsi falu most teljesen kihalt. Tiszta székely lakosságából 20—30 öregember van otthon. A Seethal kastélyban a drága bútorok összetörve. Tőrök tanító, Gyenge bíró, Szabó kereskedő oly komor és bús. A plébános lakásán egyházi ruhák, írások, belegyömöszölve a sok hetes ronda piszokba. Oly szomorú most ez a ház.

A falu túlsó végén van a Bernáth kúria. Kapuit valaki deszkával leszegezte. Nem tudom mi van belül.

A faluból elvitték Gyenge Mester Józsefet és Bokor Jánost előfogattal.

Kicsi kocsisom, ki áthozott egy másik faluból, tizenegy éves. Demeter Mihályka azt mondja: mű nem tuttunk elmenekülni s az útból visszajöttünk. Engem mindennap kiparancsoltak, valami nagy ládákat vittem örökösön. Reja se néztem. Eccer valami eltörött. Úgy rnegpofozának, hogy meg es hótam. Mondom édesanyámnak, valamit csinálni kéne a lónak. Hát mit fiam? Én biza szeget verek a lóba s megsántítám, met a magyar ló ne szógája az oláhot.

Baróton hallom, hogy hivatalosan 11 esetben állapítottak meg nőkön elkövetett erőszakot. Egy szomorú szemű, beteg gyermeklánykával személyesen is beszéltem. Nyolcéves. A leányka testvérei is hasonló sorsra jutottak.

D. J. az édesapa, ijesztően dermedt közönnyel ül az udvaron egy fatönkön.

A szomszéd község Ágostonfalva. Lakossága tiszta oláh. Az asszonyok kendert fonnak a kapuk előtt, a falubeliek alig is tudtak magyarul. Az oláh lakosságú falu is össze van dúlva alaposan. Megtaláltam az ágostonfalvi és ürmösi jegyzőt, Málnássy Gézát. Ürmösön nem volt benn az ellenség, csak őrjáratok, kiket egy asszony ügyesen tévútra vezetett, és ott kelepcébe estek. Halmágyi Péter gr. kel. vallású, de oláhul nem tudó gazda, akit bírónak tettek, sok ember vagyonát megmentette. Ürmösön 400 szekeret rendeltek ki, éjjel-nappal hordatták a követ. Fel akarták tölteni az Olt medrét. Majdnem sikerült. Csak egy keskeny sávon folyik már a víz és hömpölygeti a menekültek elrabolt holmiját.

Az ágostonfalvi réten cigánykaraván módon táboroznak a hazafelé vándorló menekültek. Anyák szoptatják kékre dermedt gyermekeiket. Tej?! Sok virágbimbót eltemettek az utak szélén. Felégetett erdők, tépett távíróhuzalok, fákon ugráló elvadult macskák, oly szomorú képet mutatnak. Ágostonfalván fogadok egy oláhot, hogy csomagomat hozza át a mezőn Köpeczre.

Köpecz. Ennek a kis székely falunak nagy történeti múltja van. 48-ban felégették az ágostonfalviak. Csomagomat nem hozta be Köpeczre az oláh. 48-ban égettek, gyilkoltak és az áldozatok unokái még emlékeztek. Újból végig sikoltott Köpeczen az ükapák apái által is ismert szálló ige: Baj van, Köpeczen!

Benkő József, az európai hírű székely tudós, Transsylvania Generális c. művében, az 1700 évek végén a szállóigét így magyarázza: Barcsay Ákos erdélyi fejedelem adót vetett a székely népre is, amely pedig régi törvények szerint csak véradót fizetett mindenkor. Minden más adó alul fel volt mentve. A fejedelem rendelete ellen fellázadt a székelység és a két sereg Köpecz határában, a Cseme réten ütközött össze. A Halom útja mellett temették el az elesett székelyeket. A megcsonkított foglyok pedig világgá vitték a vészhírt, hogy baj van Köpeczen.

Köpecz határában az útszélek telve vannak összetört bútorokkal. Az őszi-téli napfényben Nagy Lajos nagyságos úr egyedül dolgozgat a mezőn. Az öregúr faluja népének élt. Szociális alkotásai, tervei fenntartják majd nevét. Kúriáját úgy, ahogy megmentették hű cselédei.

Benézek Benedek Irma tanítónő elnémult házába. Irmát a menekülés izgalmai megölték, nem régen temették el Budapesten.

Novák Sándorné úriházában ép bútorokat látok. Hogy is lehet?! Balázs Ignác ref. lelkész házában minden összezúzva. A hivatalos iratok szalmába, szennybe, piszokba tiporva. A templomban az orgonát vasvillával feszítették erre-arra. A templom előtt táncolni kényszerítették a népet.

A falu végén áll a virágos Kamenyitzky ház. Nem látom a könnyeimtől... Itt halt meg az édesanyám. Vele szemben a szép Andrási ház. Mindenéből kifosztva. Itt tartották az oláh istentiszteletet. Az öregúr után húsz lövést adtak le, de egy se találta. A rétre menekült, onnan a bányába.

A Hitelszövetkezet raktára kirabolva. Benedek József, a falu jegyzője ma érkezett haza. Nincs ahol megszálljon, mégis örül. Az anyakönyvek nem vesztek el. A községház előtt szép 48-as emlékmű. Összezúzták. Valami ünnep volt, az oláhok a szobor elé kiterítették a magyar zászlót, azon táncolt egy katona a jegyző magyar ruhájában, melyet őrjöngő mulatság közben szaggattak le róla.

A boltok egytől egyig kirabolva. Bocz Áron, Benedek András, Nagy István, Gáspár birtokosok tönkretéve. Nagy Károlyék házába a hegyen felmenni nincs időm. Gyenge József úri házában értékes könyvei, iratai, történelmi kutatásai mind összetépve. Ugyanilyen az ősi Móritz kúria is, csak a szénakazlak állanak őrséget az udvarban.

Hoffmann Géza 17 szobás kúriájában, térdig érő piszokban gunnyaszt egy roncsolt zongora. Ez a szép ház kórháznak volt berendezve. Ide szállították a kőhalmi csaták sebesültjeit.

A faluban lelőtték a kapuja előtt ülő Boros Ferenc vasúti őrt, mert egy tiszt kérdésére azt felelte, hogy nincs magyar katona a faluban, és abban a pillanatban a kanyarodónál feltűnt három magyar vitéz.

A 80 éves Benedek Dénes, híres vadászember, ősszékely urat tettleg bántalmazták és arra kényszerítették, hogy saját részére sírt ásson. Egy tiszt mentette meg.

Győri Vilmos tanár édesatyját is megverték. Özv. Zakariásné úrnőnek pedig szappant vittek, hogy ruháit kimoshassa. A Sas-utcában Nagy Mihály gazdát megkorbácsolta egy tiszt, mert nem köszönt neki. A katonák egyszerűen lehúzták a csizmát az utcán járók lábáról. A kertekből kitépett káposztát és burgonyát nyersen ették meg. Nagyon ki voltak éhezve.

A lakosság nagyrésze, éppen mint 48-ban, felmenekült az erdőkbe és a kőszénbánya rejtett helyeire. Ez a kis bánya látta el szénnel a székelyföldi iparüzemeket, a botfalusi cukorgyárat és egyebeket. De szállított az államvasutak részére is. Sok ágostonfalvi oláh is dolgozott ott külső munkákon, ezek ismerték a bánya viszonyait és ők vezették fel az ellenséget is. Gyulay bányafelőrrel magával szereltették le az üzemet. A raktárakat is kifosztották és megadott címre Bukarestbe kellett szállítani mindent. Csiki Györgynek pedig elő kellett adnia a dinamit készletet.

Tóth András felőrnél elégették a bányaüzem hivatalos iratait. Az oláhok bírónak kinevezték Csinta Istvánt, Benedek Lajost, Sebestyén Gyula Györgyöt. Jegyző: Sebestyén Gida. Nincs panasz rá.

Ott kesereg üres boltjában Lakatos kereskedő. Varga mészárosnál a falakat feltörték. Kiss Samu szép házában térdig ér a szemét. Balázs Mózesnél minden összetörve.

Most el kell mennem ebből a kőszénporos kicsi faluból. Ide fűz minden gyermekkori emlékem. Meg kellene várnom az estét, hogy szembe nézzek a nagy csillaggal. Meg kellene várnom a Hold járását, hogy lássam, úgy úszik-e át Ágazat erdeje felett, mint régen. Kimegyek a kicsi temetőbe. Egy karácsony estén ott temettük el az édesanyámat s hogy ne legyen egyedül, hazavittük az édesapámat is. Isten veled, kicsi falum.”

*

Kamenyitzky Etelka Csík környékét járja, az ottani állapotokat is lelkiismeretesen igyekszik megörökíteni, de mindegyre akadályokkal találkozik. Így vall erről útibeszámolójában: „Már hetek óta tart nehéz munkám. Régen visszafordultam volna, ha lett volna hová, s ha a kötelességteljesítés erőt nem adott volna. Látni és megörökíteni mindent. De egy napon megidézett a katonai parancsnokság és úgy találta, hogy olyan dolgokról is írok, amikről nem szabad. Irataimat erős vizsgálat alá vették. Ekkor egy magasrangú tiszt felismert, hogy Segesvárt királyok társaságában látott, Némay százados, VI. Corps-com. felhívta fivéremet, Kamenyitzky Árpádot, aki mint főhadnagy, a 37. honv. hadosztálynál híradó referens volt, aki szintén igazolt, és így komolyabb kellemetlenségem nem lett, de két órán belül el kellett távoznom. Katonai autón, csikorgó hidegben vágtunk neki a Hargitának. Minden téli felszerelésem az a csuklyás zöld lóden köpeny, melyben a vasvárban laktam.

Huszár Károlynak igaza volt. Túlléptem azt a határt, melyre a Sajtóhadiszállás engedélye szólt. Meg kell említenem azt is, hogy erdélyi utamban mindenütt emlegetik Szadeczky Kardos Lajos történetírót, ki előttem haladva, tudományos szempontból írja meg a dolgokat: Erdély sorsát.

A sár hígan és vígan folyik az utakon. Az autók széles kerekei alatt úgy hullámzik, mint egy szürke tenger. A sofőr mellett megszárad a cipőm. Nekiszaladunk a Hargita tetőnek. Tarka emberkeverék mindenfelé. Csinos zubbonyos orosz foglyok törik a követ az országutakon. Nagy báránybőrsapkás oláhok és furcsa kalapos olaszok hányják a sarat. Az antant emberei mind összetalálkoztak a székely Kárpátokon. Itt már tél van. Az autó prüszköl, zihál, liheg, sípol, de nincs ereje. Kemény láncot vetnek a kerekeire, csak úgy tud kikapaszkodni a síkos, jeges hegyoldalon.

A Hargita-tetőn átvonult a sereg. Halott fenyőfák pihennek az erdőben. Némelyik derékban roppant ketté, a másik szilánkokban hullott szét. Gránátok szava zavarta meg a hegyek csendes világát. Mindenfelé lövészárkok. Mint valami szelíd csatornák hálózzák be az erdőt. Hollandiában láttam csak ennyi csatornát, melyen a tenger vize ide-oda sétált, akárcsak a hólé a Hargitán.

Az utak mentén leégett házak. Hamu és korom itt az erdőben is. Fehér hó és fekete korom. A béke és a gyász színei. Egyformán erős mind a kettő, egyik se tudja elfödni a másikat. Fehér hajú, fáradt öregek jönnek szembe. Ha fiatalon, könnyelműen jönnének, nem fájna úgy a látásuk. Olyan szomorú öregség ez, mit ezek az emberek értek.

Most jönnek az idegenből, ahol keserű volt a kenyér és most mennek a szülőföld felé, ahol még keserű se várja őket.”

*

Utóirat:

Csíkszeredában az elmúlt napokban, a Millenniumi templom és a Szent Kereszt templom közötti füves terecske közepén, némi késlekedés után, felállítani készülnek a város első világháborús hőseinek emlékoszlopát. Száz évvel ezelőtt Csíkszereda jelentéktelen kis település volt a vidéken, az őt körülvevő helységek – Csíkzsögöd, Csíktaploca, Csíksomlyó – jóval népesebbek voltak a megyeközpontnál, s valamennyiben jó ideje, hogy megépültek az illő emlékoszlopok. Csíkszereda most jutott arra a pontra, hogy közadakozásból egy ilyen igényes munkálatot finanszírozhasson. Mikor e sorok születtek, éppen az emlékoszlop környékét rendezték, a háborúban elesett helyi lakosok névsorát festették fel a város címerét is tartalmazó kőoszlopra. A lajstrom több mint száz nevet tartalmaz, s hosszas kutatás eredményeként állt össze – 2006-től gyűjtötték hozzá az adatokat.

A vidék egy évszázad után is igyekszik megbecsülni mindennapi hőseit.