(Néhány kultúratudományi dimenzió)

A globalitás-folyamatok és a lemaradók regionális tagolódása

Napjainkban szinte már közhelyes a közgazdasági, politikatudományi vagy akár igazgatási folyamatok elemzői körében annak rezignált vagy heurisztikus kinyilvánítása, hogy a világgazdaság közelmúlt (másfél—két évtizedes) folyamatai nyomán olyan – helyi erőből felülbírálhatatlan – tendenciák kezdik eluralni a világ egyes térségeinek hajdanvolt autonómiáját, amelyek a globalizálódás kihívásaira lassan már berendezkedni próbáló nemzetállamok tartalék energiáit is fölemésztik. Egyszóval gáz van, nemzetközi, világközi, bolygóközi terekben, függésrendekben, közérzületben is... S ami még szomorúbb – hamár az ember hajlamosnak mutatkozik szűkebb spektrumú civilizációkban is gondolkodni –, hogy eközérzeti kínosság-közérzet terjedésének immár sem helyi, sem nemzeti, sem regionális vagy akár interkontinentális védekezések sem szabhatnak határt, hisz az csak terjed, mint romlatag eszme, mint előszele egy minden fantáziát felülmúló világvégének...

Persze a nyafogás mit sem ér e kiterjedt és egyre erőteljesebben gomolygó ködlettel szemben. Amit tenni lehet, az aligha több mint bugyuta strucc módjára fejünket a magunk világába visszafordítani, s abban reménykedni, hogy mégiscsak megússzuk valahogyan... Ha másként nem – s ez kétségtelenül rész-technika, gyarló és hit-elvi alapú jövőremény pusztán –, marad nekünk az a bizakodó optimizmus, amely arról tanúskodik régóta már, hogy ha megpróbáljuk megúszni a ránk nehezedő nyomást, ha befelé fordulva és belső menedékeinket erősítve abba kapaszkodunk, amiről úgy hisszük: még megmaradt érték – akkor legalább mentális esélyünk van (vagy legalább lehet) a túlélés minőségének megváltoztatására. Olyasmi ez, mint a „dalolva welszi bárdok” inherens hősiessége, mint az amazonasi indiánok életmód-változtatási kísérletei, vagy a fogolytáborból elszökdösők vágyképei: ha bekövetkezik is a legrosszabb, legalább ne birka módon hajoljunk meg előtte.

A globalitás édes haszna persze mégiscsak mérhető olyan gazdasági, politikai vagy regionális piacokon, amelyeken azért végső soron a világ gondjainak menedzserei megteszik a magukét márcsak a saját privát profitjuk (vagy multinacionális cégeik) védelmében is, de ugyanakkor azért a maguk – nemzeti vagy földrésznyi – kultúrájának érvényesítése érdekében mégiscsak megpróbálják megőrizni a kulturális vagy civilizátorikus másságok néhány, Nagy Mintáktól eltérő saját tartományát is... Talán csak azért: legyen kivel szemben hatalmasnak lenni, legyen kinek odakínálni a modernizáció eladó gyümölcseit, vagy profánabbul szólva: legyen, aki holnap is megeszi a Mc’doni húspótlékait és ajándék kóláját...

A civilizációs vagy vallási—kulturális törésvonalak mentén újratagolódó földrészek mindenesetre rajtunk is erőt vesznek. Meghasogatják nemzeti és regionális öntudatunkat már pusztán azzal is, hogy bejelentik egy új normarend érvényességének dátumát, mely puskaporos hordóként tölti el félelemmel az eleddig nemzeti öntudatra büszke európai vagy ázsiai, afrikai, újvilági és óceániai nációkat, igencsak betolakodva mentális békéjük megújuló állapotába. Ha immár egy kevésbé globális térképre pillantunk, akkor is egyhamar kitetszik, hogy a civilizátorikus alkalmazkodási rutinban nálunk járatosabb európai népek számára a globalizációs kihívások immáron nem a nemzeti önsors-építés vagy perspektíva-rontás formájában jelennek meg, vagyis nem pusztán szorongató külső kényszerként, hanem az önként vállalt rabságok egy sajátos légkörében felsejlő perspektívaként.

Ha ez így meglehetősen ködös lenne, úgy is fogalmazhatnám: a lemaradók és a felzárkózók sokszor földrésznyi tömegei egyként értékelnek bennünket, a kizárók és a kizártak egyaránt partnernek tekintenek még, s ha szabad példaként hozni az európai egységesülési/szétesési folyamat kötelmeit vagy normáit, látva látszik, mennyire akarjuk (akarják egyesek vagy sokak) a behódolás feltételeit önérzetesen teljesíteni. Hogy másról ne is fantáziáljak itt, elég utalni az európai régiók huzivonijára,Vallónia és Flandria érdekkülönbségeire, az északi olasz régió és Dél-Itália megosztottságára, az Egyesült Királyság területén önmagát megfogalmazó hat—nyolc régióra s a mostani Brexit testcseleire, vagy a német—osztrák belső tagoltság új jeleire, eltérő mentális—szellemi központjaira, vagy éppen Frankhon belső mállására, baszkok és bretonok nemzetgenerálást nem tűrő ellenállására, Korzika önállósági projektjére, s hogy ne menjünk el mellette örökké: a dán és svéd, lett és litván új önébresztő—önkereső mozgalmakra, az ottani civil társadalmak ébredésére...

Persze a globális folyamatok által gerjesztett törésvonalak és szakadékok azért mégsem a mindenkori kapcsolatok teljes megszakadását reprezentálják. Márcsak azért sem, mert a hagyományos térelsajátítási játszmákban (vö. háborúkban, konfliktusokban, törzsi vagy állami fenyegetésekben, genocídiumokban és holocaustokban) a fenntartható vagy visszafogott fejlődés sikeres szereplői oldaláról rendszerint durván szokás meghúzni a külső tűréshatárokat, s belülről párnázva ki azokat, a védekezésre illik berendezkedni. A fejlődésgondolat elhanyatlása, az ember tökéletesíthetőségének ideáját elvető posztmodern önkép viszont lehetetlenné teszi immár a külső és a belső relációk konfrontációs értelmezését, a folytonos dichotómiába erőltetést, a jobb és bal, vagy a fönt és lent osztottság mentén leírható társadalmi képleteket. Kétségtelen, hogy a határok-fölötti hálózatok hatása és a határok-alatti ökológiai zűrök sorozata egyenesen a levesestányérunkig vagy a borfelszínünkig hozza az új határok értelmezési tartományait, mégis úgy vélem: el kellene gondolkodni azon, hogy a globális és a lokális kultúrák szembenállása, a Nyugat és a Kelet új találkozási felületei, az európai és az Európán kívüli világok látszólagos konfrontációja igencsak átrendezik a fél évtizede vagy akár tíz éve még érvényes képleteinket. Ha másban nem, de a „Régiók Európája”, az európai egység, a nyugati/keleti határzónák, a társulási szerződések és szomszédsági hercehurcák terén mindenképpen.

Egyszerűbbre fogva e bevezetőt: úgy hiszem, a globalizáció által lefedett makro-világ még mindig mikrovilágokból áll, s ezek időleges vagy alkalmi egyensúlya függhet ugyan EU-bürokraták vagy amerikai külpolitikai tanácsadók döntéseitől, japán autópiaci vagy amerikai krumplipüré-gyárosi aspirációktól, de annak „leosztása”, hogy a globális változások ellen milyen regionális, térségi vagy lokális, szervezeti vagy civil védekezés-technikák alakulnak ki, mégsem valamely „világnagy mancs” fenyegetésétől függ. Hanem hát mindannyiunktól épp annyira, akiket a folyamatok érintenek, akkor is, ha kedvező kínálattal, akkor is, ha rémítővel.

Nemigen érdemes persze óberkodni azellen, hogy a sokak számára csábos Európához-tartozás mögött ismeretlen és sötét ügybonyolítók kreálnak új térfogalmakat vagy „regionalizálják” át a társadalmi—kulturális tér képes lenyomatait. A fejlemények mostanság azt mutatják, hogy az „Európa-Egyesületi” tagság látszata éppen annyi, amennyi a hozzá rendelt jövőkép relatív haszna a mai közérzetünk szempontjából, s hogy a nekünk felkínált csatlakozási esélyek és kötelmek elfogadása esetén éppen mi magunk leszünk a tőlünk keletebbiek Nyugata, a Nyugatnak pedig keleti ütközőzónája. S ha nem is okvetlenül az egykori Ost-mark erődje, de az ortodoxia „legnyugatibb” bástyája mindenképpen. Tranzitzóna ide vagy oda, migrációpolitika erre meg arra, szomszédságpolitika meg amarra…

Más kérdés, de mindünket érintő ugyanakkor, hogy épp a periférián lét, vagy a félperiféria-állapot kelti azt az érzetet, hogy a balkáni esélytelenség a nyugati típusú fejlődésképesség határán olyan módon cövekelik ki a „haladók” és a lemaradók regionális tagolódását, hogy az ismét történelmi időkig meghosszabbítja majd a civilizatorikus pályákat. S ha azt reméljük, hogy nem így van, vagy nem lesz így, igencsak körül kell néznünk az érvek között...

VadKeleti valóság – párban a vadNyugati víziókkal

Európa – szinte lehetetlenül túlegyszerűsítve – talán az USA túltengése, a hidegháború utáni kétpólusúból egypólusúvá vált világhatalmi szerep és az intenzív kulturális—gazdasági—katonai kolonizálás ellen vágyik egyesülni. Az Európa-gondolat ráadásul nem is újkeletű (lásd Foucher 1999), s főként nem abban a birodalom-építő alakzatban, amelyből a keleti szféra rendszerint kimarad vagy közvetlenül ellenségnek is minősül. Az egység látszata és valósága azonban EU-szerte rémképeket is ébreszt olykor.Példák erre a jobboldali térnyerések és a hezitáló állampolgárok víziói a közelgő (világvége helyetti) „földrészvégéről”. Régente már egy-egy ország, birodalom, hatalom vagy térség sem tudott egységes lenni, – tekintsünk akár Nagy-Britanniára, Németországra és Franciaországra vagy a spanyol „egységre”, esetleg a kisállamokra, mondjuk Belgiumra, amely előbb volt térbelileg és etnokulturálisan megosztott, mintsem Belgiummá lett. Az „unifikálandó Európa” vágyképe a térbeli megosztottság idealizált (és elméletivé parfümált) alakzatában egyfelől a kanti „Mit tudhatok?”, „Mit lehet tenni?” és „Ki ad reményt?” részbeni válaszát kívánja megadni valamely ködös változatban, kiegészülve másfelől a nemzet-eszme mindmostanáig érvényesnek tekintett keretével. Ha nincs kapaszkodónk, nincs már meg a történeti—társadalmi valóságnak az a párlata, amely belengte létideológiánkat… – hát találjunk talán valamely magasztosabb eszmében kapaszkodót, s egységesebbet, mint a szomszédsággal folytonosan haragban álló államnemzeteké volt...!

E politikai és gazdasági gondolkodásban végbement fejlődés-teóriák többsége morálisan járatta le magát. Eltűnt, elveszett a lehetséges emberi haladástudat, célképzet végső, megközelíthetetlen eszméje, s pillanatnyilag nincs még helyette semmi újabb, semmi fontosabb, ami a mindegyre nemzetközibbé váló társadalmi változástörténetet meghosszabbíthatóvá tenné a jövőbe... S egyáltalán: létezik-e még az oly sokat hivatkozott „emberiség”, mint nagy egység, mint egészséges entitás...? A lélekbúvárok s az antropológusok éppúgy, mint a politológusok vagy a szociológusok egyre-másra arról nyafognak mostanság: „vissza”-individualizálódott az ember, ezért érvénytelen immár a társadalmi kötelékekről beszélni, mellesleg a család válsága szinte közhellyé lett, még a csoportoké is csak látványos, de nem igazi... Úgyhogy (egyebek között emiatt is) az egység-látszatot, vagy a fennálló földrésznyi széttagoltság lehetséges fejlődéstörténetét a jövőbe meghosszabbítani igencsak prófétai feladat. Nem is igen képes rá (még szerencse) ezidő szerint senki, aki egymaga ígérne a régi jósok módjára kezelhető, lakható, szép új világot. A bonyolultat mégis kézben tartani, a mitologikus nemzetformációk helyébe új vonzerőt állítani, a saját lélekvesztőt a depolitizált tömegek és a túlpolitizált elitek között zátonyrafutás nélkül áthajózni – nos, ez oly mérvű feladat, amelynek navigálására csakis testületi, túlkvalifikált, felhatalmazottsággal bíró, a nemzetekfölötti döntéstérben mozgásképes ügybonyolítók vállalhatnak rész-szerepet. Legalábbis ők ezt így látják, s mi ezt így jóváhagyjuk... Vajon miért? Tudjuk, hogy igazuk van? Vagy nincs jobb, biztatóbb választási lehetőség?

A nyugati vágyképek egyike—másika már régen túl van a totalitarizmusokon, túl a sokpárti parlamentáris demokrácia hitelén, s túl az Óperencián is: aminek megoldására az eurokrácia vállalkozik, az esély nélküli kaland, a posztmodern szimbolikus politika nagy játszmája, amelyben nagymértékben lehet építeni a nemzetközi politikai mezo-szintű versenyzőinek kiszorítósdi-játékára, a hajdani nemzeti képviseletek átbürokratizálódott testületeinek belső versenyére és labilis külképviseletére éppúgy, mint a nemzetek mögötti háttérben továbbra is működő civilizációs sokféleségre vagy a helyi cselekvési mezők viszonylagos kitágulására. S ha a hajdani, a Római Klub ökológiai krízisre figyelmeztető jelentését összevetjük a „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!” szólammal, ma már úgy formulázhatnánk mindezt, hogy a krízis nagyságrendekkel mélyebb lett, a lokális gondolkodást pedig a globális cselekvések tempói hozzák minduntalan kényszerhelyzetbe, kihívások és válaszpressziók állapotába. S e globális cselekvést korlátozó—előidéző szereplők épp azok az eurokraták, kiknek a huszadik századig evidensnek talált társadalmi szerződések és térbeli kapcsolathálózatok átkomponálása vált feladatává. A feladat impozáns voltáról nincs (nem lehet) kétségünk, ám az érintettekkel, az európaiakkal esedékes egyeztetés mintha mostanra elmaradt volna a kialakult háromszáz éves polgári politikai hagyományoktól átittasult európai politikai mezőben.

Ez elmaradt társadalmi szerződés egyik hiánya pedig éppen az, hogy a kihívó „közös cél”, az Unifikált Európa megvalósításából immáron ismételten kimaradnak mindazon társadalmak, s köztük a civil társadalom is, amelyek a nyugati (új) fejlődésgondolat normái alapján nem minősülnek „tárgyalásképesnek” (ennek előzményeiről lásd Wolf 1995), vagyis visszatér a társadalmakról való gondolkodás régi rossz hagyományából az a felfogásmód, amely a világ sorsát csakis a belső,kistérségi uralmi viszonyok és a külső dominanciák (gyarmatosítások) történetével méri. E földrésznyi történelemben pedig nincs az a szociokulturális integráció, amelyben a nagy nemzetek (sokszor teljes) lakosságát kitevő nyugati migrációs tömegek, civiltársadalmi képviseletek vagy vallási—felekezeti entitások olyan módon kaphatnának beleszólást saját jövőjükbe, ahogyan azt kikövetelték maguknak a polgári fejlődésfolyamat kezdetei óta. Ennek a függésmód-változásnak a gyarmati korszakot (tehát a közvetlen hódítói jelenlétre épülő politikai—gazdasági—ideológiai uralmat) követő időszakban a külső agressziót felváltó regionalizmusok és a politikai térátrendeződés utóbbi negyedszázados folyamatai adnak keretet. S e keret szabta térben lett a hatalom kontra civil társadalom érdekmegoszlás olyan kihívó ellenségteremtési folyamat előidézője lett, amilyen a „barbár” törzsi háborúk időszakában sem volt talán (lásd Szabó M. szerk. 1998; Abélés 2000).

A kultúrák interferenciája, az etnikus jegyek közötti kölcsönhatások és átformálódási (kultúraváltási) folyamatok egyik, méghozzá nagyon tipikus jele a perifériákon zajló etnikai háborúskodás tartóssá válása, sőt újra-generálódása. De épp ily figyelemfelkeltő az is, hogy a belső osztottság révén (vagy ez ellen) önmegfogalmazásra törekvő civil kezdeményezések is egyhamar becsatornázódnak valamely makroszintű állampolitikába vagy globalitás-energiákat forgalmazó masinériába. A nyugati egységteremtő vágyképek egyik legkihívóbb felülete egyebek közt éppen a kultúraközi konfliktus-zónák megteremtődése, továbbá a territoriális dominanciák állampolitikai szintű etnicizálódása (ezeket is elemzi Gombár et al 1994-95; Steinberg 1994; Brunner 1995; Hobsbawm 1987, 1996; Heller 1997). Az európai vágyképek szerves tartozéka, hogy a „keleti bővítés” a legkevésbé sem a szakadékok áthidalására szolgált talán, nem a kultúrák közötti kölcsönhatások „intézményesítése” volt a feladata, hanem ismételten az ütközőzóna-építés, a berlini, a kínai vagy bármely másik analógiájára készülő Nagy Fal újrakonstruálása, szimbolikus tartalmainak átörökítése a jövőbe, illetve mindenekelőtt a jelen politikai tereibe. A nyugati érdekzóna, a Fal előtti világ civilitása és civilizációs nagysága ugyanakkor nemegyszer épp az érdek- és értéktartalmak miatt nyilvánvalóan megkérdőjeleződik (bővebben A.Gergely in Csanády 1998). A civil – avagy polgári, avagy civilizált, avagy városlakó kultúrát és modernizált protestáns etikát megjelenítő – társadalom újra fölépíti a maga oldalának, szuverén szándékainak szimbolikus, gazdasági, információs és részvételi megkülönbözetésen alapuló falait, száműzve a vadkeleti, másod- vagy harmadosztályú, hontalan vagy menekült státusú, alulmodernizált és alulkvalifikált világ egészét (lásd bővebben Miszlivetz 1993). Vadkelet politikai- és érték-orientációja pedig mindegyre nyugatnak fordul (Moszkva helyett), s korunk hétköznapi (civil) hőse minél mélyebben érzi magát a (sokat vitatott) civilizációs lejtőn, annál kétségbeesettebben kapar és kapaszkodik saját nyugati „alkonya” felé...

Túlélés vagy életrekeltés?

Nem épp ez az a fórum, ahol érdemben és kellő mélységben—terjedelemben szólhatnék a civil társadalom eszményének korai (vagy több korábbi) formációiról – megtette már ezt az utóbbi néhány évtized politikatudományi irodalma a nyolcvanas évektől napjainkig megannyi módon (egyebek közt magam is). Amit fölidéznék e gondolatmenetben, az inkább arról vall, hogy a Falon inneni civilizáció(k) számára a nyugati polgári értékeszmény megvalósítása mily sokáig tűnt kivitelezhetetlennek, s az „európaiság” mennyi történeti előképe bizonyult irigylésre méltónak még alig húsz esztendővel ezelőtt is. Ha az „új fordulat éveit” nézzük, a ’89-es kelet-európai változások esélyeit, talán kevesen voltak, akik valódi vakreményt ápoltak a civil lét hazai („nemzeti” vagy regionális) intézményesíthetőségével összefüggésben. De még kevesebben voltak azok, akik ma már nyíltan bevallják: a nyolcvanas évek bíztató programjaiból, remélt autonomista polgári vágyteljesítéséből ma már alig-alig maradt érvényesnek hihető, tartalmát vagy alakját nem vesztő, értékmintáit konzerválni képes változat... S nemcsak pártok programjaiban maradt alig, de a hitek és remények polgári értékrendjében is mintegy megcsontosodott a tapasztalat: a „megvezetett” tömegdemokrácia, a félrehajszolt tömegpártok, a „kevesek diktatúrája” mint demokratikus érzemény egyre szélesebb társadalmi köröket, rétegeket, életérzéseket hat át…

Ez persze nem baj, azaz nem minden szempontból az. Más kérdés, hogy a pártpolitikák mikor és miért voltak képesek vagy hajlamosak „rárepülni” a túlélést remélő kispártokra, statisztikai játszmákat celebráló pártversenyekre a, létszámgyarapításban érdekeltté váló „polgári” mozgalomban vagy közéleti manipulálásban. Lehet tudni, hogy az amúgy is (történelmi örökségként) lehangolt jövőkép-komponálásra hajló nemzeti identitásunk nem szorul rá a társadalomkutatók önkritikus vallomásaira vagy szentenciáira, demográfusok vagy választási szakemberek számháborúira. A hazai vagy regionális „Kis Történet” lényege amúgy is az, hogy a túlélni segítő nemzeties önértékelések és jövőépítő eszmeképzetek számára lealkonyult az idő, a bolsevik (előtte marxiánus, még előbb darwinista vagy kantiánus) civiltársadalom-interpretációk valamely bennrejlő oksági viszonyt próbáltak megnevezni, amely finalizált értékként vonzotta a polgárosodni vágyó honfiakat. A civilitás eme hosszú évszázada nyomán a rövidebbre szabott, kevésbé protestáns etikán alapuló individualitás időszaka köszöntött be, s elég ma pragmatikus léleknek, célszerűen cselekvőnek vagy rendíthetetlen technokratának lenni ahhoz, hogy korlátos sikerhez jusson a Homo Oeconomicus.

A vitatni való és megértésre méltóbb kutatói érdeklődést inkább szolgálja immár az a kérdés: megmarad-e egyáltalán civilnek a civil társadalom, megmarad-e társadalomnak, ami civil...? A megmaradásnak is két alapvető útja van az antropológiai gondolkodásban, ezek egyike a survival, amely (Marót Károly tollán oly ékes klasszika-filológusi pompájában) a rutinizálódás, a divattá válás, a gépies-formális túlélés mentális emlék-kerete, s a másik: a revival, amelynek tartalma az egykor funkcióját vesztett, de emlék-voltából újraéledt és funkcionálni kezdett jelenség tartalmi foglalata (Marót 1945). A gyakorlati (és nem különbül társadalomtudományi, sőt morális) kérdés éppen az: miképpen lehet értékrend, létmód, mentalitás, kollektivitás instabillá vált normái között újraéleszteni, funkcióval „megtölteni”, vagy egyszerűen csak „nevesíteni” a civil társadalom létezésének mintáit, módjait és értékeit. S ha lehet, érdemes-e rögvest „beáldozni” mindezt az „europaizálódás” reményében...?

Nem vállalkoznék arra, hogy ehelyütt részletekbe menjek akörül, hogy miképpen lehetne ezt Nyugaton, miként Keleten vagy még távolabbi világokban. (Megaztán, honnan is tudnám én mindezt...? Lehetne persze úgy tenni, mintha evidensen belátható volna…, de ez hamiskodás. Ki számított volna az Arab Tavaszra, ki az 1989-es rendszerváltó közhangulatra, s ki mondjuk az ’56-os év sodrásaira?). Megelégednék itt most annyival: a regionális tudományok szakemberei valamikor a közgazdasági, „térgazdasági” egységek mentén kezdtek a régiófogalmak körüljárásához, s teóriáikban legfőképp a történeti, az Újvilág felfedezését követő újgyarmatosítási kérdések bújtak meg rangrejtve, de köztük az egyik éppen a civil (polgári) társadalmi fensőbbség volt a leigázandó más világokkal szemben és a saját (feudális vagy posztfeudális) világképekkel szemben. Egyfajta sajátos entitást alkotó társadalmi mezőként írták le a civilség terrénumát még a kanti, hegeli filozófiából eredeztetően, amelyből így egyszerre lett „emberi és természeti”, „gazdasági és politikai”, „nemzeti” és „nemzetközi”, aszerint, hogy ugyanazon felhalmozási és elosztási rendszerekhez tartozó elemekből állt-e, vagy belejátszott a polgárosodásba egy utófeudális rend maradványa is. (Walter Isard 1975-ben tizenhárom régió-definíciót különített el a környezeti, ökológiai és emberi léptékarányok alapján, azóta pedig nagyjából nagyságrenddel gyarapodott a meghatározások száma). A nyugati régiófogalom a globalizáció (vagy épp „mondializáció”) mentén később léptéket váltott, a kontinentális egységeket a nyolcvanas évek regionalizmus-irányzatai lebontották lokális miliőkre, majd ismét egybeépítették a térségi érdekek újraszerveződésének hálózati szempontjai alapján. A „hálózati és közösségi szabályozás” még a XX. század nyolcvanas évtizedében sem pusztán a nemzetközi vagy nemzeti határok közötti új munkamegosztási rendszerre terjedt ki, hanem a nemzetállamok gazdasági—felhalmozási dinamikája mellett az intézményesített kompromisszumok olyan elemeit is tartalmazta, melyek jobbára mentális háttérből fakadtak: a globális és a lokális dualitása, a civil társadalom és a professzionális-állami szféra szembenállása, az etatizálódott és a „kollektív egyének” sajátos kompromisszumai szinte feledni hagyták, hogy a struktúrák állandósága mellett hasonló mentális öröksége van a szocialitásnak, szolidaritásnak is, és akik cselekvéseikkel, képzeteikkel egy mentális térképrajzolás közös programjának szereplőivé váltak, azok már nem engednek önként a szimbolikus alku-szférában elért kedvező helyzetükből. Társult közérzet, „képzelt nemzet” ide vagy oda, szociabilitás és szolidaritás amoda, a népek tavaszai föloszthatók lettek a felülnézeti hatalom gyakorlói számára. S föl is osztották mindazt, mi kézre esett…

A nyugat-európai régiófogalmak, vagyis a társadalmi tér politikatörténetileg kialakított felosztási módjai ugyanakkor Köztes- vagy Kelet-Európában kiegészültek azokkal a kistérségi fogalmakkal, amelyek „alulról jövő” tömegmozgásokkal, a társadalmi köz-szférából eredő új identifikációval telítődtek. A nyugati képletek egy szcientizált része – például a „statisztikai” régiók, EU-régiók, makrorégiók, nyersanyagföldrajzi térségek, stb. -szinte teljességgel nélkülözi az emberi momentumot, aminek pedig főszerepe van a szofisztikált modellek „megtöltésében”, s ezáltal nem érez kényszert arra, hogy érdemben számoljon a térségek helyi érdekei, a társadalmi tagoltság dimenziói, az érdekszférákba rendeződés módjaival, kihívásaival, amitől persze korántsem függetlenül kialakulhatott a mentális tagoltságra figyelemmel lévő „interrégió”-fogalom is (vagyis olyan életvilágok köre, melyek sem egyik, sem másik térségfelosztásba nem kerülhetnek, mindegyiknek csak határán vannak, vagy önszerveződésük még a kezdeteknél tart). Sajnálatos talán az is, hogy a térfelfogások alapját, az emberi tevékenység értékét (és célját!) ezzel sikerült (és sikerül mindmáig) megfosztani legfőbb tartalmától, pedig „a tér egysége csak az emberi tevékenység szemszögéből ölt testet” (Benkó 1999:117). S talán épp ezért rendkívül fontos, hogy a „Keleti Bővítés” mint egy sajátos régió-fantazmagória és alkalmazkodási kényszer előírásrendszere miként hat majd a régión belüli politikai/nempolitikai osztottságra, a helyi erőkre, autonómia-igényekre, érdekérvényesítési küzdelmekre, jövőesélyekre.

A korunkban mindegyre erősebb geopolitikai, geostratégiai, s egyáltalán „spaciális” tudományos közelítések mostanság látványosan kiegészülnek a tértudományok fogalomtárába betolakodó társadalmi tagoltság-elemek képleteivel. Ilyenekké válnak a stratégiai fontosságú katonai, gazdasági terek, de épp ilyetén belső tagoltság miatt az etnikai vagy kulturális, megélhetési vagy ökológiai, innovációs vagy hanyatlásra ítélt (deprivált) térségek is. Más a rangja a megújulni kész, a harsányan érvényesülés-párti vagy az önmegadóan kiszolgáltatott helyi világoknak, s megint más a sikerképes, feltörekvő, más („magasabb”) érdekterületek számára kedvezőnek tetsző helyiségek helyzete.Nem merészelném persze a tér hagyományos és mai felfogását összesen két mintára szűkíteni – hiszen bizonnyal számos változat létezik még ezeken kívül is. De a tér uralása, a térfelosztása mint stratégia igen gyakori a szervezett államok politikai igazgatásában, s épp ily megfontolt eszköze a térben települt társadalom számos törekvésének, végső soron magának az államnak, a szuverenitásnak, a területi határoltságnak és sérthetetlenségnek is. Ami a térfelosztás „hivatalos” egységeit, léptékeit, hierarchiáit illeti, igen nagy szerepe van ebben a hatalom legitimáltságának, a társadalom és bizonyos hatalmi erőcsoportok pozícióinak, cselekvési mezőik, hatékonyságuk egész rendszerének. A politikai uralom eszköztáraként számításba vett tér-birtoklás a fölérendeltek és alávetettek viszonyát szabályozza, illetve fejezi ki ősidők óta, s az újkor századaiban, a monarchiák időszakában mindig különösen megnő a jelentősége a társadalmi vagy politikai tér fölé kiterjesztett hatalomnak, illetőleg a hatalomgyakorlás praktikus oldalát tekintve az igazgatási felosztásnak is. De ugyanakkor a térfelosztásnak s a politikai tér hierarchizálásának mindig szerves egysége az állam-alatti szintű organizáció (megye, járás, disctrictus, község, rayon, stb.), s ennek fölülről megformáltságát rendszerint kiegészíti egy alulról, a mikroszintű társadalomszervezettől jövő átformálási szándék, amely az egyes hierarchia-fokokon találkozik, megütközik a fölülről definiált egységekkel. Részint ennek a többféle erejű és irányú lokális és centrális erőtörekvésnek alkujából, kompromisszumaiból alakul ki a köztes térnagyság fogalma, egyebek között a régió fogalma is, amely azután bekerül egy földrésznyi léptékű európai tér-diskurzusba, EU-régióba, vagy másba, egyebek között autonómia-térbe is.

Pusztán az említés szintjén még szólni kell a regionális és interregionális kooperációk szintjéről is. Ez nem az EU-irányította felülről szervezettség csupán, hanem a civil önszerveződés következménye is. Figyelemre érdemes terület, de bővebben itt nem foglalkozom vele. Márcsak azért sem, mert úgy vélem: akár ha a régiók sokféle definíciójáról, akár ha történeti tartalmairól van szó, mindigis a társadalomi (antropológusok által „az ember maga szőtte kulturális hálójaként” definiált) kapcsolathálók értéktartalmairól van szó. S ebben alapszerepe van az érdekelt, az érintett, a befolyást gyakorló és önmagát reprezentáló civil társadalomnak is. Annál is inkább, mert látva látható, hogy a társadalmak kulturális tagoltsága egyrészt áthatja a régiókat, másrészt (pl. az etno-régiók, vagy a civilizációs határmezsgyék esetében) „átlóg” más régiókba, kölcsönös hatásokat sem lehet kizárni ilyen esetekben. (Mondjuk ha a pityóka-piac térségi szervezettségét tekintjük, vagy a gazdasági mobilitásra vállalkozni merész munkaerő mozgását Szilágyság, Temes, Csík vagy Hargita területein, akkor hiába is van a felülről térképre festékezett színezék, a helyi világ másképp viselkedik, mint azt várták volna tőle…!) A regionális tagoltság rendszerint kevésbé konfliktus-képes, hiszen a térségek maga-választotta karaktere, a például nyelvi—kulturális határok megvonásának kérdése elsodorja, felülrétegzi például a politikai határok kérdését, de sokszor elmarad attól, hogy önálló entitása, karaktere, „típustana” lehessen... Olyan ez, mint amikor meleg időre hideg jön, napsütésre szél és felhőzet. Ha vannak is alkalmi viharok, az idő léptéke nem változik attól, hogy másként-másként bánnak az idővel az adott kultúrában jelenlévők.

Szép is lenne a képlet ilyetén egyszerűsége – de sokszor tudjuk a szimbolikus viharok egyéb okait, s néha következményei is tetemes károkban jelentkeznek. A más társadalmak másként tagolt tere, a térkisajátítás módja és a térhasználat mikéntje pedig azzal is összefügg, miként képesek a társadalmi csoportok és egységek elfogadni a másságot, mások jogát az eltéréshez. S ebben már (történelmi tapasztalat ez) olykor igen nagyok a civilizatorikus tűréshatárok, a szokásnormák, a mozgásképességek, az elszántságok és belenyugvás-állandók... Így hát hiába oly vonzó esetleg egy nyugati civiltársadalmi mozgás, törekvés, mersz vagy siker, a megoldások „honosítása” nem oly triviális sosem, mint azt a társadalomtervezők képzelik. S persze azért sem, mert minden más: mások az önérzet hagyományai, a tűrésnormák, a beleszokás, a lázadás, a kiútkeresés ismert és bejáratott, vagy kényszerű, esetleg csak vonzó modelljei is.

A másság elfogadásában ugyanis benne rejlik a kultúra, az emberi érték, az ember mint csoportszerűen létező fajta tér-beélési stratégiája, megélhetésmódja, boldogulásképessége is. Akik számára a vesztesség-élmény a saját tűréshatáron túl megy, ritkán képesek laza toleranciával elviselni a szerződéses kölcsönösség vagy belátásos érdekmegosztás belső feltételeinek felborulását. Talán ez az a pont, ahol a társadalom civil (és civilizált) hátterének, a konfliktuskezelő technikáknak és a történeti kiszolgáltatottságok perspektíváinak találkozásából erednek a megoldási kísérletek, a belátások, vagy épp a krízisek és ellenségképzési mechanizmusok. Mások (a másik) régiójának elfogadásához a magam másságának (és régiójának) elfogadottság-élménye szükségeltetik, s amennyiben ez a dominancia-igényekkel nem kerül harmóniába, számonkérő akaródzásra, harsány megtorlásra vetemedem ösztönösen is... Kikerülhető-e mindez? S megkerülhető-e össztársadalmi, vagy térségi, települési vagy akár szomszédsági lakótérben? A válasz nem egyetlen, nem is kizárólagos, csupán esélykereső lehet…

Hely és tér megismerés-közeli keretben

A társadalomtudományiokoskodások szerint az „egység” mint érték, mint a kezelhetőség formális minimuma nemcsak a politikai akarnokság eszköze és célja, nemcsak azt a képzetet teljesíti ki, hogy az uralmi tartomány, a befolyásolási övezet addig tart, ameddig a hatalom keze elér, vagy ameddig a maga szándéka szerint tudja tagolni, hierarchizálni, függésrendbe állítani az uralma alá utaltakat. Hanem az újkori európai (s nemcsak az európai) ember önvédelmi, világértelmezési megoldása is egyúttal.Amiként nem képes átlátni az ember a mennybolt egészét, s az univerzum helyett inkább annak csillagokkal határolható egységeiről beszél, a láthatóság régióiról – ugyanúgy van ez a térbeliség horizontális kezelésénél is.

A helyek és terek jelentéstartalmaikban érnek egymásba, sőt kapaszkodnak is egymáshoz. Ahogy nem lehet egy táj horizontját levagdosni egy tömörítettebb térfogalom kedvéért, úgy nem lehet a lokális horizontok egymásba-épültségét sem megszüntetni. Ismereteink története, térkezelési kultúránk módja és mértékegységei is egyaránt épülnek azokra a fogalmi hálókra, amelyek egy-egy emberi csoportkultúrán, mitológián, életmódon vagy értékrendszeren magasodnak. Ezért is lehetetlen az európai ember számára, hogy „természetes” közegét találja meg az őserdőkben vagy a homoksivatagokban, s ne csupán természeti (természet utáni) vágyát csitítsa kirándulással, vidéki telekkel, külföldi utazással vagy éppen virtuális (pl. televíziós-filmes-mediatizált) kalandokkal. A világ megismerésének vágya – mint hajdan „minden egész”, amely eltörött az informatika korát jóval megelőző világnézeti válságkorszakokban –, immár töredék élményekre, fragmentumokra vonatkozó totális érdeklődésbe fordult át. Ez is nehezíti az emberközi kommunikációk tisztán horizontális szerveződés-mintáinak elfogadhatóságát, s kiegészül a hajdan civilitás-menti értéktartalmak (jogegyenlőség, citoyen-tudat, szavazópolgáriság, virilitás, választhatóság, szavazati és állampolgári jogok, sajtószabadság és nyilvánosság, stb.) érvényesülésének válságával, immár a teljes fölöslegesség, totális érvénytelenség, abszolút kiszolgáltatottság, kivédhetetlen manipuláltság élményéhez társul. Kinek hajdan „saját” vára, kertje, tulajdona, talpalatnyi földje, értékrendje, istene, békéje volt, most vagy osztozkodni kényszerül rajta, vagy elorozzák, kicsalják tőle s védtelenül marad. Amibe korábban még ilyen helyzetben is kapaszkodhatott: a hely és a tér állandósága, a tér-képzetek érvényessége, a térbeli eligazodás megnyugtató tartalma – ma már ez is virtuálissá, röviden: semmissé válik.

A terétől megfosztott ember pedig – hiába civil, vagy akár „független” is bármely uralmi vagy politikai dimenziótól – leginkább csak rab, aki a horizont fényétől elzárva vaksivá, szűklátókörűvé is lesz szükségképpen. Ha egyedül van, akkor is súlyos teher mindez, ám ha tömeges vagy korszakos élmény erősödik belőle, akkor végzetes mindazokra nézve, akik korábban kiegyezéses közösséget láttak vagy tiszteltek a tulajdonban, birtokban, jószágban, tudásban vagy társadalmi rangban.

Miért mondom mindezt? Miért beszélek civil mozgalmak helyett a térről, a térbeli osztottságról, térbeli identitásról? Hogy világosabb legyen, elhagyom Európát, el a régiókat az ember, a mindenkori és jelenleg is kiszolgáltatott szereplő kedvéért. De minthogy a kiszolgáltatottak ezúttal talán éppen mi (is) vagyunk, érdemes egy pillantást vetni arra, miként alakul a „Kis Történelem” a Nagy EU-eposzban, hogyan formálódik át a civilség felfogása (talán) egy komplex kultúra-felfogássá?

A szokványos—hagyományos szembeállítás az európai kultúra és a nem-európai kultúrák mentén történt meg (amúgy ma sem ritka ez!), vagyis kiesnek a képletből a perifériák, a marginalizált társadalmak, s jószerivel az egész harmadik világ, a „horizonton túli” tájék. Amely, mint látjuk, most visszakerül a globalizációs képletbe, ide értve gazdasági, demográfiai, migrációs hangsúly-áthelyeződéseket is. Ez a régi képlet más nyelven fogalmazva a magas és a mély kultúra képletének térbeli-horizontális kivetítése. Vagy a szociológia—politológia nyelvén szólva a bináris oppozíciók képlete. Emellett tudjuk, hogy a marginális terek és helyek, társadalmi tömegek és egyensúly-elemek, eszmék és interakció-módok éppen a politikai nézőpontból teszik lehetővé a jobb és bal, a fent és lent oppozícióját is – vagy másképpen szólván: a mi egykori hatalom kontra civil társadalom képletünket, a német felvilágosodás és individualista világképek óta kialakult világnézeteket.

Márpedig úgy látszik, ez a képlet revízióra szorul.Mostanság már a hatalmi indolencia, amely a kiszorító gyakorlat (exclusion) révén egyfajta pozicionális fennsőbbség nevében építi ki a maga rendszerét a maga és a mély dimenziói közt, együtt jár egy olyan parancsoló legitimációval, amely egy kulturális vagy politikai kategóriarendszerben a társadalmi cselekvéseket egy domináns kultúrának kívánja alárendelni, s ennek megteremti rituáléit, exogám és endogám szabályait, térhasználati és szimbolikus tartományait. Emlékeztetnék a „társadalmi közép” kategóriájára, amelyet a társadalomkutatók megannyi írásában, számos formában fellelünk. Ez a fent és lent mintha egy társadalmi törvényszerűség kívánna lenni, amely a puszta gravitációs törvénynek engedelmeskedve „kényszerülne” sajátlagos kultúra-értelmezést közvetíteni, s mintha kozmológiai evidenciaként hatna.Holott épp a társadalomkutatás felől látszik sokkal árnyaltabban az, hogy a hierarchizált szférák megbomlanak, a hatalmi tömb alatt (fölülről) elképzelt társadalmi tömb ugyancsak töredezetté válik, a két szféra között átfedések, érdekegységek, széthúzások, alkalmi kiegyezések sokszálú hálózata feszül.

Tízen—húszon évvel ezelőtt a civiltársadalom-felfogások a nem-pártos, nem-intézményesült, sokszor az állammal szembeni vagy antipolitikai társadalmi mezőre vonatkoztak. A hatalom kontra társadalom képletét azóta különböző más felfogásmódok is tagolják. Ezek egyike például (éppen az antropológiai hatalom- vagy autoritás-fogalomból építkezve) az intézményesség és a szervezetiség kérdését tematizálja, jelezve, hogy nem kell szervezetté legyen az, ami intézményként működik, hiszen intézmény a morál, a jogszokás, a családi—rokonsági rendszer, a rítus, a hitvilág vagy a társadalmi erők egyensúlya is, csak épp székháza nincsen... Más elméletek (főképp a posztmodern antropológiai diskurzusok mentén) inkább azt hangsúlyozzák, hogy a társadalom komplexitása olyan textualitás mentén értelmezhető, amely a szimbolikus olvasatokat teszi lehetővé, de nem kívánja „átfogalmazni” magát a textust, nem próbálja akcionalista módon megváltoztatni a fennálló dimenziókat. Megint más elméletek, melyek ugyancsak a duáliák feloldását keresik, a társadalmi tények komplexitásában rejlő rendszerszerűségek kiemelésével a hatalmi/társadalmi osztottság „fölé” emelik a valóság képleteit(hovatovább különféle „alrendszereket” vizionálva a fennálló állapotokba, mint Talcott Parsons impozáns teóriáiban), hangsúlyozva a társadalmi—politikai berendezkedés másodrangúságát vagy érdektelenségét a komplexitás szempontjából. Megint más, és hozzánk, témánkhoz közelebb vezető felfogásmódok szerint a társadalmi változásképletek itt és ma egy sajátos átmeneti, határ-folyamatban megnevezhetők, a liminalitás (átmeneti állapot állandósultsága) egyúttal minőségi változások közege is, s a rendszerváltások közbeni folyamatszerűség, határoltság és határátlépési módok írják le azokat a társadalmi színjátékokat, amelyek magukba foglalják a diverziók és marginalizációk, koalíciók és kollíziók többmenetes rítusait. Csupa „idegen szó”, fogalmi derivátum… – csakhát a társadalomképletek ritkán élnek a mindennapi beszédmódok árnyalatlan kifejezéseivel.

Nos, anélkül, hogy ezek közül a „legérvényesebbet” próbálnám megtalálni (s valójában jóval több hasonló volumenű elmélet van), ez utóbbit, a „küszöbállapotú” társadalmiságot emelném ki (leginkább Victor Turner teóriája alapján).Ebben a társadalmi cselekvők mozgása a rendkívül eltérő állapotok közül egy másik állapotba, ahol majd megintcsak rendkívül eltérőek lesznek.De mindeme mozgás áthalad egy köztes szakaszon, amelynek épp köztessége a lényege (nevezzük itt most „rendszerváltozásnak”, átmenetnek). A kelet-európai civil társadalmak ugyanis leginkább ebben a köztességben látszanak lenni, s alapkérdésük a fentebb jelzett survival vagyrevival, vagyis a mozgalomszerű, látszatokkal ékes túlélés, avagy a revitalizálhatóság, újraéledés állapota.

Fontosnak tartom hangsúlyozni azt is, hogy már maga a „civil társadalom” megnevezés nemegyszer alig több, mint a felülről szabályozás és legitimizálás esete, valamiféle értelmiségi zsiványság, amit jól kiegészít e civil társadalom belülről organizáltsága, kvázi-középosztályosodási célrendszere, visszapolgárosodási jogérvényesítő küzdelme. Olyan fogalmi szülemény tehát, mely bármi köztességre is úgy tekint, mint egy folyamat részére, s nem csupán végeredményre, vagy fejlődési állapotra. A „civilség” klasszikusan (mondjuk a német felvilágosodás, a polgári filozófia hajnalán) a „nem-egyházi”, „nem-főhatalmi” másságot, az alulról szerveződő közösségiséget, olykor az „ellenzékiséget” tükrözte – ma pedig sokszor épp az államhatalom által „megengedett”, „még megtűrt”, esetleg éppen szorgalmazott vehemenciákat szimbolizálja… Ereje-vesztett akaratokat, próbálkozó kezdeményezéseket, vakreményeket, sőt reménytelenségeket inkább. „Ajtónálló” szerepet a drámahősök belső és látványos küzdelmeinek terében, színpadon vagy díszletraktárban, kispályás mérkőzéseken, emberközi civódásokban. Megosztottságban, avagy épp lemondó életérzésben, mely hatástalan az „éjjeliőr állam”, a polgári törekvéseket megengedő, vagy épp betiltó akaratokkal szemben…

További kérdéskör lehetne a civil társadalom hazai vagy kelet-európai térbeli szerepnövekedésének számos más tényezője, mint például a financiális érdekérvényesítésben vagy hatalmi erőmegosztásban vállalt szerepe, a társadalmi változásokat elvileg megszavazók, de „nem ilyen államot akartam” érzülettel immár maga a véleményformálás (demokratikus választások) ellen fordulók esete, amelyben a politikai egyensúly „tartozékaként” kezelt civil társadalom mint „formállegitim” társadalmi bázisa mutatkozik csupán a polgárosító kormányzat engedélyével, vagy akár azokban a térpolitikai küzdelmekben, szimbolikus háborúkban, amelyeket a politikai köznyelv retorikai tartományában vívnak meg a civil szereplők. Ha például a „civil társadalom” azonosítható a „többségi társadalommal” vagy „a” politikai társadalommal, akkor kik maradnak a „civil kisebbségiek”...? S megannyi kérdés sorjázik még itt, mielőtt a Keleti Bővítés áldásait megpróbálnánk hálálkodva fogadni, vagy a Brexit körülményeit és következményeit latolgatva ráismernénk a reánk is váró jövőkép lehetetlenségeire. S hogy a globalitás ellen védelmet jelenthet-e az EU-képesség vagy tagsági összeköttetés, az talán egy egész átmeneti korszak alapkérdése marad még jó ideig...

Könyvészet és hivatkozások

A.Gergely András 1998Hagyományos térség – nem hagyományos régiók. In Csanády András szerk. Hagyományos térségek megélhetési szerkezete. AB Aeterno, Budapest, 186-196.

A.Gergely András 1998 Kisebbségek és az integráció. In A.Gergely A.–Galló B.–Hülvely I.– Kulcsár K. Az integráció: történelmi kihívások és válaszkísérletek. MTA PTI, Európa Tanulmányok 2., Budapest.

A.Gergely András 1999 Politikai antropológia. In A.Gergely A. – Bayer J. – Kulcsár K. szerk. A politikatudomány arcai. Akadémiai Könyvkiadó, Budapest, 513-556.

Angyal Mónika 2000 Euro-identitás Belgiumban. Szakdolgozat, ELTE BTK, Budapest.

Bailly, Antoine 1995 Penser la science régionale. Révue d’économie régionale et urbaine, 4., 179.

Barth, Fredrik ed. 1969 Ethnic groups and boundaries. The social organization of cultural dirrefence. Bergen-Oslo, 9-38. p.

Barth, Fredrik 1996 Régi és új problémák az etnicitás értelmezésében. Regio, 1:3-25.

Benko, Georges 1999 A regionális tudomány. Dialóg Campus Kiadó, Pécs-Budapest.

Biró A. Zoltán 1992 A regionális identitás kialakításának néhány vonásáról. Regio, 3:61-71.

Bíró A. Zoltán 1994 Az esély esélyeiről, avagy hogyan is lesz kulturális antropológia Kelet-Európában. Replika, 13-14:131-134.

Bourdieu, Pierre 1985 Az identitás és a reprezentáció. A régió fogalmának értelmezéséhez. Szociológiai Figyelő, 1:7-22.

Cohen, Abner 1983 A szimbolikus cselekvés és az én struktúrája. In: Hoppál Mihály - Niedermüller Péter szerk. Jelképek – kommunikáció – társadalmi gyakorlat. Válogatott tanulmányok a szimbolikus antropológia köréből. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Bp., 69-76.

Dumont, Louis 1998 Tanulmányok az individualizmusról. Tanulmány Kiadó, Pécs, 13-26, 73-113.

Edelman, Murray 1997. Mítosz, érzelem és önfelfogás. Elméleti szociológia, 1995/2. sz., Miskolc. Elektronikus forrás: www.mek.iif.hu [9 p.]

Foucault, Michel 1999 Nyelv a végtelenhez. Latin betűk kiadása, Debrecen.

Geertz, Clifford 1994 Elmosódott műfajok: a társadalmi gondolkodás átalakulása. InAz értelmezés hatalma. Századvég Kiadó, Budapest, 268-285.

Geertz, Clifford 1995 A tények után. Magyar Lettre International, 18:26-29.

Gombár Csaba et al. (Szilágyi Ákos, Heller Ágnes, Pataki Ferenc és mások vitája) Társadalomszemléletünk etnicizálódása. Politikatudományi Szemle, 1994/4., 1995/1-2. szám.

Gyáni Gábor 1994 A társadalomtörténet mint retrospektív kulturális antropológia? Replika, 15-16., 191-198.

Hankiss Elemér 1997 Az emberi kaland. Egycivilizáció-elmélet vázlata. Helikon, Budapest, 93-127, 203-225.

Harrison, Simon 1995 Four Types of Symbolic Conflict. The Journal of the Royal Anthropological Institute, Vol. 1., No. 2., June, 255-272.

Heller Ágnes 1997 Az idegen. Múlt és Jövő Könyvek,  New York–Budapest–Jeruzsálem, 172-189.

Hobsbawm, Eric – Ranger, Terence (eds.) 1983 The Invention of Tradition. Cambridge.

Kraus, Wolfgang 1993 Kultúra és hatalom. Európa Könyvkiadó, Mérleg könyvek, Budapest.

Krockow, Christian Graf von 1990 Adalékok az azonosságtudat antropológiájához és szociológiájához. Szociológiai Figyelő, 2:63-74.

Kroeber, Alfred L. – Parsons, Talcott 1994 A kultúra fogalma és a társadalmi rendszer fogalma. Replika 15-16:236-238.

Lengyel László 2000 Kelet-Közép-Európai vagy magyar civilizáció az ezredvégen. In Gombár – Hankiss – Lengyel – Szilágyi Ákos: A kérdéses civilizáció. Helikon–Korridor, Budapest, 213-291.

Lewellen, Ted C. 1983 Political Anthropology. An Introduction. Első fejezet, Massachussets, Bergin and Garvey.

Ludassy Mária 1992 A toleranciától a szabadságig. Kossuth, Budapest, 93-101.

Marót Károly 1945. Survival és revival. Ethnographia, 1-7.

Mirleau, Hubert de 1999 Fatalitás-e a demokrácia? Stella Maris Kiadó, Budapest.

Ricoeur, Paul 1998 Erőszak és nyelv. In Szabó Márton (szerk.) Az ellenség neve. Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest.

Sumner, William Graham 1978 Kollektív viselkedési módok (I. fejezet), A viselkedési normák jellemző vonásai (II. fejezet). In: Népszokások. Gondolat, Bp., 123-182, 211-224.

Turner, Victor W. 1997 Átmenetek, határok és szegénység: a communitas vallási szimbólumai. In Bohannan, Paul – Glazer, Mark: Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Panem, Budapest, 675-711.

Vélez-Ibanez, Carlos G. 1986 A mítosz használata a marginalitásban. In Lammel Annamária - Niedermüller Péter szerk. Folklór – Kultúra – Társadalom. /Városantropológiai perspektívák/. Művelődéskutató Intézet, Bp., 61-69.

Virilio, Paul – Lotringer, Sylvère 1993 Tiszta háború. Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám, Budapest, 23-79.

Virilio, Paul 1992 Az eltűnés esztétikája. Balassi Kiadó - BAE Tartóshullám, Budapest

White, Leslie 1997 A szimbólum: az emberi viselkedés eredete és alapja. In Bohannan, Paul – Glazer, Mark: Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Panem, Budapest.

Wolf, Eric R. 1995 Európa és a történelem nélküli népek. Akadémiai – Osiris – Századvég, Budapest.