„Megfigyelték a holtakat is”
Beszélgetés Marius Dobrescuval, aki rengeteg albán könyvet fordított románra
Összesen húsz kötetet. 1983 óta fordítom Ismail Kadarét, a Spiritus a huszadik albánból fordított könyvem. Kadarénak több mint harminc művét ültettem át; van úgy, hogy két-három műve szerepel egy kötetben, hosszabb elbeszélések, regények.
Várjuk, hogy Kadare kapja meg a Nobel-díjat; az esélyesek között tartják számon, eléggé régóta. Melyek a nyerő kártyái? Milyen különleges értéket teremtett? Mi az, ami csak reá jellemző?
Sajnos, valóban régóta várjuk, hogy megkapja a Nobel-díjat. Az idén megint a rövid listán volt, a négy-öt esélyes között, aztán... A legfőbb nyerő kártyája, véleményem szerint az, hogy világirodalmi mértékű életművet alkotott; hogy a műveit lefordították immár több mint negyven nyelvre; hogy – miként mondta – világszerte két-három naponként megjelenik egy-egy Kadare-mű, ami azt jelenti, hogy nagy erővel hatol be, bárhol a világon, az olvasó tudatába.
Vagyis nem a Nobel-díjon múlik az, hogy olvassák.
Rendkívül ismert, még Romániában is. Kialakult olvasóközönsége van.
Többek között Önnek köszönhetően.
El kell árulnom, hogy Kadare tanárom volt a Tiranai Egyetemen, s ezért bújtam olyan szenvedéllyel a műveit, kezdettől fogva. Kadare nem bestseller, művei nem tömegcikkek; művelt emberek olvassák, akik megértik az üzenetét, akik követni tudják az ő filozófiáját. Mert minden művének megvan a maga filozófiája.
Én legalábbis élvezettel olvastam a történelmi regényét...
Az esőhozók-at...
... anélkül, hogy sokat filozófáltam volna. Döbbenetes volt, hogy egy fehér ló legyőzött, futásra késztetett egy egész ottomán sereget, amely hónapok óra ostromolt egy várost.
Ez valóban nem mindennapi.
Miként a Humanitasnál nemrég megjelent Spiritusban is elsősorban a konkrétumok tetszettek, például az, ahogy Kadare a diktatúra természetét megrajzolta. A diktatúráét, amely ma is megjelenhet bárhol a világon. Ami jelenleg Észak-Kóreában folyik, ikertestvére annak, ami nemrég ért véget Albániában...
Enver Hoxhával együtt.
Vagy ikertestvére annak, amit nálunk műveltek, Ceauşescu idején.
Igen. Csakhogy Enver Hoxha diktatúrája sokkal kegyetlenebb volt, sokkal több fájdalmat okozott az albánoknak, mint a Ceauşescué a románoknak. Azért, mert Ceauşescut megelőzően Gheorghiu-Dej már elvégezte a mocskos munkát, Ceauşescunak már csak be kellett költöznie, készen kapott mindent. Albániában viszont kegyetlen diktatúra volt elejétől végig, tömeges kivégzésekkel, egészen 1985-ig, Enver Hodja haláláig. Ott akár két szóért is letartóztattak az utcán bárkit, és a börtön fenekén tölthette az életét. De a letartóztatáshoz elég volt az is, ha külföldi zenét hallgatott vagy külföldi filmet nézett, nem is beszélve arról, ha pisszenni mert amiatt, hogy nem lehetett élelmiszert kapni. Ismerek olyan albánokat, akik húsz évet ültek ilyesmiért. Vagyis bűnnek aligha nevezhető dologért... Ezért mondom, hogy dúrvább volt, mint az itteni. Sőt, mi több, ott ha valakit letartóztattak, annak munkatáborba hurcolták, kényszermunkára vitték az egész családját: apját, anyját, nagyanyját, gyerekét... Úgy mint Észak-Koreában.
Vagyis nemcsak megfigyelték őket, hanem deportálták...
S a gyermekeik többé nem tanulhattak, nem mehettek iskolába, egyetemre, páriákká váltak.
És voltak egészen elképesztő, talán utánozhatatlan esetek. Például az, amikor a poloska vagy a csipogó – a lehallgató készülék – a halott ruhájában maradt, és tovább közvetített ... a föld alól. Még a holtakat is megfigyelte az albán titkosszolgálat.
Az albán szekuritáté. A Kadaré által használt parabola valós tényen alapszik. Az albán szekuritáté nem elégedett meg az élők lehallgatásával, lehallgatta a holtakat is. Rögzítette a sírból értkező hangokat, a túlvilág üzenetét. Vagyis mindenre kiterjedt a figyelme.
Persze ezáltal nyilvánvalóvá vált a lehallgatást végzők korlátoltsága, hiszen a holtak beszédéhez nem kell lehallgató készülék. Elég az elemzés, készülék nélkül...
Ez eszembe juttat egy másik példát: gyakran előfordult, hogy a csipogó által közvetített szöveg érthetetlen volt, a megfigyelők számára artikulálatlan. És nemcsak a csipogó által közvetített szöveg. Hét évet ült a börtönben egy albán költő néhány őszinte szóért, amit poharazás közben ejtett. Adott pillanatban a börtönbe bevitték neki Kadare könyveit, és kötelezték rá, hogy elolvassa. Perszre nem azért, hogy számára megkönnyítsék a fogságot, hanem azért, hogy megfejtse Kadare üzenetét. Azt mondták: „Te a bűnüző eszeddel jobban érted Kadarét, mint mi. Fordítsd le nekünk!"
És így ültették át Kadarét albánról albánra.
Így fordították le, mert a szekusoknak nem volt érzékük a metaforákhoz. A fogoly költő orra alá dugták: „Olvasd el! Mert te is olyan vagy, mint ő. Ugyanúgy gondolkozol. Te megmondhatod nekünk, hogy mit írt."
Fantasztikus! Ez is belefér a diktatúrába...
Tökéletesen belefér!
Mert ott a hatalomnak meg van engedve minden.
Másnak pedig semmi...
Kérem, beszéljen a másik albán szerzőről is, Arbër Ahmetajról, akitől az idén megjelentett egy kötet elbeszélést románul, a Riva H.-t.
Arbër Ahmetaj közel két évig dolgozott Romániában, diplomataként, az Albán Követségen. Alapfoglalkozása gyógyszerész. 1997-ben, amikor egy nagy szerencsejáték (piramisjáték) miatt fegyveres felkelés, ú.n. népi forradalom tört ki Albániában, Arbër Ahmetaj lemondott a tisztségéről, kilépett a diplomáciai szolgálatból és családjával együtt Svájcban telepedett le, ahol az alapfoglalkozásából él.
Miért tette ezt?
Mert elege volt már. Akkor ugyanis Albániában megbukott a kormány, előrehozott választásokat tartottak, és a szocialisták kerültek hatalomra. Ott is helycsere volt...
Vagyis az elvtársak urat játszodtak éppen...
Ez számunkra sem újdonság: múltbeli aktivisták, szekusok most is hatalmon vannak, nagy üzleteket bonyolítanak le, és kioktatnak bennünket demokráciából, piacgazdaságból stb. Ahmetaj fiatal kora óta ír, prózaíró. Romániában először én fordítottam őt; 1997-ben jelent meg az első fordításom tőle, a Riva H, a Luceafărulban. Az anyáról szól, aki képtelen elfogadni, hogy gyermeke nem él. Aztán a szerző eltűnt a látókörömből; egy éve, hogy véletlenül rátaláltam újra, az interneten. Javasolta, hogy készítsek egy válogatást az elbeszéléseiből, és jelentessem meg Bukarestben. Ez meg is történt az idén. Élvezettel fordítottam. Az Írószövetségnél volt a könyv bemutatója, a szerző jelenlétében.
A kötetbeli elbeszélések közül három: a Nevesincs, Éhezés közben, Hangja, mint az arany megjelent magyarul is, itt, a Kisebbségben-ben. És most a címadó novellát közöljük. Verseket is ír Ahmetaj?
Nem.
Pedig a prózája tele van költői elemmel. Erős képekkel, verssorként ható szöveggel. Dobrescu úr, beleegyezését kérem, hogy együtt jegyezzük a magyar fordítást. Mert én nem tudok albánul, és fordításkor az ön szövegét használom.
Természetesen. Jegyezze, ahogy jónak látja.
Köszönöm. És Ön most min dolgozik?
Kadarénak a prózai művét, hogy úgy mondjam, nagyrészt átültettem már. Bejelentette, hogy nem ír több elbeszélő művet. Az utóbbi időben kizárólag esszéket ír, közöttük nem egy meglehetősen terjedelmes.
Nekem a Spiritusról is az volt a benyomásom, hogy esszék láncolata. Egy-egy rövid, de markáns történetet esszészerűen összefűzött variációk követnek. Mint valami utórezgések...
Igen. Kadare kiváló esszéíró. Legutóbbi könyve, Az elátkozott vacsora, most erre van szerződésem a Humanitasszal; meg kell hogy jelenjen a jövő év elején. De költészetet is fordítok albánból, most készül egy kötetre való Gjeke Marinaj, Amerikában élő albán költő verseiből. Gondolati líra, meglehetősen nehéz fordítani. Előbb a gondolatiságát próbálom megragadni románul, azután keresem a versforma megfelelőjét.
Izgalommal várjuk az új Kadare-kötetet.
Az elátkozott vacsora nagyon jó könyv. Kadare benne visszatér szülővárosába, Gjirokastërba. A mű két részből áll: a második világháború idejéről szól az első, a második pedig a kommunista diktatúra bevezetéséről, annak minden rémségéről, nyomorúságáról...
Nehogy visszatérjen! Legyen ez újévi jókívánság.
SPIRITUS
(Részlet)
10.
[…] A prelátust két napja végezték ki, reggel négy órakor, a folyóparton. Ő volt a „hercegek” [a ruhába beültetett csipogók] első áldozata. Villámgyors csapás volt. - Hercegi , viccen kívül - miként Naum, a helyettes kommentálta.
Azon a napon, mikor Naum a ferencrendi csuhájából kibontott „herceget” kézbe vehette, mintha gyanította volna, hogy a készülék belében valami szokatlan van, és szerette volna, hogy ő legyen az első, aki a felvételt meghallgatja. Majd az audíció után elégedetlen pofával jelent meg őnöke, Arian Vogli irodájának ajtajában. - Jöjjön és hallgassa meg - mondta, némi félelemmel. - Hihetetlen. - Hogyhogy? – kérdezte Arian Vogli, csodálkozva azon, hogy beosztottja arcáról hiányzott az audíciók után megjelenő elégedettség; Naum ugyanis minél borzalmasabbakat hallott, annál diadalittasabb képet vágott. - Valóban hihetetlen - mondta a helyettes. - „Őellene” beszélt? – faggatta tovább Arian Vogli, a magasba mutatva, valahányszor a nagyfőnökről volt szó. A helyettes a fejét rázta: - Nem. Mást mondott. Meglehet, annál súlyosabbat.
Mert valóban borzalmas dolog történt: keresztelés.
„Keresztelés”, ismételgette magában Arian Vogli, miközben leértek a földszintre, oda, ahol a sürgős lehallgatást végezték.
Nemcsak ők ketten, de a technikusok is suttogtak, akár a templomban, miközben a magnón előkeresték a felvételt.
A ferencrendi pap szalagra vett hangja úgy zengett, úgy szólt, mint hajdan, a kupola alatt, mise közben; mikor zengővé tette, visszhangozta a templomi tér: „Megkeresztellek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”.
- A keresztelés szövege ez - mondta Arian Vogli. Azonnal eszébe jutott, amit a líceumban a tanárától hallott, meg az egyetemen, vagy a rádió kulturális adásában, illetve a tévében rendezett versenyen: az, hogy az első albán nyelvemlék ez, a keresztelés szövege, amely abban a latin körlevélben található, amelyet Durres püspöke, Pal Engjell írt, a XV. században.
- Az első albán nyelven írt mondat – magyarázta Arian Vogli, miután másodszor is meghallgatta. Majd hozzátette: - Az első bizonyíték – s a beosztottak tekintetét kereste, de mindannyian a magnót fürkészték, sőt, amikor Naum végre reá nézett, Arian Voglinak úgy tűnt, hogy szemével azt kérdezi: - Na és akkor mi?
„Mi hogy lenne?” - válaszolta gondolatban a főnök. Majd nagy hangon ezt mondta:
- Jelentsétek azonnak a Központnak!
Az előírás világos. A titokban megtartott vallási szertartást ugyanolyan sürgősen jelenteni kell, akárcsak egy összeesküvést.
Három nap múlva, amikor a Központ a letartóztatási parancs kibocsátása után azonnal a pap halálra ítélését kérte, Arian Vogli megértette, hogy tekintetével valamint a hangosan kimondott szöveggel, miszerint ez az erső albán nyelven írt mondat, tulajdonképpen kétségének adott hangot – munkája során először és utoljára -, hogy kihúzza magát egy parancs végrehajtása alól.
Világos, a többiek mit sem értettek ebből. Valójában ő itt az egyetlen, aki albán nyelvet és irodalmat végzett, és számára úgy tűnt, hogy e kétség volt az utolsó tartozás, amit tanulmányaiért még fizetnie kellett.
Később, valahányszor szabadulni akart ebből a gyászos helyzetből, illetve a kérdéstől: - Mit számít az, hogy halálba küldte az albán nyelv valamelyik mondatát, az elsőt-e vagy az ezrediket? - úgy érezte, nincs menekvés. Akaratlanul is arra gondolt: ez volt az alap. S szerencse, hogy legalább ez megmaradt. Viszont vélekedésésvel átlépett egy tiltott küszöböt, és sötét előérzete támadt.
Reggel négykor a folyóparton, amikor agyonlőtték a ferencrendit, szinte teljes sötétség volt. Naum le sem vette a szemét arról az ócska köpenyről, melynek bélésében két héten át ott szállásolt a halál eszköze, a csipogó. A pap nehezen lépkedett a nedves kavicson. – Maradj ott! – kiabálták, s ő megállt. Utolsó szava, amit szemét az égre emelve mondott, ez volt: „Irgalmazz!” És nem magáért könyörgött, hanem mindenkiért.
Visszafelé jövet a helyettes, aki bekérezkedett főnökéhez a kocsiba, megkérdezte: a Központnak szánt jelentésben hogyan szóljon a pap utolsó szava: könyörgésként vagy pedig fenyegetésként. Arian Vogli válasza: - Írjad úgy, ahogy mondta: „Irgalmazz!” Különben bajba kerülsz.
Fordította: Marius Dobrescu és Zsehránszky István
RIVA H.
Arbër Ahmetaj
Sírt. Aztán karjára ültette a plédbe és virágokkal kivarrt házi szőttesbe burkolt gyermeket. Szó nélkül távozott a szerzetes képű orvostól. Az utca néptelen volt.
Az anya. A fia. Az árnyék, amely mint a sömör, követte őket mindenhová. Riva H. a hideg napfényben, meg merte nézni gyermeke arcát. Az csendben, sápadtan, csukott szemmel aludt. A nő összetörten, szomorúan ment az utcán. S a sötét, idegesítő, kínzó árnyék állandóan a nyomában volt.
Az autóbuszon helyet csináltak Riva H-nak. Leülhetett egy öregasszony mellé. A szószátyár vénség faggatni kezdte.
- Lássuk csak: fiú-e vagy leány?
- Fiú, fiúcska.
- Isten tartsa meg. Éljen soká.
- Köszönöm.
- Megnézhetném?
- Nagyika, drága – szólt közbe az ellenőr. – Kérem a jegyét.
- Azonnal.
Az öregasszony hosszasan vájkál a rongyos és fekete levéltárcában, amíg megtalálja a rózsaszínű buszjegyet. A jármű megáll. Az öregasszony felcihelődik.
- Le kell szállnom. Viszontlátásra.
Riva H. tudomásul veszi, szó nélkül. Aztán körülnéz. Mindenki őt bámulja. Mintha még nem láttak volna anyát gyermekével. Talán észrevették az árnyékot, amely rosszindulatúan, sömörként követi őt. Riva H. is leszállt, a következő megállóban. Megkönnyebbült kissé. Melléhez szorította a plédbe és virágokkal kivarrt háziszőttesbe burkolt csecsemőt.
Az állomáson az anyának és a gyermeknek fenntartott helyre vett jegyet. Rövid idő megérkezett az északi járat, gyászosan és szürkén, mintha ködből indulna és pokolba menne. Riva H. még szomorúbb lett. A mozdony félelmeteset sípolt. A Riva H. mellett álló nő összerezzent, majd átkozódni kezdett. A sípolástól ugyanis felébredt a bébi, aki az ő karján ült.
- Jó alvó lehet a te gyereked – súgta a nő Riva H. fülébe.
Riva H. karjában szorongatta a plédbe és virággal kivarrt háziszőttesbe burkolt csecsemőt. Nem tetszett neki a nő bizalmaskodása. Lopva ránézett és észrevette, hogy az asszony felső ajka furcsán fityeg. A nő jobb arca béna.
Cseperegni kezdett az eső.
Az alacsonyan szálló felhőkből millió kis gyöngysor csüngött alá és hullott az ólomlábú várakozók nyakába, a komor állomáson.
Riva H. megvette a jegyet, és alig maradt valami pénze. Még arra sem volt elég, hogy palacsintát vásároljon a kioszkban, a kövér és zsíros férfitól, aki folyvást azt kiabálta:
- Vegyenek palacsintát!
De nem mozdult senki. Esős időben nem ízlik a palacsinta. A bénult arcú nő ismét Riva H. mellé keveredett, és azt kérdezte:
- Hová mész?
- Haza – válaszolta Riva.
- És hol laksz?
- C-ben...
Mihelyt az érkezők leszálltak, a peronon várakozók foglalták el a helyüket a vonaton. Riva H. egyedül volt a fülkében.
A plédbe és virággal kivarrt szőttesbe burkolt gyermeket a szemközti ülésre fektette. Aztán zsibbadt kezét, fájó karját dörzsölgette, majd imádkozni kezdett: kérte a Jóistent, hogy ne jöjjenek mások a fülkébe, de hiába. A bénult arcú nő már ott állt az ajtóban.
- Van-e itt üres hely?
- Hogy is mondjam... egyedül szeretnék lenni.
- Ó dehogy, együtt jobban telik az idő.
Riva H. a pléddel és virággal kivarrt szőttesbe burkolt gyermeket gyorsan a karjába vette, aztán az ablakhoz húzódott és homlókát az üveghez szorította, jelezvén, hogy nincs kedve beszélgetni. A vonat nagyot rándult, elindult. A plédbe és virággal kivarrt szőttesbe burkolt csecsemő feje az ülések közötti asztalhoz csapódott. A szőttes lecsúszott. A tragikus csendben Riva H. újra beburkolta vele.
- Uramisten, hogy megütötte magát! – mondta a béna arcú nő.
- Mélyen alszik – válaszolta Riva H.
A nyúlós, sötét, kínzó árnyék ott csüngött a fejük fölött. Riva H. megint kinézett az ablakon. Esik az eső, szakadatlanul; a mezők víz alá kerülnek; az emberek bőrig áznak; a fák megfeketednek; kárognak a varjak; a villanyfák kidőlnek; a malmok leállnak; mindenfelé mocskos tócsa, aprócska ház – mint egy doboz, mint egy koporsó -, fekete lepel; a vonaton halott gyermekek utaznak, koporsóban; halál sétál a térben; tér és idő összekeveredik; a vonat eltűnik az alagútban; sötétség, a fények rendre kialszanak; a koporsó a föld alatt rohan, kis fehér koporsó, az ablak mellett, leesik a födele...
- Neeem! – ordítja Riva H.
Kezét a hideg ablaküveghez szorítja, hogy elűzze a rémképet. Közben a plédbe és virággal kivarrt szőttesbe burkolt gyermek lecsúszik és a bénult arcú nő lábához gurul. Riva H. odaugrik s felkapja a gyermeket a padlóról. „Az álma ólomsúlyú” – mondja, csodálatos nyugalommal. A bénult arcú nő a szemét mereszti. Hallgatnak. Riva H. a csecsemővel együtt leszáll a következő állomáson. Nyugodt léptekkel átmegy a lecementezett peronon és eltűnik a sáros, esős tájban; fejére zuhog a víz, a ... Ringatózó járása, amely mintha a halált idézné valami rémképből, most készteti arra először a bénult arcú nőt, hogy magában feltegye a kérdést: vajon a plédbe és a virággal kivarrt szőttesbe burkolt csöppség ...
Tirana, 1991
Fordította: Marius Dobrescu és Zsehránszky István
