Vannak olykor könyvek, tudások és közlések, amelyek nem évülnek el, még akkor sem, ha vannak ugyanakkor rossz szokásai a tudás-ágazatoknak (avagy, kortárs fogalommal és meghökkentő sugalmazással: a „kreatív iparágaknak” és „tartalomszolgáltatásoknak”), továbbá még a hétköznapi könyvpiacnak, a „tudni-nem-érdemes” szakterületeknek is. Ilyen rossz szokás például az „elévülés” tüneménye, a megkopás élménye, a kínálati készletből eltűnés jelensége éppúgy, mint a feledés, a figyelmetlenség, az érdektelenség nyűgje, a tudásterületi beszűkülés és érdeklődésvilágok bezáródása is. E kis számú, de megmaradásra és kitartó figyelemre érdemes, szisztematikusan megválogatott alapvető könyvkupacba csempészném Keményfi Róbert munkáját, amely egy szerényen poros és érdektelen „cívisvárosi” egyetem „kötelező irodalom”-szagú sorozatába illeszkedik, s úgy surrant el mellette vagy fölötte a közömbösen maradi szakmai érdektelenség, ahogyan az már manapság senkit sem lep meg vagy háborít föl. Magunkra vessünk azért, amiért ez így történik, s amiatt is, mert még csak nem is érezzük zsenírozva magunkat, ha kiesik a szemhatárunk sarkán valamely opusz, melyre kevesebb vagy semmi figyelem nem maradt immár.

A szóbanforgó műre, a Földrajzi szemlélet a néprajztudományban című kötetre talán nem is igen lehet harmincöt könyvtári olvasónál vagy néhány tucat jegyzetvásárlónál többre számítani, sajnos még akkor sem, ha az alcím, amely csupán a kíváncsiságát leplezni nem képes olvasó számára szerénykedik a belső címlapon, esetleg további öt-tíz olvasót még vonzana is: Etnikai és felekezeti terek, kontaktzónák elemzési lehetőségei.[1]

Ilyesfajta „felütéssel” azután vagy óriásit kell tudni mondania a kötet kritikusának, rendszerépítőt, megújítót, vagy épp ellenkezőleg, bőszen ledorongolót, a mulandóság bölcsességét fennen éltetőt… Az olvasó érdeklődést gerjesztő elégedetlenségére számítva azonban itt most egyiket sem teszem. Minthogy szakkönyvről, s már e címből-alcímből is kitetszően interdiszciplináris munkáról van szó, a lelkes „hozsannázás” talán azon mód hiteltelennek is tetszhet, mielőtt még érdemben megszólalt volna a bíráló-értékelő-olvasó. A ledorongolást pedig manapság hallgatással szokás szakmai téren „elegánsan” helyettesíteni. S hogy nem könnyű a kötet ismertetését magamra vállalni, mi sem jelzi jobban, mint hogy két éve latolgatom, mit is lehetne írni erről a könyvről, s maga a szerző is olykor félénken rákérdez, írom-e egyáltalán…

Pedig Keményfi opusza nemcsak futó ismertetést kíván, hanem mi tagadás, meg is érdemelné a lelkes üdvözítést! Nem is csupán azért, mert a szerző a kötet közel háromszázötven oldalán kitartó következetességgel gondoskodik a két, magában véve is rangos, önkörén belül is „multivokális” tudásterület összehangolásáról, hanem mert teszi mindezt a két szemléletmód jóízű, finom és árnyalt harmóniájával, egybecsiszolásuk aprólékos gondját céhes mestermunkaként vállalva. Mintegy „mellékesen” végzi el ezenközben a legnehezebb feladatokat: korábbi munkáinak, az európai görög katolikus vallási területről írott tanulmányainak és adatgyűjtéseinek átfogó felhasználását, „problémakatalógusként” a különféle metodikai keretek bemutatását, szerteágazó tudományközi munkák érvkészletének adaptálását, illetve az etnikai és felekezeti térszerkezet fogalomtárának áttekintését, stb. S teszi ezt a célból, hogy összegző eljárásmódot javasoljon (oktatási célra is, szaktudományi elmék tudásterületek közötti analógiáit serkentve) a tértudományok szakmatörténeti és a kortárs vallásnéprajzi nézőpontok egyes ágainak mentalitáshistóriai összebékítésére. Földrajz, néprajz, kisebbségkutatás, etnikai térszerkezet, társas kultúrák és kultúraközi kölcsönhatások kutatói számára egyaránt kihívás, próbatétel, szemléletformálás, követhető logikájú megismerő és elbeszélő apparátus praktikusan is.

Merthogy a mű a debreceni Néprajz-tanszék szakrális néphagyomány-kutatásaira épülve a vallás térbeliségének és politikai-földrajzi-kulturális jelentéstartalmainak föltárására, résztémákon át a múltbeli és jelenkori terepkutatások, térképek, levéltári anyagok, statisztikák és mikrokörnyezeti elemek átfogó bemutatására szolgál. Olvassa akár helytörténész vagy demográfus, kisebbségszociológus vagy vallásantropológus – ezt a szinte archeológiai rétegződést biztosan meglelheti benne. Az etnikai és térszerkezeti vizsgálatok összehangolása, a néprajzi és a földrajzi kutatások eltérő szemléleti (merthát főképpen téri és idői, de leginkább kulturális hullámzást tükröző, szinte morfológiai) aspektusai bizonyos fajta „finomszerkezeti” leírásban találhatók meg itt. Például a kisebbségi-kulturális jelenségek nemzetségi-felekezeti térképekre vetítése olyan szemléleti nóvumot kínál, amelyet a vallásosság térbeliségének eddig kissé elhanyagolt kutatási témává avatása követ, megtoldva települési szintű térszerkezeti felmérésekkel, empirikus és hivatalos adatok korrigált eltéréseinek megvilágításával, a felmérési módok és a községi összeírások pontossági és megbízhatósági mérlegelésével, továbbá más megismerési szintekkel…, hogy mindez végül egy fölöttébb impozáns áttekintés olvasmányosan közreadott tartalmává simuljon össze.

Amennyire terepismeretem és szakirodalmi tájékozottságom engedi, kellő határozottsággal mondhatom: nem szoktak ilyen komplexitást felmutatni a részterületek kutatói, s még kevésbé szoktak mikrolokális szintű árnyalatokig elmerészkedni a nagy áttekintések tudorai. A „nagy” és „kis elbeszélések” közötti szféra jelentéstartalmait Keményfi mégis valahogy úgy volt képes egységbe szervezni, kézbe foghatónak és a maga föltárási gyakorlata mentén plasztikusan megragadhatónak feltüntetni a két diszciplína terrénumát, hogy kötete nyomán szinte nem is értjük, miért és hol volt, hol lehetett akkora különbség a szaknyelvi interpretációk között, amely nehezítette volna vagy lehetetlenné tette az „átlátást” a rokon területre. Pedig a debreceni néprajzi iskola, Bálint Sándor érzékenysége, Györffy István térségi teljességet átfogó vállalása, majd Bartha Elek vallásnéprajzi kutatási iránya, s megannyi kolléga térben és időben szinkron és diakron összefüggéseket is felmutató hatása szinte nem is teszi első pillanatra oly innovatívnak tetszőnek ezt a tudásterületi kölcsönhatás-együttest. Amint azonban az egyes fejezetek belső tartalmait, hangsúlyait, fölmutatottan kihangzó üzeneteit kezdjük mérlegelni, mindjárt sokkal árnyaltabban látszik, mi minden hiányzott a korábbi szemléletmódból, s mennyire „előkészített” volt már mindkét diszciplína határain belül ez a kölcsönösnek tűnő összhang, mely valamiért létre mégsem jöhetett eddig az időig, s amelynek e keretben most Keményfi adott méltó rangot.

A Szerző szándéka korántsem kíván megrázó, ébresztő vagy szembesítő lenni. Mint aki evidenciákhoz, földrajzi tényekhez és térképészeti kódokhoz szokott, úgy közli észrevételeit, úgy taglalja érveit és akként is építi fel gondolati vonalvezetését. Tényszerűségekben beszél jobbára, holott számos helyen kitetszik: a „tények” mögött mindig sejdíti a jelentések kontextusát, érzékelteti a dimenziókat, relációkat, szinte képletbe foglalható arányképződményeket. Mivelhogy a földrajz is (a maga szcientizálódási folyamatában igen későn, a huszadik század elejére intézményesülni képes diszciplína módjára) efféle téri eszköztárral él, ha meg kell határoznia egy társadalmi jelenség kiterjedtségét; s a néprajztudomány is, midőn a spirituális ködlésből korrekt mód kimetszett képletként kell felmutatnia a hit mentén egyházi kapcsolatokat, vallási tagoltságot, felekezeti erőviszonyokat és szakrális áthatásokat… – valamiképp a „tényszerűnek tetsző” lényegeket kell felmutassa – a kettő összevonásával azután már sokkalta komplexebb eseti érvényességet kell igazolnia. Keményfi ördöngős alapossággal adaptálja és vezeti be a kontaktzóna fogalmát, melyet azután szinte fejezetenként kapcsol össze a jelentések és értelmezések terrénumaival. S alapelvként is azt követi, hogy szegmentumokra szedi a főfogalmakat (etnikai tér, vallási tér, szakralitás, etnicitás, államnemzet, kultúrnemzet, térképezés, térmodellek, mentális tér, térköziség-proxemika, módszertani térkonstrukciók – így a statisztikai-geográfiai módszerek, ökológiai életterek, regionális dimenziók, átmeneti terek – különbségeit), majd az elméleti és empirikus megközelítések vázlata nyomán a kortárs értelmezések és lehetséges interpretációk komplexumát, s ezekbe építi be mindennapi példáit, a működő vallási és etnikai identitások kiterjedését, kölcsönhatásait taglalva. A kötet egyötöde még így is a melléklet, ami doktori értekezéseknél nem ritkaság, de a földrajzosra jellemző okadatoltság még ezzel együtt is meglepi az etnológiai-etnográfiai leírásokhoz szokott szemet. Viszont mindez nem zavaró, mert folytonosan jelen van a terek közötti relációk kitapintható rácsszerkezete és hullámzása, s a Szerző kereső tekintete, érzékeny pillantása és rendszerező szemléletmódja.

Keményfinek példásan sikerül, amit amúgy nehezen képzelhet el az olvasó, hogy ugyanis miképpen lehet mondjuk az etnicitás, a hívő életvitel, a hely, vagy a szórvány kategóriáját érzékletes egzaktsággal megtölteni. Ám ott, ahol mások a vallások törésvonalait markíroznák vastag filctollal, Keményfi éppenséggel finom áthallásokra módot adó tüllfátylat húz csupán (például az etnikai és nemzeti térkép-készítés ill. színhasználat szimbolikájának összefüggéseire koncentrálva, vagy a mentális terek és proxemikus kódok konstruált térképekre vetítésének megoldásait ecsetelve), s amit a legjava történész, szociológus vagy kulturális antropológus is megirigyelhetne: a határokat éppen a köztességben, a nyitott ablakok révén, vagy magukban a folyamatokban meglelt állandósággal példázva teszi érzékletessé. Ez a szemléleti multipolaritás éppen a mindennapi élet térhasználati gyakorlata értelmében válik kardinálisan fontossá, s épp e fontosság óvatosságra intő jellege épül bele szervesen a Szerző optikai térmodelljébe. De mert empirikus módszere immár régóta a történetileg evidens belső gyakorlatra fókuszáló megértés volt (például levéltári, könyvtári, kartográfiai alapanyagok összehasonlító elemzésével és értelmezésével, az etnicitás kivetülésének, térképre róvásának vagy a vallási közösségiség átélésének megjelenítése), ezt a vállaltan belülálló nézőpontot keresztezi a pragmatikus értelmezések magyarázatával: hangot ad a tér-rekonstrukciós vagy rehabilitációs eljárások esélyeinek, latolgatásra ajánlja a kisebbségiség és vallási viszonyrendszer belső normáinak leképezését, stb.).

Keményfi e művével első körben a földrajzosok és a néprajzosok egyre szélesedő körének megérintését kísérli meg, a köztük lévő távolságot kívánja csökkenteni a jól megépített valóság-konstrukciók, hidak révén. Az általa képviselt választékosság módszertani magabiztossággal és igazoló alapanyaggal a két rokon tudomány közötti mesterséges (és képzelt!) falakat kísérli meg lebontani vagy áttetszővé, transzparenssé varázsolni, amelyek nem a társadalmi valóság működésmódjaiban, hanem a róluk kialakított, révükön megfogalmazott határépítésben elválnak immár a társadalmi tényvilágtól, de ugyanakkor visszahatnak, s idővel olykor domináns hatásként a térszerkezetek látszólagos mozdulatlanságát is befolyásolják. Evidenssé teszi, hogy felosztani, megosztani, keretek közé préselni és szeparálni olyan hatalompolitikai elv, amelyet rendre valamiféle doktrína, ideológiai cél vagy manipulációs gyakorlat szándéka formál, nem pedig a társadalmi szereplők maguk…

A mű célja – az alkotó szándékával egészséges harmóniában –, nem a diszciplínák közötti határépítés és védelmi övezet-konstruálás, amelynek mintáját épp a hatalompolitikai beszédmód adja, hanem ellenkezőleg: az ablakok, átereszek, ajtók, áthatások terének tágítása, a befogadó közeg folyamatos puhítása, rugalmas válaszra késztetése. Kortárs politológus számára ezek a „kitekintések” és látszólag elbizonytalanító „interdiszciplinaritások” lehetnek akár zavaróak is – de nézzünk nemcsak a globalizációk térképeire, hanem a helyi kultúrák, részkultúrák, szakrális kultúrák, viselkedéskultúrák és értékrendek lehetséges klasszifikálására, s mindjárt elnagyoltnak tűnhet a „magaslesről” megformált összkép, melyben véletlenül sincsen semmi személyes… Lássuk be, hogy etnikai csoporthatárok messze nem mindig kultúraközi határok is, és „kultúrák fölötti” rálátások majdhogynem csupán bandzsítások, ha nélkülözik az „átlátás” mellett a belátás igényét és gesztusát is. Ezzel Keményfi oszlopos jelentőségű opuszt alkotott, melynek további fél vagy másfél tucat társadalomtudományi területen munkálkodó embertudományos ágazat számára van kötelező irodalom-jellegen túli fontossága. S hogy épp szociológusoknak mire való lenne ez a mű…? A válaszom roppant egyszerű: olyasfajta interdiszciplináris példaként szolgál, amely nem kizár vagy bekebelez más területeket, nem elvitat vagy sarokba szorít rokon ágazatokat, hanem átöleli mindezeket, egymáshoz hangolja az eltérő tónusokat, s fölkínálja a társadalomkutatónak, hogy „áthallásait”, tudományterületek közötti merev határtartományait nyugodtan lazítsa föl, s vegye úgy, hogy a másik területe éppoly izgalmas, épp annyira szórakoztató, s néhanapján még izgalmasabb is, mint amit adatsorok görgetésével vagy (hogy a vallások szociológia-történeti interpretációival is összefüggésbe hozzam) historikus vázlatával és hívőszámok vagy felekezeti arányszámok feltornyozásával kínálni lehetne. Táblázat, rigorózus közlés, mutató és térbeli eligazodást segítő térképfolt így is elegendő akad a kötetben, mint Keményfi régebbi munkáiban is, de ezek mellett, s olykor „fölött” ott a mentális szférákat is átlátni hajlamos kutató érdeklődése a mélyebb megértés irányába fókuszálva…

Egyik tavalyi tanulmányában (A nemzeti táj képzete. Mozaikok: értelmezési utak – kutatási keretek – példák) félszáz oldalon részletezi, miképpen alakult a humán kultúra szövetében az átélhető, belakható, szimbolikusan birtokolható és büszkén mutogatható nemzeti táj. Ennek eredeti megjelenítése az Ilyés Zoltán és Klamár Zoltán által összehozott aszódi „kontaktzóna-konferencián” bemutatott változatból fejlődött ki talán,[2] ahol a térképszínek bűvös és praktikus erejét mint hatalmi-politikai kommunikációs bűvös körét írta le, s ahol a földrajzi térszemlélet klasszikus elemzőit meghaladó módon a térfelfogásban tetten érhető hamis mítoszok kérdéskörét ismertette. Példái hidegnek tetsző távolságtartással, de átélhető közvetlenséggel és impozáns bőséggel mutatják föl, mi módon színeződnek át-meg-át térképek, függően attól, hol adták ki magát a térképet, milyen színű egy szomszédos ország vagy belakott terület, „ellenséges” állam vagy saját/hazai törekvések lenyomatait fogadja be vagy kölcsönhatások és határátjárások találkozási felületeit jeleníti meg éppen… Tudatosítja egyúttal azt is: „ember által érintetlen természeti táj sincs önmagában. Csak tájkép van”.

Vannak olykor könyvek, tudások és közlések, amelyek nem évülnek el, még akkor sem, ha egyébként más tudás-ágazatok már megkoptak, az érdeklődés aprócska pontokra fókuszálódott immár, s inkább a feledés, a figyelmetlenség, az érdektelenség nyűgje veszi körül az efféle munkákat, semmint a lelkes fogadtatás. Írásom, mely készülhetett volna a kötet megjelenésének másnapján is akár, épp ennek a kommunikáció-túltengéses korszaknak következtében vajúdott évekig, s immár elsősorban talán azért szántam el magam, mert látva látszik, hogy ismét itt egy mű a szemünk előtt, melyre ahelyett, hogy nagyrabecsüléssel néznénk, helyette révetegen bámulunk, majd lassan ráborulunk egy nyugodt álom ártatlan mámorában.

Pedig a könyv egyszerűen szólva: fontos. Jó, hogy van immár. Nem elaludni, ébredni kell tőle… Artikulációs mozgásterünket ugyanis épp Keményfi teremti újra az etnikai és vallásföldrajz határvonalain át-meg-átjárva, szemhatárán a tér-antropológiai és interetnikus kölcsönhatások mentális tudomány-térképe segítségével…

Interetnikus mezsgyék és érintkező kultúrtájak

Ugyanazon az aszódi konferencián szolgált a kisebbségkutatók közös meglepetéseként a hasonlóképpen földrajzos alapozottságú Ilyés Zoltán előadása is: A kulturális kontaktzóna történeti változásai a székelyföld keleti peremvidékén.

Mezsgyék és kultúrtájak között

A körvonalak, tájak és terek, határok és történetiség változáshagyományai kerítik körbe Ilyés Zoltán eszmehorizontját, kinek A tájhasználat változásai és a történeti kultúrtáj 18-20. századi fejlődése Gyimesben című disszertációja[3] a magyar nyelvterület perifériáján elterülő, izolált és polgárosodásban igen megkésett mikroregionális egységet veszi antropológus-földrajzos-társadalomtörténész nagyítója alá. A „nagyító” itt némi eufémiával formált kifejezés, hisz a Keleti-Kárpátok földrajzilag izolált, önfenntartó (autark) termelésre berendezkedett, hagyományos paraszti üzemszervezeti módokat még látszólag változatlanul fenntartó közösségi mintázata épp az „egykor és most” dimenziói között mutat tájhasználati módokat és tájformáló hatásokat. Teszi mindezt a Szerző olyan történeti ökológiai, kultúrakutatási és ökológiai antropológiai késztetettséggel, amellyel a Tatros felső vízterületét mintegy „leltárba” véve a természeti keretek, a tájformáló kolonizáció, a román és magyar megtelepedőket jellemző tájbeélés alapján például birtokjogi, területhasznosítási, szociokulturális és antropogén morfológiai jegyek alapján írja körül, magát a térbeliséget a régi birtokegységek, az erdőpusztítás, a földművelési módok és teraszformáló stratégiák, ökológiai folyosók és sáncok, közös legelők és privát adóviszonyok, pásztorkodás és népességnövekedés dimenziói között felmutatva. A mű egésze éppen a szociodemográfiai és antropogén morfológiai sajátosságok miatt bekövetkező kultúrtáji veszélyeztetettséget hangosítja föl a záró fejezetben, melyben a folklórturizmus, a tájesztétikai képre sokszor negatívan ható magánosítási cselezések, a gazdálkodást veszélyeztető tájlerablás és erózió, az életformaváltást követő új értékszemlélet eluralkodását és károsító hatásait mutatja ki imponáló aprólékossággal. Ha a hagyományos gazdálkodás elemei (állattartás, erdőhasználat, tejfeldolgozás, szántóművelés stb.) és a tájszerkezetben elemi egységekként megvolt, de ritkuló lakófunkciók (belsőségek, esztenák, szakrális emlékek, kerítések, nyári szállások, közösségi terek) átadják helyüket a traktoros művelés biodiverzitást csökkentő hatásának, ha a nyugati stílusú fogyasztóiság és turizmus-érzékeny szolgáltatások pusztíthatatlan hulladékhegyeket termelnek ki, s ha a tájvédelem nem képes tudatos, közösségi értékrendre épülő kollektív cselekvésre építve, kultikus szokásokra és belső kapcsolatrendre érzékeny beavatkozásra, akkor a kultúrtáji univerzum egykönnyen „szociális ugarrá” változhat át. A kötet egésze izgalmasan képviseli az ökomuzeális szemléletet és a tradíciók változásával együtt járó kényszermodernizációs folyamatokat átlátni, értékelni, kezelni még lehetséges racionalitást, beleértve a tájváltozások gazdasági, esztétikai, funkcionális, közlekedési, turisztikai, talajtani, növényzetkutatási, állattenyésztési és birtokviszonyokban kifejeződő életmód-változatokat is, de szinte „mellesleg” a helynevek, tájszerkezeti változások, kulturális-politikai-szimbolikus határok és határhasználatok szinte teljes környezetrajzát is adja. A kulturális antropológia, melynek csupán igen megritkult érdeklődési terébe (és szinte csak véletlenül) kerül be mostanság a paraszti táj vagy a kultúrtáj, ekkénti ráközelítéssel azt a kivételes szemléletmódot mutathatja fel, melyet a Szerző jószerivel egyedül képvisel ezzel a komplexitás-követéssel.

A földrajzi, etnopolitikai és kulturális rétegek torlódására, mentális régészeti feltárásának, izgalmas kalandjának alapos vázlatára vállalkozik másik munkájában Ilyés Zoltán is, aki a Mezsgyevilágok. Etnikus interferenciák és nemzeti affinitások térbeli mintázatai a Kárpát-medencében című kötetével[4] az utóbbi idők monografikus feldolgozásai között is kiemelkedő súlyú elméleti közelítésben tárgyalja a Kárpát-medencei kutatások egy sajátlagosan „kultúrföldrajzos” aspektusát. Ilyés munkásságára régóta a kulturális antropológia, az etnikai kutatások és a földrajzi-gazdasági-megélhetési szemléletű kölcsönhatás-elemzések voltak jellemzőek, e kötetében pedig kifejezetten körüljárja, és a történeti Magyarország mentálisan konstansnak tekintett világaiban is térképészi pontossággal regisztrálja mindazon eltéréseket, melyek a köztes szférákat, áthatásokat, etnikus interferenciákat kínálják az empirikus megismerés számára. A szerző szinte kartografikus pontossága a teorikus térből indulva, de azt minduntalan az empirikus lokalitás-kutatásokban tesztelve építi ki a maga mintázatait, melyek (erőteljesen hangsúlyozva itt a minősítő jelzőt) korszakos alapjaiként szolgálnak mindazon felfogások mai állásának és jövendő esélyeinek, melyek a régió mikroközösségi terében lehetséges rajzolatokat körvonalazzák. Műve fontos szemléleti irányok foglalata, egyúttal disputáló olvasata és empirikus tesztje is, melyre nemcsak a kutatóknak-kutatásoknak, hanem a tárgyalt mezsgyék lakosainak, életteli életvilágaiknak is komoly szüksége van.

A könyv címének varázslatos túltengése szakkifejezésekben és a legkülönbözőbb tudásterületeken is sokszor vitatott-átértelmezett tartalmakban, egészének sugallata pedig mégannyira igazolja, hogy sokterű, sokágú, szétágazó tartalmú gondolat-ívekkel él a Szerző. A három nagyobb fejezet földrajzi terekben is strukturálisan tagolt vidékek, eltérő szubkultúrák és etnikai csoportkultúrák együttélését tükrözi: román-magyar interferenciák Csíkban, görög katolikus papság helyzete a milleniumi hazaformálás idején, székelyek a csángókról és magyarországi sztereotípiáink, gyimesi „ezeréves határ” szimbolikus rekonstrukciója és nemzeti turizmus, Kárpát-medencei német identitások szepességi, szlovák, nemzeti és etnikai keretek, autonómiatörekvések és lojalitáskényszerek helyzetképei, s elméleti keretként a kötet kezdő blokkja régi fogalmak és változó kontextusok terében: a határ, a kontaktzóna, a szórvány, a peremvidék, a nyelvsziget-néprajz és a honvágyturizmus székelyföldi, körmöcbányai, bánáti, cseh-erdei terepeken… – olyan fogalmi univerzumok, melyek szűkös szótára is monografikus alapmű lehetne már. Olyan reménytelenül komplex tudások, s még reménytelenebb feltárási szorgalom, földrajzi és néprajzi tudás, antropológiai érzékenység jellemzi ez előadásokat-tanulmányokat egyenként is, amely invenciózus egyetemista számára egy életút termékének tűnhet, kortárs kutatótól pedig a legtiszteletreméltóbb respektust követeli meg. Ilyés Zoltán egészen kétségbeejtően egyedi a maga felkészültségével, terepkutatói helyismeretével, érdeklődésének a Kárpát-medencei kisebbségek sorshelyzete iránti maximális nyitottságával, szakmai precizitásával is. Aligha ismerhető olyan szakmai érv, mely ellene szólna, ha vitatkozni kellene Vele – de nem kell, mert lenyűgöző pompájú és részletességű érvelése, retorikai attrakció-számba menő előadásai azt a tudományos emberfőtől nemcsak elvárható, hanem ritkaságát tekintve roppant sokra becsülendő perfektséget képviselik, melyet nehéz „jogosabb-okosabb” érvekkel elvitatni, ehelyett tisztelni és szeretni, élvezni és magasztalni annál inkább lehet. Könyve részletesebb ismertetésére örömmel vállalkoznék, de nem itt, s nem mostanság, hisz akkor elismerő kritikai értékelésére majdnem annyit illene szánni, mint amennyit ez előadásokból és tanulmányokból összeállított kötetében maga összerendezett. Csupán sajnálni lehet, ha ezek a művek nem igazán juthatnak el szépliteratúrai miliőkbe, irodalmi folyóiratokba vagy ismeretközlő weboldalakra – ezzel ugyanis főképpen azok veszítenek, akik számára pótolhatatlan forrás és élvezetes tudományos csemege lehetne az etnicitás hazai szakirodalmában és határokon túli értelmezései között. (Megjelent a Kultúra és Közösség 2012/3-4. számában, Lezáratlan szavak, falusi ezredfordulók című könyvrecenzió részeként.

Kölcsönhatások árnyalt üznetei

Négy kiemelkedő nézőpontot mondanék. Az egyik, amit az életmódra, az életminőségekre, a kultúrák magaslesről is átlátható kölcsönhatásaira lehetne talán fókuszálni. A másik, ami erről a tudományos beszédmódok formájában megjelenik. Személyes dicséret, esetleg bántásként hangzik, ha két példával, az asztal körül ülők példáival illusztrálom ezt: Ilyés Zoltán is hajlamos egészen az emberi lélek mélységéig elmenni a kutatási tapasztalatok felmutatásakor, és ugyanakkor olyan szótárba illeszteni mindezt a problematikát, amely a dolgok ügyes sokrétegű tagolását, irigylésre méltó rendbetételét jelenti… – de a „lélek” és a „rend” azonos diskurzusrendbe illeszkedik-e? Vagy Bartha Csilla is… – ha egyetérthetünk Szarka László definíciójával, hogy Csilla „a definíciók embere”, mégis – azt mondja: tudja az ördög…!, mert pontosan a nyelvtudomány nem tudja, hogy mi a nyelv…! – akkor egyszerű emberként azt kérdezhetném: mégis mit gondolhatnánk ennek alapján Tirólatok, Okosticiánokról, meg ezekről a szférákról. Átláthatatlan diskurzusrend…? Az ördög tudása…? Mi megy hát itt „komtaktus-zóna” ürügyén…?!

Képtelenül merev választást kényszerít ki ez, holott a merevségek mögött mindig élmények, viszonyok, történések rendszerei állnak, illetve hatnak… Inkább árnyalatokban vannak a válaszok, és ezeket az árnyalatokat lehet térképre vetíteni, s csak ezáltal lehet falu-minőségekről beszélni. Például Keményfi Róbert szavaiból egyértelműen mások is kihallhatták, hogy az etnikai térképek magyarázatai vagy színmintái nemcsak színekben térnek el és kommunikálnak, vagyis üzennek valamit nekünk, a térképek olvasóinak, de lehetetlenné tesznek bizonyos szimpla olvasatokat! De csak akkor, ha értjük, hogy a mélységeikben milyen kulturális interferenciák vannak, aktív kölcsönhatások vannak. Minden nap, minden percben és néha egy emberem belül is megvannak ezek a kölcsönhatások, rétegzettek az emberek is, családi kapcsolatok is, közösségek is, etnikai kultúrák vagy szubkultúrák is!

Tehát én azt mondom, hogy ezeket az interferenciákat a nap minden pillanatában átélve, egy akár éjszakai és nappali kultúrabontásban, (a nappali a látványosság, a kifelé való beszéd, az éjszakai a sajátom, az intim, a belső), akár egy múlt és jövő dimenziójában sokkal fontosabb lenne komolyan venni. Itt az etnoszférák egymáshoz való viszonyában a kontakt-jelleg éppen abban áll, ahogyan ezek a jelképes – és azért ne feledjük, nemegyszer totálisan és durván valóságos! – zóna-határok azt lehetővé teszik… Ezért különösen fontosnak látom, amit Ilyés Zoltán árnyaltan jellemez a földrajzi határok közepette át-meg-átalakuló nyelvi, identitás-, életmód- és térbeliség-övezetekről, vagy Papp Richárd a vallások mikroszféráiról, vagy Bartha Gyöngyi a nyelvi síkokról. S akkor itt – teljes értékű összefoglaló helyett, amelyet valóban az egyes előadókkal szembeni tiszteletlenségtől óvakodva nem próbálnék elhamarkodottan megkomponálni – minden egyes momentum, amely Pest megye lakosságának térbeli-történeti vagy vallási-kulturális tagoltságát illeti, vagy a szerémségi mikro-miliőben a kölcsönhatások árnyalt üzeneteit és mintáit közvetíti, miként a szlovén-magyar ünneplési rituálét is hasonlóképpen jellemzi, ahhoz a teljesebb tudományos képhez járul hozzá, amelyet lehet ugyan a statisztikai vagy kartográfiai dimenziókra redukálni, de azokon túl még számtalan szférában megjelennek. Itt ennek a sokszínűségnek éppen azokat a hajszálvékony tónusait kaptuk számtalan illusztrációval, amihez nem csupán a madárleső magasából megfogalmazott képünk lehet, hanem ennél korszakosan árnyaltabb is. Olyan kép, amelyhez a helytörténet, a szimbolikus kutatások, néprajztudomány, a jeltudományok, a narratív irodalom- vagy vizuális kutatások is érdemben hozzájárultak, amihez a szociálgeográfia, a politikai geográfia, a tértudományok lehajolnak immár, és ami felől az antropológiai vagy társadalomlélektani kutatások éppen megpróbálnak felmutatni különböző eredményeikből egy olyan komplexitást, melynek érvényessége már ténylegesen nagyobb. Ha rajtunk, a különböző tudásterületek művelőin, kereső és kérdező embereken múlik, azt kéne valahogy szintetizálnunk, amit ezekből a fragmentumokból ma már nem nehézség valamiképpen kontaktus- és kölcsönhatás-szemlélettel kiegészíteni, hiszen egyik miliő sincs a másik nélkül érintetlenül, akárki és akárhogyan is szeretné esetleg árnyalt térképfoltokban kifejezni az eredendő és folytonosan gazdagodó sokszínűséget…

Illyés Zoltán:

Egy történetet elmesélek, 97-ben Gyimesbükkben jártam, Bálványospatakán, Balahányoson, ahogy ezt mondják. Többekkel beszéltem, fiatalabbakkal, idősebbekkel és egy bácsival a település résztörténetéről. Ő így fogalmazott a beszélgetésünk során: és igen, amikor 1940-ben bejöttek a kedves magyar testvéreink… – de abszolút pozitívan, nem éreztem ebben a nyilatkozatban semmilyen negatív konotációt – …másnap elmenten Gyimes másik végére, akkor szenteltek a román katonaság hathatós támogatásával egy kolostort. Ez a székelyföldi román ortodox szimbolikus térfoglalásoknak a fejezetébe tartozik, ez Bükklukon van, mindenki láthatja, ahogy leereszkedik a gyimesi völgybe és ott láttam ezt a bácsit, aki kis apró cetlire fölírt kis kéréssel ment a kis kolostort felszentelő püspökhöz és tette oda le az oltárasztalra. Belehallgattam az egész szertartásba, és fényképeztem. Azt mondta a prédikátor, egyébként Maroshévíz-környéki igumen kolostorfőnök, hogy hát ez – románul persze – egy ősi román táj, és elgondolkodtam, hogy ezt a prédikációt jórészt olyan gyimesbükki, balahányosi hívek hallgatják, hiszen onnan érkeztek a legtöbben, akik lehet, hogy nagyon jól románul nem is tudnak, otthon magyarul beszélnek, egykor görög-katolikusok voltak, most ortodoxok vagy római katolikusok, mert a római katolikusok is elmennek ide, és megint csak megismételni tudom, azt amit részben Richárd barátom is mondott, hogy van a tudománynak felelőssége. Hiszen van egy helyi lokalitáshoz, házakhoz, családokhoz, udvarokhoz kötődő kommunikációs háló mező és van ún. nagyobb identitás, vagy nagyobb nemzeti diskurzus. Itt igazán egy olyan kisajátító metanarratívát tapasztalunk, amely a média, a tanárok, az egyházak révén – meg kell hogy mondjam, és merem vállalni – leegyszerűsítő olvasatokat közöl népről, történelemről, etnikumról, nemzetről. Legyen az a ruszin, az ukrán, legyen az a román és legyen az a magyar, sajnos.

Azt gondolom, hogy ebben van egy óriási különbség, a helyi példák és minták szelektíven jutnak át az írástudók repertoárjába és a tudományos diskurzusba, majd pedig a politikai-ideológiai diskurzusba. Ez kelt nagyon sokszor feszültséget, és ez kelt nagyon sokszor kommunikációt. Ezért beszéltem én az írástudók felelősségéről és ennek a két szintnek a rigorózus elkülönítésének a szükségességéről.

A. Gergely András:

Szerencsére utánam még biztos Szarka László következik, úgyhogy nekem nem kell összefoglalnom semmit, de egy általánosító igényű, ha úgy tetszik, a tudomány presztízsét megvédő okoskodásra szólított fel bennünket, és ezt megpróbáltam komolyan venni. Részben azt mondanám továbbra is, hogy a tudomány presztízsét akkor védjük, hogyha nem merev kijelentésekből próbálunk látszat presztízsérdekeket faragni, hanem kellőképpen árnyalttá próbáljuk tenni és inkább elvitatjuk, újragondolásra ajánljuk mindazokat a meggyőződéses, kivallott, bizonyítottnak vélt, vagy annak hihető tényezőket, ún. társadalmi tényeket vagy szociális igazságokat, vagy adatszerűségeket, amikre hivatkozni szoktunk.

Számomra meglepő volt, amikor ezt először olvastam – és nem olyan köztudott, hogy ne mondhatnám ki –, mennyire más és más fogalmakat használunk olykor a térre, erre a puha, mégis fogható, határtalan, mégis átélhető minőségekben érzékelhető jelenségre utalunk, s amikor ezen, ebben vagy efölött az egyes zónákat próbáljuk meghatározni. Amikor a zonalitás, mint egy térszemléleti lehetőség mindenki számára adott módját a humángeográfia (egyáltalán a tértudományok) elkezdték aszerint nézni, hogy milyen térfogalmakkal bánunk, akkor kiderült, hogy a térfogalmak java része, írásban, szóban, tudományban, s még közgondolkodásban is egy dobozként vizionálja a tér megjelenését. Az a tér, ami úgy stabilan definiálhatónak, megragadhatónak látszik, jobbára úgy, mint egy szoba vagy egy terem. Vannak falai, van plafonja, ez egy határolható tér. Az, hogy ott kint mi van, ki tudja azt megfogni. A felvilágosodás kora óta, melyet megelőzően a tér is egy uralmi tartománynak tetszett, autoriter természetű volt, felébredt a tértudományokban az a ma már relacionalistának, tehát bizonyos pontok és bizonyos pontok közötti kapcsolathálónak, kapcsolatesélynek a feltüntetése is, ami látszólag semmiről nem szól, hiszen megragadhatatlan a saját határai közt, mégis megragadható, épp a mindenütt jelenvalóságában is. Hiszen, ha úgy tetszik a csillag-égövekről is vannak képzeteink, noha nem tudjuk megfogni. Talán úgy kéne gondolkodnunk a kontaktzónáról, etnikai folyamatokról, asszimilációról, disszimilációról, miegyébről, hogy tudomásul vesszük: egyrészt folyamatos, időben is hosszan elhúzódó és nagyon sok csellel, nagyon sok változással tagolt érintkezések zajlanak ebben. Mondjuk úgy, hogy az érintkezésektől nem félni kéne, hanem az értékükön megbecsülni őket. Ha azt nézzük, hogy féltenünk kell egy megszűnő populációt, mert „…aztán mostantól kezdve ezek sose lesznek már majd magyarok…!”, akkor túlaggódjuk a kérdést. Hisz számos példa van, hogy de, igenis lesznek még azok, az unokáik lesznek még magyarabbak, sőt a dédunokáik még annál is sokkal magyarabbak lesznek. Ez a külsővé tett, de belülről átélhető találkozások szférája, zónája, amely nemzedékről nemzedékre éppúgy átadódik, mint a kamrakulcs vagy az igeragozás. A másik irányból, épp az emberek intim szféráiból nézve, az emberben „befelé menet”, lelkéhez és kulturális örökségéhez közeledve kéne mélyebbről hozni tapasztalatot vagy ismereteket. Csak kérdezem…: itt voltak egypáran abból a közegből is, amelyet éppen a kutatók kutattak, Vajdaságból, a Vend-vidékről, Szerémségből.... Vajon mit mond nekik az, amiről mi itt beszélünk? Mi azt mondjuk: kontaktzóna, erre most melyik komáromi sajtszeletelő kisasszony mondja, akármelyik nációból jött is vagy származik is, vagy akármilyen kevert családi háttere van, hogy ja igen, most már definiálva vagyok, köszi…! …eddig nem tudtam, hogy mire is tartsam magam…! Tehát tudomásul kéne venni, hogy a szerepek mindig sokkal árnyaltabbak, s nemcsak kifelé, megjelenési módjukban, hanem befelé, átélhetőségük szintjein is. És lehet azt mondani, hogy nincsenek „többes identitások”, de én ellenkezem, s azt gondolom, hogy nagyon sok identitás van, illetve nagyon sok rétege van az identitásnak, és ezek között vannak felvettek, vannak kölcsönvettek, vannak választhatók, vannak kényszerűen vállaltak, vannak átéltek, vannak reprezentáltak, s vannak nem-reprezentáltak, megjelenni nem tudók is. Ezeket nem okvetlenül lehet egy szerepbe zsugorítani, mert nem érzik ott jól magukat… – én például nem is vagyok hajlandó kimondani, hogy én milyen kisebbségi csoportszármazású vagyok, mert nem tudom, és 18 féléből vagyok összegyúrva, hát ebből melyiket mutassam fel...? Ha valahol az kell, hogy kunnak mondjam magam, azt mondom. Ha az kell, hogy európai legyek, azt mondom. Most beléptünk az Európai Unióba, most akkor milyenek leszünk? Holnaptól már EU-s identitásunk is van, azt hova soroljuk be, melyik kontaktzónába…?!

Tehát én azt proponálnám, azt javasolnám, hogy ha lehet az adatot és a személyiséget, az ember mélységét és a találkozások esélyeit, a kis és a nagy történeteket egyszerre próbáljuk meg olvasni, tudományként – és az ún. valóságról beszélőként is. Textusként tehát, amely sosincs kontextusok nélkül, ahogyan egyetlen egyén sem lehet önmaga ellensége, barátja, versenytársa vagy felesége, szüksége van puszta létéhez is a környezetre, a többi emberre. Akkor lehetünk pontosabbak, akkor vagyunk hitelesebbek, ha ezt a folytonos viszonylagosságot, és az érintések, áthatások, jelentéstartalom-változások hullámait is beleértjük, sőt beleírjuk a helyi és nemzetközi történésekbe... – legalább önmagunk számára! Hogy őbennük, akikről beszélünk, ez milyen visszhangot kelt, azt úgyis csak tőlük tudjuk megtudni…!

Szarka László:

Kedves Kollégák! Abban a reményben, hogy ez a kerekasztal, azzal együtt, hogy voltak itt ilyen látens villongások, de ez remélem jót tett ennek a beszélgetésnek. Nem aludtunk el, nem álmosodtunk.

Három elemet szeretnék kiemelni. Az egyik az, hogy ezek a kontaktuszónák valóban egy rendkívüli sokszínűségről tanúskodnak. Arról, hogy az, amit fölülről egy egynyelvű országnak látunk, vagy egynyelvű régiónak látunk, vagy több egynyelvű régió együttesének vagy államegyüttesének látunk, itt hihetetlen gazdagságban vannak. Ez mögött a gazdagság mögött azonban én a kanizsai előadás kivételével nem igazából éreztem valahol a kiegyensúlyozottságot. Mindenhol rendkívül nagy instabilitás van. Aminek lehetnek okai, éppen befejeződött etnikai háborúk, lehetnek okai éppen végbement kényszermigrációk, lehetnek okai különböző fóbiák, lehetnek okai ideológiák. Sok minden lehet az oka, de ezt nem kihallani ebből a harminc előadásból, ehhez már kell egyfajta süketség. Nagyon komoly mértékben, nem az a jellemzője, amit a néprajz egyébként is olyan szépen be tud csomagolni, ahol minden gyönyörűen egybeér, hanem itt nagyon komoly konfliktusoknak a nyomait is ki lehet tapintani. Én azt hiszem, hogy ez itt ebben a beszélgetésben valamilyen formában talán szintén előjött. A másik elem, én úgy érzem, hogy ez a tudomány a filozófia elem volt. Felvilágosodás, András utalt rá, tényleg azt hiszem megkerülhetetlen, a kutató szkepszise, kritikája nélkül nincs racionális megközelítés. Ha tehát itt valaki hódolattal vagy ideologikus megközelítéssel, vagy bármi mással jön és nem szkepszissel, nem egy eredendő szkepszissel, hogy rákérdezzen a dolgok leglényegére, akkor a tudása érvénytelen. Én úgy érzem, hogy az elbizonytalanítása ennek az amúgy is elbizonytalanított világnak, az lehet ugyan feladatunk, de nem hiszem hogy sokra megyünk vele. Én úgy érzem, hogy inkább alkalmazott tudás kell. Számomra olyan meggyőző az, amikor Papp Richárd és Hajnal Virág hazajön Dobradóról és akkor kiderül, hogy ők tulajdonképpen már alkalmazott antropológiát művelnek. Vagy ahogy itt a kollégáktól, akik Maradékon valami hasonlót csinálnak, hogy ők tulajdonképpen az egyesületeket mozgatják és adnak nekik különböző ötleteket, lelkészeknek, másnak. Tehát alkalmazható tudást kell nekünk tulajdonképpen valahol, valamilyen formában előállítanunk, és ezt anélkül, hogy kötelezhetően alkalmazhatóvá tennénk.

A harmadik mozzanat amire én szeretnék utalni, az az, hogy valamilyen formában az etnicitása ennek a régiónak, az egy állandó átalakulás. Van ugyan ez szociális szférában, abba valószínűleg könnyebben bele lehet rokkanni, abba, hogy az ember hirtelen munkanélkülivé válik, mint abba, hogyha egy értelemidentitást vált. Nem is sikerült olyan gyorsan identitást váltani, mint ahogy egy főnök ki tud rúgni egy alkalmazottat, és abban a pillanatban katasztrófahelyzetek állnak elő. De ez a folyamatos változás azért eléggé sok komoly törvényszerűséget is kimutat. Én úgy látom, hogy az az igény, amit én itt az elején igyekeztem megfogalmazni, az azért minden előadásban is megjelent, és itt a kerekasztalnál így-úgy-amúgy le lett söpörve, de bennünk kell, hogy maradjon. Mert látjuk azt, hogy ezek a mozaik-szerkezetek, amelyek a 18. századi telepítés során itt létrejöttek, ezek az etnikai mozaik-szerkezetek, ezt aztán radikálisan átalakították. És ma már nem lehet mozaikként leírni a Kárpát-medencét, mert a többnyelvűség, a többes identitások, az összetett identitásformák, ezeket már nem mozaikkockánként leírható dolognak tekintik. De nem is olvasztótégely. A Galga-mentére esetleg ráfoghatjuk, hogy ez kiválóan működő olvasztótégely volt, és ma mindenki virtigli magyar itt a környéken, Aszódon, de ugyanakkor megőrizte, még ez az olvasztótégely-filozófia a származásban, az etnicitás mélyebb rétegeiben azt a származásbeli különbséget, azt az orientációbeli különbséget, amelyeket egy szlovák származású, egy német származású, egy zsidó származású ember itt Aszódon a 21. század elején is érezhet, és másképp láttatja vele a világot. Nyilvánvalóan van valami, amitől ma mindenki elborzad, és mindenki azt hiszi, hogy ez a coca-colához hasonlóan a globalizáció szörnyűséges végterméke, a kultúrszemét kategóriájába tartozik, pedig nem az, hanem egy keret, amit meg kell tudnunk fogni valamilyen formában. Nem vízió formájában, hanem egyszerűen értelmezési lehetőségként, ez pedig multikulturalitás. Ehhez ki kell találni valószínűleg egy jó fogalmat, hogy ezt meg lehessen szelídíteni, mert valószínűleg ez az a keret, amiről itt mindannyian beszélünk. Ahol nem nyelvtörvények, nem politikai pártok fogják megmondani, hogy ott abban a településben mit szabad kiírni, milyen színűnek szabad lennie a MOL benzinkútnak Szlovákiában, nem szabad használni az eredeti színeket, vissza kellett állítani a sárga-feketét, mert elviselhetetlen volt Szlovákiában a magyar többségű Komáromban is a piros-fehér-zöld, vagy a fehér-zöld logó. Igenis, nekünk tulajdonképpen azt kell mondanunk, hogy akkor lesznek itt a dolgok valamilyen formában, hogyha ott a helyi közösségek által kitermelt tradíciók, gyakorlatok szabadon érvényesülhetnek. Végtelen távol vagyunk tőle Magyarországon is. Mert ez a magyarországi kisebbségi önkormányzat világ is pillanatnyilag egy nagyon vékony jégen táncol. Nincs mögötte igazából szinte semmi. Gyakorlatok végképp nincsenek. Hanem itt vannak racionális víziók ebben a dologban.

Én tehát úgy érzem, hogy ez a kontaktuszóna-kutatás ez azért a 21. század kategóriáinak a kitapogatása tulajdonképpen. Abba az irányba halad és nem a térképek irányába. Én abban nagyon bízom, amit Farkas György a térképeivel, mert ő is térképeket rajzolt a végén, de ezek a térképek már végképp nem ilyen egyszerű struktúrákat mutatnak.

Az van ebben az intézeti adatbázisunkban, hogy a térinformatika rendszerre rábízzuk az intézmények szociológiai lekérdezését és meg tudjuk mutatni, hogy az adott településen amelyben grafikonnal jelölve, a hivatalos népszámlálás adatai szerint ennyien vallották magukat valaminek, ennyien nem vallották semminek sem magukat. Ott ebben a településen csak egy iskola van, holott van öt etnikum. Vagy van egy kulturális intézmény és az csak egy nyelven beszél. Ezek ott, vagy a politikai választásoknál: az önkormányzatinál vagy az országos választásnál így döntöttek. Egészen másképp, mint egyébként az etnikai hivatalos adatok szerint várható lett volna. Igenis ez a sok, több adat, amire Riki is mások is utaltak, a felekezetiség, az anyanyelv, a politikai választások, a gazdasági mutatók, a képzettségi mutatók, ezek alapján igenis lehet helyi közösségeket leírni. Mert, ha erről lemondunk tulajdonképpen, akkor valóban feloszlathatjuk magunkat.

Remélve, hogy erre a reflexre senki nem gondol itt ennél az asztalnál, mármint, hogy oszlassuk fel magunkat, ezzel együtt azt javaslom, hogy most oszlassuk föl magunkat és ebédeljünk.