Isten hozott! - áll a lujzikalagori magyar iskola fehér csipkés zöld kapuján piros betűkkel. A kapuban a magyartanár, Petres László. A székelyföldi fiatal férfi – aki már hat éve oktat magyar nyelvet a Bákó megyei faluban – 6-8 eltérő életkorú gyereknek tart magyarórát. Mindannyian elmélyülten rajzolják a közelgő ünnepekre készülő karácsonyi történetet.

A lujzikalagori tanító a régi magyar deák (kántor), Cocianga János házába invitál be, aki itt „Jézuska után a második legnagyobb ember” volt. Dgyiják Jáné háza multifunkcionális: az egyik szoba a tanítóé, a másik a klásza. A tanító egyetlen szobája egyben konyha, múzeum, háló, nappali. „Magánélet? Ilyen nincs. Nem olyan, mint a hagyományos iskoláknál, hogy a tanár reggel bemegy, délután pedig távozik, itt folyamatos a jövés-menés, az oktatás” - mondja Petres, miután diszkréten szabadkozunk, a magánszférájáról még véletlenül sem akarunk fotót készíteni.

Clujról jöttünk, musafirok vagyunk!

A színes, világos osztályteremben kellemes meleg, a kályhában ropog a tűz, a gyermekek pedig lelkesen rajzolnak a padokban. Sziasztok - köszönünk széles mosollyal. Mivel nem érkezik válasz, Petres odasúgja, hogy az archaikus csángómagyar kultúrában magázódnak, a gyermekek nem ismerik a sziázást, a csókolomot, a Jó napot viszont tökéletesen megfelel.

Már ekkor világos lesz, hogy a gyerekek magyarnyelv-tudása eléggé hiányos. A tanító rövid mondatokkal tájékoztatja őket a vendégekről. A Jöttek Clujról, ők musafirok! bemutatást követően a kölcsönös üdvözlést egy kisfiú szakítja meg. Loci, ce ziceți? - emeli a magasba a rajzát. Jó lesz - válaszolja magyarul Petres. Loci, pot să fac steaua? - folytatja. Igen, igen - jön a kedves hangú válasz ugyancsak magyarul a tanítótól.

A különböző korú diákok  egymás között románul beszélnek. Csak akkor szólalnak meg magyarul, amikor a magyartanár külön megkéri erre őket. Hány klászás, hány osztályos vagy? Három, öt, nyolc - válaszolják a tanulók, akik az iskola utáni, délutáni magyarórákon hetente 2-3 órát is eltöltenek.

A magyar nyelvtudás: egy puzzle

„Ezeknek a gyermekeknek a magyar nyelvtudását úgy kell elképzelni, mint egy puzzle-t” - magyarázza Petres. „Egyiknek tizenhatos, másiknak ezres puzzle, vagyis ennyi magyar szó van a fejükben” - folytatja. „Ezeket a darabkákat pedig össze kell rakni, kapcsolni, így lesznek belőlük mondatok, szövegek. Két módszer is kínálkozik: vagy új puzzle-darabkákra, vagyis „igazi” magyar szavakra cseréled a csángó szókészletüket, vagy pedig a régi csángószavakat erősíted, amelyeket otthon hallanak, azaz a csángó kultúrájukat” -  mondja az oktató.

„A kérdés az, mit tudjon a gyerek? Egy Petőfi Sándor verset, amely számára aligha köthető valamihez, vagy a Kisgerlice, madárka csángó éneket, amit már kapcsolni tud a meglévő tudásához? Az én tapasztalatom az, hogy ezeknek a gyermekeknek a többsége nem fog magyar iskolában továbbtanulni, aki mégis, legtöbbje visszatér majd Székelyföldről. A fiatalok tetemes része ugyanakkor elmegy Olaszországba dolgozni. És akkor mit vigyen magával?” - teszi fel a kérdést a tanító.

Magyarórán a gyermekek megtanulnak magyarul írni, olvasni, az oktató emellett nagyon fontosnak tartja, hogy falujuk, a nagyszüleik örökségét tudatosítsa bennük. „Számomra az egyik nagy elégtétel, ha a téli ünnepek alatt karácsonyi énekeket tanulunk, amiből nagyon sok maradt fenn a faluban. Ezeket pedig a szülőknek is elénekelik magyarul, az ének pedig erősíti a közösségérzetüket” - mondja.

Az egyik kisdiák a beszélgetés ezen pontján legnagyobb meglepetésünkre elkéri a tanítótól a polcon heverő puzzle játékot. „Laci, kirem szípen” - szólal meg csángómagyarul.

„Jézuska a jeszlába, ott van a bubeska …”

A lujzikalagori gyermekek decemberi ottjártunkkor Mikulásra és a karácsonyi műsorra készültek. A három király betlehemi útját rajzolták, Máriával, a kis Jézussal, az utat mutató angyallal, a vezércsillaggal. A legjobb rajzok az osztályterem falára kerültek.

„Tehát vannak a pásztorok, aztán mennyből az angyal lejött, a pásztoroknak mutitta, hogy menjetek Betlehembe. És ezt kell csálni. Ott van a Jézuska a jeszlába, ott van a bubeska, és Mária meg József. Adi, látod, itt van a csillag és mutitja, hová menjenek. Igen?” - adja ki az instrukciókat a tanító.

„Loci, să-l las alb?” - kérdezi Adi. Hát nem, van feteke, fejér, barna ... - jön a válasz. Majd Petres kérésére a gyermekek elénekelik a kedvünkért a Mikulás, Mikulást, majd az egyik kislány a Kisgerlice, madárkát.

Télvíz idején kistopánban

A tanítótól megtudjuk, a magyarórára érkező csoportok összetételét nem feltétlenül az határozza meg, hogy a gyermekek milyen szinten ismerik a nyelvet. „Általában a testvér a testvérrel jön, ami nem mindig jó, mert előfordul, hogy túl nagy a korkülönbség. Sokáig az volt a probléma, hogy az óvodásokat nem tudtam leültetni, most vannak kisszékek, kisasztalok. A csoport tagjai szinte kivétel nélkül ugyanazon a környéken laknak. Általában megrikoltják egymást miután végeztek az iskolával, akit pedig nincs, ki megrikoltson, az magára nem nagyon jön, mert nagy a falu” - magyarázza.

Aztán rámutat pár gyermekre a hátsó sorokban: „Ők például egy család. A nagyapjuk Gyergyóból származott, csobán volt. A lányát az esztenán megtanította magyarul írni, olvasni. Az anyuka aztán idekerült, és hozzáment egy olyan férfihoz, aki a '90 -es években kiment Magyarországra. Mivel ott nagyon rossz tapasztalatokat szerzett a hiányos magyar nyelvtudása miatt, miután hazatért, hallani sem akart arról, hogy ő otthon is magyarul beszéljen. Ennek következtében a gyerekek egyáltalán nem tudtak magyarul, azonban az édesanyjuk ragaszkodott ahhoz, hogy ide jöjjenek, mivel szép emlékeket őriz az apjáról”.

Szemünk egy kislányra téved, aki a kinti mínuszfokok ellenére kis, piros félcipőben, topánkában ül a padban, közel a kályhához. „Nicoleta édesanyja nagyon korán meghalt, kistestvérével együtt az édesapja neveli. Ha bemennétek egy-egy házba, akkor látnátok igazán, honnan jönnek...” – kapunk választ a fel nem tett kérdésre. A tanító hozzáteszi: éppen ezért van nagy szükségük a keresztszülő-programra,  adományok nélkül az osztályteremben színes ceruza sem lenne.

Mintha az idős székelyek csak románul intézhetnék ügyeiket

Jellemző, hogy minél szegényebb egy család, annál inkább megtartották és beszélik a magyar nyelvet otthon - tudjuk meg, miközben szemünk a saját bakancsunkról ismét a félcipőre téved. „Aki úgymond kikupálódott és már jobb anyagi helyzetben van, igazodni akar ahhoz a világhoz, ami számunkra standard: itt pedig ez a román világ. Hogy felmérjük, mi is a helyzet Csángóföldön a magyar nyelvtudással, minden falut részleteiben kell megvizsgálni, nagyon pontosan kell látni a település hagyományát és lakóit" - magyarázza Petres.

Lujzikalagor 99,99 százaléka római katolikus csángó. 70-75 százalékuk tud, ért és beszél magyarul, pontosabban azt az archaikus csángó dialektust ismeri, amelyet szinte kizárólag Kalagorban használnak. Amikor egy csángó azt állítja magáról, hogy ő román, ezzel valójában azt akarja kifejezni, hogy ő Romániában él – oszlatja el a tévhiteket Petres.

A gyerekeket a családban elsősorban románul tanítják meg, azaz románul kommunikálnak velük, miközben a család felnőtt tagjai egymás közt a helyi nyelvjárásban beszélnek. Ebből az a fura helyzet adódik, hogy a gyermek ugyan ért magyarul, de nem beszéli a nyelvet, mivel azt senki nem kéri tőle - mutat rá a tanító. Hozzáteszi, itt jutnak szerephez a tanárok, akik ösztönözni próbálják a gyerekeket arra, hogy magyarul beszéljenek. Ez kisebb korban könnyen megy, hiszen a passzív tudás – szókincs, nyelvtani ismeretek – már megvan.

Kalagorban a nyelvváltás a kilencvenes években elején zajlott le, ekkor kezdtek olyan nemzedékek felnőni, akiknek az anyanyelve már nem a magyar. „Az átállás hosszú, bonyolult folyamat. Gondoljunk csak bele: az itt élők azzal a helyzettel szembesültek, mintha egy székely faluból az idősek csak a román nyelvet ismerő bákói hivatalba intézhették volna ügyeiket, természetesen románul. Itt nem adatott meg az, mint például Udvarhelyen vagy Csíkszeredában: hogy a hivatalban csak találsz valakit, akivel szót értesz magyarul. Erős értelmiségi réteg híján az ilyen helyzeteknek kitett csángók nem éreztek szükségét a magyar nyelv megőrzésének. A ’60-as, ’70-es évekig zárt közösségekben éltek, őseik hagyományát követték a legtöbb faluban. A kommunizmus, a kollektivizálás, az iparisítás viszont szétzilálta őket, a férfiakat elvitték szocializmust építeni – azt is románul építették. A nyelvváltás mértéke falvanként változik” - kapunk gyorstalpalót Petres Lászlótól. 

Románok, magyarok vagy csángók?

Jobb, ha ezt a kérdést nem teszi fel senki Csángóföldön - hívja fel a figyelmet a tanító. Hozzáteszi: „a gyerekeket hiába kérdezed, az idősek pedig nem szívesen beszélnek erről. Az ő identitásuk meghatározó eleme, hogy római katolikusok. Egy úgynevezett prenacionális állapotban vannak, vagyis még nem mentek keresztül a nemzetté válás folyamatán. Tehát vannak a katolikusok, az ortodoxok, de mindannyian románok vagyunk, mert Romániában élünk. Ez viszont nem zárja ki, hogy sok nyelvet beszéljünk”.

Petres felvázolta, milyen az, amikor a külföldön dolgozók hazajönnek szabadságra. „Hat gyerek a tízből más országban keresi meg a kenyerét: három Olaszországból, kettő Angliából, egy Németországból jön, így az unokák olaszul, angolul és németül beszélnek. Amikor összegyűlnek, az idősek magyarul kommunikálnak, a középső generáció számára a román a presztízsnyelv, az unokák pedig mindenféle más nyelven értekeznek. Ebben a helyzetben számukra az az elsődleges, hogy ők katolikusok. Ez különbözteti meg őket a románoktól is" - szemlélteti az identitás kérdését Petres László.

A csángók helyzetéről kapott ízelítő végén azon kapjuk magunkat, hogy lejárt a magyaróra, a gyermekek pedig befejezték a rajzaikat. „Hai, vége, vegyétek fel a kusmánt. Akkor vásárnap hánykor jön a Mikulás?” - szegezi az utolsó kérdést a gyermeknek a tanító. „La patru” - válaszolja az egyik kislány. „Igen, négykor” - erősíti meg Petres László.

A címlapon szereplő fotó forrása Lujzikalagor Facebook-oldala.