Miután a szavak nem barátkoztathatók össze akármelyik este komoly, méltóságteljes mondatokká, a gondolkozásnak kell hozzápajkosodni a betűk önfejű csigavonalához, kanyargós ötletindáihoz.

A sebesen kúszó ágakon, a rögtönzött hullámvasút levélvagonjában lehet skálázni torkunk szakadtából a félelem csiklandós izgalmait, vagy megszorítani a tüskevészféket, s kipenderedni az óperenciás pocsolya partjára, belekapaszkodni a legzöldebb szemű tücsök karmesterpálcájába, s eltáncolni a sokszor hóbortos, de csak olyankor nem buta lélek keringőjét.

Tulipánokat lehet faragni a virágtalan ablakpárkányokra, be lehet szótagolódni a fásult koccintások közé, átcsuklani magunkat egy párbeszédbuborékba, egy adoma csattanójába, vagy nagyapa mesetarsolyába.

Ki tudja, fölkap majd egy bohócszívű pitypang őszes virága, magával röpít a biztonságos ismeretlenbe – nem tudja, hová, de szalad, mert nem ér rá elkésni. Azért néha megpihen: egy bölcs elefánt szempilláján, csak úgy véletlenül, egy örök szerelmet kívánó tenyérben, hirtelen rabul ejtve, aztán lendülettel odébbsóhajtva, máskor tétován egy himbálózó kalászon.

Várja a szelet, hogy fújjon. Mert az titkokat tud. Úgy súgja a füledbe az igazat, hogy azt hiszed, csak megsimogatott. Észre sem veszed, hogy tudod a mindent, hogy merre menj, csak hallgatod az énekét és táncolsz, és már ott vagy a terméketlen dombokon, hirtelen meglátod a szomjúság érdes szürkeségét – ráborulsz és zokogsz. A szél közben átölel, s a párás rögökből aranymező lesz.

Az akármelyik esték a legszebbek.