Cseke Gábor fesztiválnaplója

Még mielőtt megismerhettük volna az idei rendezvény munkatervét és menetrendjét, örvendetesen jó hírt hozott a sajtó: „Az európai fesztiválok sorába emelte a Csíkszeredai Régizene Fesztivált az Európai Fesztivál Szövetség. A szervezet május végén döntött a rendezvény nemzetközi minősítéséről, és az Európa a Fesztiválokért, a Fesztiválok Európáért (EFFE) címmel jutalmazta a 2015—2016-os évre. Ily módon a rendezvény bekerül abba az online fesztiválkalauzba, amely Európa legjobb fesztiváljairól tájékoztatja a közönséget...

...Az EFFE célja Európa fesztiváljainak megismertetése a szélesebb közönséggel, megteremtve egy olyan új, nemzetközi fesztiválközösséget, amelynek tagjai ugyanúgy elkötelezettek a művészetek, a művészeti értékek, mint a helyi közösség és az európai értékek iránt.”

Mindez számomra nem volt újdonság, hiszen évek óta mondtuk, állítottuk, érveltünk is mellette, hogy európai viszonylatban is értékes rendezvényről van szó a csíkszeredai fesztivál esetében; de ez mégis csak olyan lehetett, mint amikor a cigány a maga lovát dicséri...

Most viszont íme, megtörtént az áttörés: ha késve is, de a fesztiválteremtők és mai szervezők megkapták a megérdemelt, hivatalos visszaigazolást.A „karaván” pedig halad tovább.

Az idei fesztiválrendezvények – döntött a szakmai grémium – az olasz zene köré szerveződnek (tavaly a francia zene volt a favorit), annak aspektusait emelik ki, villantják föl, értelmezik és tekintik ihletforrásnak – attól függően, ki hogyan áll hozzá. A fesztivál művészeti vezetője az idén is dr. Filip Ignác Csaba, aki ezt jegyezte be ajánlásképpen a rendezvény műsorfüzetébe: „Az ember szívébe mélyen be van írva az öröm utáni vágy, talán létezik egy emlékezés az abszolút boldogságra, ami nem viszonylagos, azaz nincs szükség negatív tapasztalatokra ahhoz, hogy érzékeljük a jót. A zene fő feladata mindig az örömszerzés, mert az öröm táplálja az életet, értelmet ad napjainknak és új perspektívákat nyit meg. Erdélyben a régi korokban is közkedvelt muzsikának számított a dallamos, egyszerű, örömteli és közvetlen dallamok világa: az itáliai zene. Kívánom, hogy beteljünk e muzsika életigenlő varázsával.”

A fenti gondolatok és értelmezések jegyében készültek naplófeljegyzéseim is a 2015-ös csíkszeredai fesztivál napjairól, főbb mozzanatairól.

2015. július 7, kedd

* A VIII. Régizenei Nyári Egyetem rajtjáról cikkeznek a helyi és a régió-lapok, internetes portálok. Ezek szerint a meghirdetett mesterkurzusokon hét zenész állami ösztöndíjjal vesz részt – először az Egyetem történetében. A pénzt az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala biztosította.

A kurzusokra Hargita megye több településéről, továbbá Szeben, Maros, Kovászna, Kolozs, Bihar és Brassó megyékből, valamint Magyarországról jelentkeztek hallgatók. Az idei kedvelt kurzus az ének (tanár Palócz Réka), a további sorrend: ütőhangszeres kamarazene-kurzus, furulya és fuvola mesterkurzus. Idei újdonság a zenekrtitikai kurzus, amelyet a már-már tökéletes kétnyelvűségéről ismert Şorban Elena Maria (aki fáradhatatlanul szinkrontolmácskodik román és magyar nyelvi közegben); ez utóbbi ingyenes. (Igaz: egyelőre nem tolongtak rá a jelentkezők...)

* 16 órakor a Nagy István Művészeti Líceum dísztermében megtartották az első zenei rendezvényt, amelyen nagyrészt a fesztiválra érkezett zenészek, az egyetem hallgatói és a szervezők vettek részt. Kónya István magyarországi lantművész mutatta be nemrég megjelent lantkönyv-sorozatát. Az első kötet elegáns, közhasznú kézikönyv (Lantkönyv – A lant vándorútja Európában), gyakorlatilag a hangszer történetét és magát a hangszert, elterjedését, neves művelőit mutatja be. A második egyfajta reneszánszlant-tanulási módszertan, a harmadik pedig az ennek megfelelő, gyakorlati hasznú antológia. A szerző lelkesen beszélt nehezen elkészült munkájáról, illetve arról, hogy a lant mint hangszer ma még hiányzik az oktatott tárgyak hivatalos lajstromából, ezért e kötetek kétszeresen is hézagpótlóak. Kiemelte, hogy mivel a lantot napjainkra a gitár váltotta fel, a gitármuzsikálást tanulmányozók is haszonnal forgathatják, a módszerek és a fogások nagyban rokoníthatók. Érdekes, a huszadik századnak kellett eljönnie ahhoz, hogy a zenészek visszataláljanak ehhez az ősi, a verselőadással szorosan egybekapcsolódó hangszerhez. A lantkönyvben szó van a modern régizenei mozgalom olyan úttörőiről is, akik a lantot juttatták érvényre munkásságukkal (Babrik József, Kobzos Kis Tamás, Deák Endre), illetve az énekelt vers műfajában eredményeset alkottak (Sebő Ferenc, Dinnyés József). Az információzuhatagot oldandó, az előadó – Ványolós András tanár segítségével – néhány lantdarabot, néhány szövegeset is bemutatott – az egyiket éppen Balassi Bálint lírai hagyatékából.

* Azt reméltem, a könyvbemutatón sikerül majd szert tennem a fesztivál műsorfüzetére, de még csak a program rövid felsorolását tartalmazó szórólap került a kezembe. A következő napok megtervezéséhez, az odafigyeléshez az is elégséges. A szórólap szerint a Kónya–Ványolós kettős lantműsorával még találkozhatunk július 9-én, a Fesztivál hivatalos nyitónapjának estéjén, 22 órakor, a Mikó vár északnyugati bástyatermének bensőséges falai közt.

2015. július 8, szerda

* Még mindig csak fesztivál-előzménynek számít az a nyilvános rádióriport, melyet a Marosvásárhelyi Rádió riportere, Boér Károly készített és moderált – abból az alkalomból, hogy 35 éve került sor a Csíkszeredai Régizene Fesztiválra. A kánikulában is kellemesen hűs HMKK-pinceklubban nem túl nagy számú, de annál őszintébben érdeklődő közönség gyűlt össze – egy részük a riporter vendégeként, aki jól adagolta saját, személyes emlékeit a hang- és képi dokumentumokkal, melyek a régbe vesző esemény hangulatát idézték föl.

Boér Károly, aki zenei tanulmányai után Hargita megyébe került dolgozni, méghozzá arra a munkahelyre (a Népi Alkotások Házánál), amelyet Pávai István adott át neki,  mindjárt be is kapcsolódott a a Kájoni együttes munkájába. Néhány évig maga is lelkes résztvevője, kortárs szemtanúja volt a Régizene Fesztivál eseményeinek, majd a nyolcvanas évek végén ebek harmincadjára jutott rádiós szalagtár nagy nehezen felkutatott és megmentett felvételei alapján hatásosan elevenítette föl a régi fesztivál-sorozat legsikeresebb éve, az 1983-as esztendő eseményeit – kezdve Májai Albert megyei nevelési és kulturális vezér pátosz fűtötte, pártos szavaival, néhai Deák Endre lantművész és együttesvezető programbemutatójával, Boros Zoltán értő zenei elemzésével, Borbély Zoltán zenei szerkesztő igen jó minőségű zenei felvételeivel. Megállapíthattuk: egyre kevesebb már az élő, a jelenlévő résztvevő és emlékező, de a kevesek között még ott volt velünk a Sepsiszentgyörgyről felutazott Nemes György hangszerkészítő, aki annak idején a Tinódi együttes gitárosaként maga is a történethez tartozik. A riporter jó érzékkel arról kérdezte, ami ma is a leginkább közel áll a szívéhez: hangszergyártó műhelyéről, a gitárkészítés titkairól, amelyekből aztán élő, illetve vetített képes magyarázatot is kaptunk. A rutinos kérdésre (miért fogott hangszerépítésbe?), Nemes György „nemes” egyszerűséggel így válaszolt: „Azért, mert nem volt. És szükség volt rá.” Ilyen egyszerűen mentek akkor a dolgok...

Vagy mégsem?

Boér Károly visszaemlékszik: az egyik régi fesztiválra Brassóból egy spinétet (a zongora egyfajta elődjét) kellett volna Csíkszeredába szállítani, az egyik együttes műsorához. A benzin akkoriban hiánycikk volt. Baráti összeköttetések révén sikerült összekoldulni 10 liter üzemanyagot, amivel a szervezők felültek a vonatra, elmentek Brassóba, ott betöltötték a benzint a gépkocsiba, a gépkocsi elhozta a hangszert Csíkszeredába, de mert a benzint szállítók már nem fértek föl az autóra, újra csak vonatra ültek s így érkeztek haza...

Nem kapcsolódott közvetlenül a régizene fesztivál történetéhez, gondolatvilágához annál inkább: Demeter Miklós és felesége, Anasztázia asszony, valamint két kislányuk meghívása. A népi hangszereket készítő Miklós udmurt származású feleségével keresztül-kasul járták az udmurtföldet, ősi hangszereket kívántak felkutatni. Miklós ebből írt szakdolgozatot s merített hangszerkészítő szakmájához ihletet és tudásanyagot. Anasztázia asszony, aki udmurt—magyar szakot végzett, az udmurt kultúra követeként él Sepsiszentgyörgyön, s két kislányukat az egymással rokon nyelvek-kultúrák ismeretében és szeretetében nevelik. Népi énekbemutatójuk a rádióbeszélgetés fénypontjának bizonyult.

A nyilvános interjúkészítő végül Macalik Ernő karcfalvi tanárt, a gyógyfüvek környékbeli tudorát szólította a „vallatószékbe”, mondaná el, hogyan készült a Régizene Fesztivál teája, amelyet percek múlva a közönségnek alkalma lesz megkóstolni. A lakonikus válaszok azt a székely életigazságot erősítették, amely szerint mindennek a létrejöttét és létrejöttének titkát az égető szükség diktálja. Lehet – mert kell!

* A rádióriporttal elszaladt idő majdhogynem érintkezett az estére beütemezett Örömzene-koncerttel, amelyen a tervek szerint, a csíkszeredai Petőfi Kávézó előtti lépcsősoron, a placcon helyet foglaló közönség előtt lépnének fel a Régizenei Nyári Egyetem hallgatói és tanárai, minden fölösleges protokollt és szempontot mellőzve. A hétfőn elkezdődött egyetemi kurzusok során a hallgatók jó része már odáig jutott (hiszen nem kezdőkről van szó, hanem a már meglévő zenei tudásukat a régizenei előadói stílusok és hangszerek megismerésének irányában kiteljesítőkről), hogy bátran közönség elé léphet – hát még, ha azzal a céllal teszi, hogy magának és hallgatóinak örömet szerezzen!?

Az idei nyár talán a legszebb csíkszeredai estéjét ajándékozta a Fesztiválnak, s miközben a rádiók, tévék a nyugati régiókra lecsapó viharokról és jégesőkről számoltak be, addig a Petőfi Kávézó előtt az illatozó virággruppok, a huszonvalahány fokos esti langymeleg vont varázsos burát a rendezvény köré. Az egy órát tartó örömzenélés elérte a célját: az összegyűltek, az arra haladók élőben kóstolhatták meg, mit kínál(hat) számukra az idei Régizene Fesztivál, amely igazából HOLNAP kezdődik.

2015. július 9., csütörtök (Hivatalosan az első nap)

* Délelőtt még olvadt az égbolt, a hőmérőn +32–33 (tudom, máshol +38–39, de akkor is!), délután viszont már borongott, és a mindenünnen tornyosuló felhők enyhén bizonytalanná tették a fesztivál-start helyszínét. A biztonság kedvéért, egy órával az ünnepélyes megnyitó előtt, már szemerkélő esőben, a „vezérkar” felé kerültem, lássuk, mi lesz a döntés. Ott biztosítottak: ha a fene fenét eszik is, csak a Várban lesz a Fesztivál nyitókoncertje... Hát akkor gyerünk a Várba!

* A Mikó-vár udvarán a szokásos rend. Színpad feldíszítve, tele nyüzsgő szervezőkkel, kellékesekkel; székek, padsorok helyükön a gyepen, a tornác alatti, eső védett padok foghíj nélkül, kifogástalanul sorakoztak, hűsítő- és sörsátor felállítva. Lassan az eső is elállt. Erre mondják: minden OK!

* Az idei műsorbemondók: Dálnoki Csilla színésznő és évről évre visszatérő régi barátunk, ismerősünk: Radu Rădescu. Temperamentumban illenek egymáshoz és a színpadhoz – jól harmonizálnak. A kezdés – mint tavaly. A „nyitányt” a Régizenei Nyári Egyetem tanulói és tanárai szolgáltatják – a folyamatosan érkező vendégek nyüzsgésétől, lármájától szinte-szinte észrevétlenül. Akik odafigyeltek, hallhatták: szép kezdés volt.

Majd a beszédek: Filip Ignác Csaba, a fesztivál művészeti igazgatója; Ferencz Angéla programmenedzser; Burus Siklódi Botond megyei tanácsos léptek a mikrofonhoz. Amennyire lehetett, rövidek voltak, célratörőek. A Fesztivál ismét útjára indult. Milyen lesz a folytatás?

* Első színpadra lépő: a Santenay (Németország). Két hölgy, két férfi. Szimmetrikusan elhelyezkedve a színpad közepén. A látvány egyszerű, dekoratív. Zenéjük üde, tavaszias, bensőséges. Címe: A naphoz közel (Pres du soloil). Egymásba fonódó dallamok, középkori hangzásvilág, diszkréten visszahozott hangulatok. A meleg, nedves idő miatt sűrű hangolások. A közönség mintha nem tudna ráhangolódni eléggé. (Vagy csak nekem tűnik úgy? A felettünk kóválygó front érezteti a hatását?). Pedig a lányok szépek, a zene kellemes – igaz, nem az a valódi fülbe mászó –, első hallásra nem egykönnyen értelmezhető...

* Általában tíz perc szünet kell a színcseréhez: népesebb együttes következik a pódiumon, a csíkszeredai fesztiválon először debütáló La Fonte Musica nevezetű, igen rokonszenves olasz csapat, mely a késő olasz ars nova elkötelezettje és népszerűsítője. Produkciójuk során (Enigma fortuna címmel) nagy szerepe van az énekhangnak, de a látványnak is. (A műsorfüzet bemutató szövegéből: „Az együttes előadásait vokális és hangszeres virtuozitás jellemzi, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy teljes pompájában mutathassák be azt az összetettséget, részletek iránti érzékenységet és vakmerő kísérletezést, amelyek az ars novát és az ars subtiliort jellemzik – akárcsak azt az elképzelést, mely szerint a koncert a zenehallgatás, a látvány és a gesztus kölcsönhatására épül.”)

* A La Fonte Musica koncertjének kellős közepén peregni kezdett az eső, a gyepen lévő padsorokból a tornácfedél alá menekült a nézők zöme, a zenészek is jobban behúzódtak a színpadi eresz alá, de tovább játszottak s egyre hevesebben, hogy felmelegítsék magukat és a kánikulához öltözött (pontosabban: vetkőzött), didergő közönséget. Mire az esti kamarakoncerthez érett az idő, amelyet a fedett bástyaterem látott vendégül, az eső is elült, s az első nap megérdemelt sikerrel zárult Kónya István és Ványolós András lant–ének előadása után.

2015. július 10., péntek (Második nap)

* A Régizenei Nyári Egyetem hallgatói ma vizsgáztak, két reprízben. Délelőtt a Mikó vár színpadán folyt a megmérettetés és a diplomaosztás, ebéd után a Nagy István művészeti iskola aulájában hűsölhettek a hallgatók, szüleik, népes rokoni és baráti körük. No meg az érdeklődőké. Az idén se bukott ki senki – legalább is nem a vizsgaelőadáson. Itt mindenki a tudása legjavát adta. (Aztán hogy miként térül majd vissza a fesztivál kurta hetébe sűrített alkotó erőfeszítés, ez a jövő zenéje. Mi csak reménykedjünk...)

* Igen kedvelt helyszín a város Református temploma. A faépítmény falainak, tetőzetének belső, meleg sárgásbarna fénye sajátosan burkolja be a hangokat, majd szórja a teremben. Nem tudom eldönteni: az Artemandoline luxemburgi együttesnek volt-e szerencséje vele, vagy nekünk volt szerencsénk a mandolin-zenét játszó együttessel – tény, hogy az első fergeteges sikert ők aratták az idei fesztiválon. Persze, sok mindent el lehet mondani róluk, ami miatt nekik úgymond „könnyű”... Mert hogy a muzsikának a kellemetesebb vonulatait választották... Mert a hangszereik eredendően képesek belopni magukat az emberek érzésvilágába... Mert ördögien ügyesek, technikásak... Mert jól menedzselik magukat... Mindebben van némi részigazság is, de alapjában véve az Artemandoline egy nagy kísérleti játszótér, ahol régi, már-már eltűnt, megfakult dallamokról, zenetöredékekről fújják le a port, lehelnek beléjük életet s alakítják át őket a mandolin hangzásvilágához idomítva. Többször megfigyelhettük már a Régizene Fesztivál történetében: azok a zenészek, akik rajongva, az általuk kedvelt zenében személyesen feloldódva, nem csak a maguk, de a mások örömére is játszanak, elnyerik a közönség rajongását. Az Artemandoline-val is ez történt: mindegyre újrázniuk kellett, mert a nézőtér nehezen vált meg tőlük.

* Csakhogy az idő ki volt ám számítva: további műsorként a Szent Ágoston templomban bevetésre várakozott már a rögtönözve összeállt Barokk Fesztiválzenekar, amelyet az idén is következetesen Ulrike Titze drezdai (barokk) hegedűművésznő, koncertmester igazgat. Az életrevalónak ítélt ötlet erősségének a jele, hogy az idén is ütőképes csapat gyűlt össze a fesztiválra jelentkezett művészekből, s jó volt látni, hogy a kemény magot továbbra is a helyiek adják. Vivaldi, Locatelli, Carl Philipp Emanuel Bach, Heinichen nagylélegzetű zenekari műveiből mutattak be néhányat olyan tehetséges szólistákkal, mint Ciprian Câmpeanu (barokk cselló, Kolozsvár), Caius Hera (teorba, Temesvár), Király Dóra (barokk fagott, furulya – Berlin), Maria Petrescu (barokk oboa, Bukarest), Szabó Éva (barokk fuvola, Csíkszereda). A zenekar előadásmódjában szerencsésen egyesült technika és játékosság, a hangzás tökéletességére való törekvés és a profi magabiztosság, amivel a régizenét jó ideje következetesen művelik. Eljött az ideje annak is, hogy a rögtönözve összeállt zenekar életrevalóságát felismerve, immár Bukarest is felfigyeljen a fesztivál toborozta barokk zenészközösség együttes játékára - július 11-e, szombat estére, a Román Kulturális Intézet támogatása folytán, a bukaresti Szent József templom látta vendégül őket. Gratulálunk!

* A késő esti bástyakoncerten magyarországi régizenészek – Széplaki Zoltán, Palócz Réka, Csörsz Rumen István, Kovács Attila – Könny és öröm címmel érzelmes reneszánsz zenével zárták a napot. Velük viszont, más felállításban, a Musica Historica együttes révén még találkozunk a fesztiválon.

2015. július 11., szombat (Harmadik nap)

* Jól bevált hagyomány szerint gyermekeké a szombat délelőtti fesztivál-udvar, a díszes-színes pódiummal együtt. Amelyen nagyokat lehet dobbantani, ugrálni, szerepelni, ökörködni... De lehet egyebet is csinálni, okosabbat, értelmesebbet. Mondjuk, besorolni a játszóház különböző programjaiba. Ebből van mindig elegendő mennyiség. Apukának-anyukának-nagyszülőknek-rokonoknak csak hozniuk kell a kis pácienseket, s már ott is vannak egy hangulatosan berendezett reneszánsz világban, amiről ők még nem sokat tudnak, de máris jól érzik magukat benne. S mert egy csoport gyereknek – akik éppen az idén nőttek oda, hogy fesztivál-érettek legyenek – ez az első alkalom megkóstolni a Mikó-vár szombati rejtelmeit, mindig beszélhetünk valódi szenzációról. Még a felnőttek is szívesen időznek itt.

* Délután ötkor elindult a „zenevonat” – ezúttal felnőtteknek (is) címezve. A bukaresti Lyceum Consort az idén takarékosabb felállásban, négytagú együttesként hozta el Io son un pellegrin (Vándor vagyok...) című műsorát – mely szellemileg folytatása a tavalyi fesztiválon bemutatott Ricercar-nak. A bástyateremben előadott műsorukat a nemrégiben elhunyt Bács Lajos karmesternek, a régizene műfaja romániai úttörőjének – gyakorlatilag az első romániai régizenei együttes, a Musica Rediviva megalapítója – emlékének ajánlották. Pontos időkeretbe illeszkedő műsoruk – megfogalmazásuk szerint – peregrináció a trecento, quattrocento és cinquecento Itáliájában, az ars nova és a reneszánsz törésvonalán. (A műsorfüzet szerint az előadást a fesztivál zárónapján, július 12-én vasárnap délben a csíksomlyói Kegytemplom előtti téren is megismétlik.)

* A bukarestiek megkezdte szombati hangversenysorozat a várudvaron folytatódott. A tegnap óta visszatért napsütést olykor heves szélrohamok „hatástalanították”, de a nagykárolyi Carmina Renascentia együttes zavartalanul vágott bele O villanella bella c. műsorába. Az olasz, illetve olasz divat szerint készült világi énekeket és tánczenéket játszó együttes 2012 óta van a porondon és folytatója annak a hagyománynak, amit néhai Deák Endre teremtett a nagykárolyi tájakon a régizene szeretetének jegyében. Egy órányi játékuk üdítő volt, olykor táncjelenetekkel is fűszerezve, népszerű stílusmegoldásokkal.

* Az utánuk következő Flauto Dolce a fesztivál egyik veteránja: Majó Zoltán együttese az idén is újat hozott. Műsoruk címe: Viver lieto voglio, s XVI—XVII. századi olasz zenéből válogattak (többek között Monteverdi, Frescobaldi, Gastoldi műveiből is), de nem hiányoztak a Kájoni-kódexben lejegyzett válogatott olasz dallamok sem. Pár év kihagyás után ismét az együttessel tartott Mihaela Maxim szoprán énekesnő, aki nagyszerűen kiegészítette a furulyák és az orgona keltette kora barokk dallamok hangzásvilágát. Külön kiemelhető az együttes dinamikus, jól koreografált előadásmódja, amivel képesek észrevétlenné tenni az idő múlását.

* Az eltervezett műsorhoz képest a budapesti Musica Historica kénytelen volt beérni az önálló fellépéssel: az olasz Dramsam együttessel közös előadásban elképzelt műsoruk váratlanul kútba esett – sajnálatos baleset miatt az olaszok az utolsó pillanatban kénytelenek voltak lemondani a részvételt. Ám a fesztivál egyik alap-csapatának számító Musica Historica szombatra új, izgalmas műsort húzott elő a tarsolyából (gyakori fellépéseik között is keményen és folyamatosan dolgoznak – mindig van ott repertoár elég!). A Vendégfogadó házunk cím alatt magyar és közép-európai muzsikát játszottak Balassi Bálint évszázadából, nagyszerű összeállítás-adagolás formájában. A Csörsz Rumen István, Kasza Roland, Kovács Attila, Miklós Gabriella, Palócz Réka, Széplaki Zoltán felállítású együttes profi módon hozta a maga mindenkori formáját, s látható előadói élvezettel szólaltatta meg a korabeli zenei élet hagyományos, hiteles hangszereit. Előadásuk tulajdonképpen azt adatolta, hogy a Balassi korának kárpátmedencei zenei életét miként befolyásolták a divatossá váló, kelet felé terjeszkedő zenei irányzatok és divatok, sajátos ötvözetté alakítva, alkalomadtán ihletforrásnak tekintve azokat.

* A szombat este (ma már másodszor vonult a közönség a bástyaterembe) Tóth Mónika (barokk hegedű) és Giangiacomo Pinardi (teorba) közös fellépésével zárult (Fiori Musicali). Válogatásukban különböző színek és illatok kerültek a palettára, hogy pompájukat és kontrasztjaikat megcsodálhassuk – fogalmazhatnék magam is a műsorfüzet nyomán; mert így igaz...

* A bástyaterem amúgy mindvégig kiemelten is meghitt, ihletett helyszíne volt a fesztiválnak – a tulajdonképpen kiállítóteremként használatos helyiségben a 40 esztendős szárhegyi képzőművészeti tábor nyomán létrejött páratlan műgyűjtemény legszebb darabjai láthatók; koncertek előtt és után röpke megmerülésre adva alkalmat az erdélyi—romániai kortárs képzőművészet egy sajátos összhangra törekvő kollekciójában.

2015. július 12., vasárnap (Negyedik nap)

* Így szokott „elrepülni” minden egyes fesztivál. Eleinte várjuk, hogy teljenek a napok, sokasodjanak az élmények, aztán jó lenne, ha megállna az idő... Ami, ugye, képtelenség, hiszen például az utolsó nap délelőttje forgalmasabb volt, mint bármelyik más délelőtt – legalábbis a régizene szempontjából. Mert Csíkbánkfalván (csak néhány macskaugrásra van Csíkszeredától), a csinosan helyrehozott helybeli templomban a Transylvania Barokk Együttes koncertezett a helyi közönség s a kiutazott érdeklődők előtt, hogy a helybeli, 17. századi orgona zenei lehetőségei köré építse egész műsorát. A hangszer jellegzetessége, hogy stilisztikailag tökéletesen egyeztethető a Kájoni-kódex zenéjével. (Ezt nem én mondom, hanem szakértők állítják.) A fesztiválélmény tökéletesre sikeredett: Majó Zoltán (furulya), Ciprian Campean (barokk cselló), Erich Türk (orgona), Bartha Mátyás (barokk hegedű) szabályosan otthon érezték magukat a hagyományosan rusztikus környezetben.

* A bánkfalvi koncerttel nagyjából egy időben, a gyergyószárhegyi kultúrházban a baróti Kájoni Consort (műsoruk címe: Choreae et Carmina), illetve a székelyföldi Codex (műsorcímük Harc az ember élete) európai, illetve erdélyi gyökerű reneszánsz zenével gyönyörködtette a közönséget, felvillantva a törvényszerű egymásra hatásokat és a rokon-árnyalatokat.

* Az esti szabadtéri hangversenyekhez napsütéses jó időbe öltözött Mikó-vár udvara hat óra előtt gyorsan benépesült. A közönség érthető kíváncsisággal várta a francia Lacertae együttes felléptét, hogy megpillantsa, majd meghallhassa a média révén jó előre beharangozott zenei szenzációt: a „kígyóhangszernek" nevezett szerpen-t. Az együttes műsora e francia hangeszköz köré épült fel tartalmilag is, hiszen – amint az együttes játékából kiderült – ez volt képes megnyugtató módon és messzehangzóan integrálni a kontratenor, illetve az ütőhangszerek, teorba, lant, orgona, csembaló, gitár keltette részleges, intim dallamvilágot. A szerpent mindenre ráfekvő, atyai – ha kell, mesélő, vagy éppen nosztalgiázó, fájdalmasan jajgató, máskor sugallatosan is zengő – búgása feleselő hangszertársai mellett, az előadók művészi virtuozitásáról nyújtott bizonylatot. A zenészek átszűrték magukon és hangszereiken a XV—XVIIII. századból származó darabokat, a mai korhoz illőbb fordulatokkal színezték azokat, felszabadult játékossággal érzékelhetővé téve a hangzásvilág végtelen lehetőségeit. Joggal tapsolták vissza az együttes fiatal tagjait.

* Zárókoncertként a jobbára csíki zenészekből (de nem csak!) álló Balkan Baroque Band (amolyan balkáni barokk banda) virtuóz módon előadott Vivaldi-versenyművekkel búcsúztatta az idei fesztivált. A csíkiak – Kovács László és Éva (hegedű), Adorján Csaba (brácsa), Lázár Zsombor (cselló), Szőgyör Árpád (nagybőgő) – mellett Erich Türk (csembaló) kolozsvári, Mircea Ionescu és Mihai Ghiga (hegedű) bukaresti és Filip Ignác (furulya) sepsiszentgyörgyi zenészek vitték sikerre a halhatatlan Vivaldi mindenütt népszerű, dallamdús muzsikáját. Az olasz régizene jegyében elképzelt előadássorozat méltó befejezése volt a Balkán banda játéka, mintegy ígéretként a jövő évi fesztiválra, amelynek homlokterében, a tervek szerint, a német zene áll majd.

* Szinte-szinte kivilágos kivirradtig tartó örömzene és reneszánsz táncház zárta a 36 évre visszatekintő csíkszeredai Régizene Fesztivált, amelynek kezdeteire a Hargita Népe c. napilap hétfői, július 13-iki számában az akkori felelősségvállaló helyi társadalmi szerv, a Megyei Szocialista Nevelési és Művelődési Tanács volt elnöke, Májai Albert ny. tanár írt emlékező sorokat, az alulról jövő szakmai és civil kezdeményezést támogató helyi hatalom szemszögéből. Értékelése, az érthető szubjektivizmusokat leszámítva is helytálló, mérlege mértéktartó, korrekt. Nyilván, a fesztivált jelenleg működtető HMKK más, szabadabb körülmények között, más hozzáállással és professzionalizmussal intézi, menedzseli az általuk felkarolt s rájuk testált fesztivál sorsát. S ehhez számos támogatást megkap mind helyi, mind országos szinten. De végső soron, így vagy úgy, nem csupán a régizene, de minden-minden a múltra – esetleges tévedésekre és nyilvánvaló erényekre – épül. Nélküle élőhalott a jelen...

Csíkszereda, 2015. július 13.